Alacsony és egykor zömök termet. Kerek fő, hátraszegve erős önérzet
jelképe gyanánt. Vörös haj, vörös bajusz, mely őszülni nem tudott. Éles,
fürkésző, vitázó szemek s oly metszésü ajkak, melyek nagy erélyt árulnak
el. Ilyen volt külseje.
Jeles ügyvéd volt Aradon. Honvédszerepe 1850 után sok üldözést vont
fejére, de ő leküzdte azt. A tudományos pálya nem jutott eszébe, pedig
azon európai hirnévre tehetett volna szert. A mint tett mint
törvényalkotó. Közhivatalba honvédmultja miatt nem juthatott, tehát
ügyvéddé lett. Kitünt csakhamar. Kiválósága köztudattá vált. Komolysága,
gazdag jogi tudománya s éles, biztos érvelése a nagy szellemi tehetség
mellett: ezek tették kiválóvá.
Az alkotmányos élet megnyilta vetette őt fel az ország fővárosába s a
nemzet szine elé. Állást foglalt az igazságügyi kormányban. Csaknem
együtt, csaknem egyidőben Szilágyi Dezsővel.
Szilágyi Dezső nagyobb elme és szélesebb államférfiui látkör. De a
szakadatlan munkásságban s a törvényalkotás biztosságában Csemegivel nem
versenyezhet. Pedig mindig verseny folyt köztük – akarva nem akarva.
Törekvésük és önérzetük egyenlő volt. Szilágyi mindig kedvesebb volt a
politikai, Csemegi a kormánykörökben.
Bittónak, mikor igazságügyminiszter volt, államtitkárra volt szüksége.
Szilágyi Dezsőre és Csemegire gondolt. Kozma Sándor véleményét kérte ki,
melyik lenne alkalmasabb államtitkár. Kozma Csemegit ajánlotta.
Munkásabbnak s miniszteréhez alkalmazkodóbbnak vélte, mint Szilágyit. S
Bittó Csemegit nevezte ki.
Kozma és Csemegi közt mindvégig benső, bizalmas barátság állott fenn.
Kozma tiszta értelmisége s nemes táblabirói emberszeretet által
kormányzott itélőképessége egyensulyban tudta őt tartani Csemegi óriási
tudásával.
Én huszonnyolcz év előtt jutottam vele ismeretségbe s aztán lassankint
barátságba. Balaton-Füreden ismerkedtünk meg, a mikor ő a büntetőtörvény
készitését megkezdette.
Én is a büntető igazságszolgáltatással foglalkoztam vármegyémben. S
bizonyos falusi fölényt éreztem magamban a fővárosi tudós s a miniszteri
tisztviselő fölött. No hiszen hamar kiábrándultam. Csemegi tudása mely
az egész müvelt világ törvénybeli és irodalombeli büntető jogát
felölelte, az elemi erők ellenállhatatlan hatalmával nyomakodott az én
kezdetleges, kapkodó, vidéki szerény tudásomra. Nem is igen kisértettem
meg vele a vitatkozást a büntető jog általános tudományának nagy
mezején.
Hanem egyes büntetőjogi esetek felfogásában és megitélésében nem egyszer
mégis megtréfáltam. Ott nem fogott ki rajtam. Vitáinkról, bár érdekesek,
fájdalmas elmulásának első napján megemlékezni nem akarok.
A magyar, latin, német, angol, franczia és olasz tudományos nyelvet
egészen birta. A törvényalkotáshoz szükséges forrásmunkákat e nyelveken
eredetiben tanulmányozta át. S végtelen sokat tanult. Szakkönyvtára is
felette gazdag volt. S tanulmányaiban kiterjeszkedett nemcsak a
törvényművekre, kommentárokra s elméleti buvárlatokra, hanem még a
művelt nemzetek legmagasb birósági itélkezéseire is. Sőt egyes
jelentékeny pörökre is.
Velem gyakran közölte munkája alatt a büntetőtörvény egyes már épen
elkészült fejezeteit. Egyszer épen a fölségsértés fejezetét közölte.
Beszéd közben emlitettem, hogy őseim beregi és abauji birtokaikat nota
Thökölyana czimén vesztették el s hogy a pört megujitották s a
megujitott pör iratai megvannak levéltáramban.
Nota Thökölyana! Ilyet sohase látott. Rögtön elkérte tőlem e pör
iratait. Maga is átnézte, de aztán átadta Hatoss Gusztáv fiatal
történetbuvárnak, ki huszonöt év előtt titkár volt az igazságügynél,
hogy forditsa le s adja ki. Hatoss elvitte az iratokat Pécsre, ott magát
agyonlőtte, családi irataimhoz sohase jutottam.
Nekem akkor csaknem minden büntetőjogi tudományom Deák Ferencz 1843-iki
munkálataira szoritkozott. És Csemegi némely javaslatát nem találtam
olyan jónak, mint Deákét. Egyenesen megkérdeztem Deákot 1873 elején:
miért nem avatkozik a mű vezetésébe s mi akadályozza az 1843-iki
javaslatnak némi módositással való elfogadását.
– Nem avatkozom bele, – felelt Deák – mert 1843 óta előre haladt a
tudomány is és a judikatura is, Csemegi pedig ezek mai állását jobban
ismeri, mint én.
Öt egész évig dolgozott Csemegi a büntető törvényen. Azon kivül végezte,
mint államtitkár, az igazságügyi kormányzat több ágát. Hihetetlen,
mennyit dolgozott.
Oly nagy fontosságu mű, mint az övé, alig van a világon, melyet annyira
egyetlen ember készitett volna, mint a hogy a mi törvényünket ő
készitette.
Neve halhatatlan. Érdeme örök s az egész világra és hosszu-hosszu
jövendőre kiterjedő. Hozzá hasonlitani multunk és jelenünk férfiai közül
csak Verbőczyt lehet.
Nem mondom, hogy műve hibátlan. Nem mondom, hogy itt-ott javitásra nem
szorul. De ez munkája nagyságából s érdeméből semmit se von le.
S nemzedékünk hálátlan volt Csemegivel szemben.
A nemzet ma is adós neki. Nincs oly kis nemzet, mely nagy kincscsel ne
jutalmazna ilyen művet. Csemegi iránt a nemzet hálája semmiben sem
nyilatkozott. Nehéz munka közt nélkülözve, elhagyatva kellett tengetnie
életét.
Nem a nemzet volt hibás, hanem kormányzói. S a nemzet még leróhatja
tartozását.
De már csak emléke iránt!