(Csengery Antal, Bihar szülöttje, született 1822 jan. 2-án, meghalt 1880
jul. 13-án. Jeles publiczista már 1848 előtt, később tudós, akadémikus,
pénzügyi tekintély, kiváló törvényhozó, jeles iró s a tudományok hazai
nyelven terjesztésében fáradhatlan férfiu. Emlékiratokat irt. Korának
történetirásához bő és tiszta forrást nyujtanak ez emlékiratok, ha
egykor napvilágot látnak.)
Csengery az az ember volt az ujabb kor politikusai közt, kiről mindenki
tudta és mindenki beszélte, hogy »poziczió«-ja van.
Vajjon mit tesz ez a szó a magyar politikusok nyelvén? Mi ennek a
szónak: »poziczió«, igazi értelme ujabb parlamentáris életünk
történetében? Mert ezzel kell megismerkednünk, ha Csengery parlamenti és
államférfiui állását ismerni akarjuk.
Kik azok az emberek, kiknek 1867 óta pozicziójuk volt?
Deák Ferenczről ne beszéljünk. Róla és az ő pozicziójáról ne vegyünk
mértéket. Ha a »poziczió« az volna csak, a mi az övé volt: akkor rajta
kivül senkinek se volna és senkinek se lett volna pozicziója.
Volt pozicziója Andrássynak és volt Lónyaynak. Amazé nagyobb, ezé
kisebb, de mindkettőé teljesen hasonló természetü. Mert mindkettő
gazdag, tehát mindkettő nyithatott szalont s adhatott lakomákat.
Mindkettő miniszterelnök, tehát mindkettő adhatott kitüntetést,
hivatalt, javadalmat, előnyös bérletet, jó hirlapi szubvencziót,
képviselői mandátumot. Mindkettő deákpárti volt, de azért a Deákpárton
belül, sőt kivül is mindkettőnek volt külön pártja, mely szükség esetén
jobban ragaszkodott hozzá, mint Deák Ferenczhez.
Volt pozicziója Szlávynak, volt Bittónak s volt és van minden
miniszternek. De csak addig, míg miniszter. Minden miniszter rendelkezik
hatalommal, míg miniszter, de igen kevés rendelkezik, ha már nem
miniszter. Szlávynak és Bittónak valószinüleg soha se lett volna
pozicziója, ha miniszterré s miniszterelnökké nem lesznek véletlenül.
Van pozicziója Sennyeynek, pedig nem volt miniszter s lenne Tisza
Kálmánnak, ha már nem lenne is miniszter. Mert mindkettőnek valószinüleg
mindig lesz pártja, mely reméli, hogy vezére egykor miniszterré lesz, de
egyuttal mindkettőnek mindig lesz vetélytársa, mely fél ettől s ezt
megakadályozni törekszik.
Csengerynél mind az, vagy legalább az többnyire hiányzott, a mi
Andrássynál, Lónyaynál, Szlávynál, Bittónál, Sennyeynél, Tiszánál a
pozicziót alkotá. Ő sem gazdag, sem miniszter, sem szónok, sem
pártvezér, sem hatalombirtokos nem volt. S neki mégis hatalmas
pozicziója volt.
A képviselőházban gyakran döntő volt felszólalása.
A pénzügyi bizottságban rendesen döntő volt befolyása.
A miniszterek törekedtek vele jó lábon állani.
Sok képviselő és sok publiczista kereste kegyét.
Hirlaptudósitók és hirlapirók gyakran mentek hozzá tanácsért és
értesülésért.
Államkölcsönt sohase kötött, vasuti engedélyt sohase adott, pénzügyi,
közoktatási és közigazgatási törvényjavaslatot sohase nyujtott be a
miniszter Csengery megkérdezése nélkül.
Mindez mutatja, hogy Csengerynek nagy pozicziója volt.
* * *
De vajjon hogy szerzé Csengery e nagy befolyást?
Érdekes kérdés ez, melyre a találó felelet még érdekesebb. Sok titkáról
lerántja a leplet parlamenti életünknek.
Mindenek előtt higyjük el, hogy a tehetség, a lángész, a tudomány, a
fáradhatlan munkásság, a kiváló szakértelem, a becsületesség s mind e
nagy erények csak másod sorban képesek a politikusnak nagy befolyást s
államférfiui hatalmat biztositani. Ezek jó ajánló levelek, de semmi
egyebek.
A politika küzdtere csodálatos természetü.
E téren az ügyesség többet ér, mint a tehetség, a lángész és a tudomány
összevéve. E téren a nyegle gyakran megveri a komoly munkálkodót, a
szédelgő a becsületest, a szónok a szakférfiut.
A szerencsés ember pedig mindig megveri azt, ki a világ minden nemes
erényével bővelkedik, de véletlenül szerencsétlen.
Csengery kiváló tehetség volt, komoly tudós, fáradhatatlan buvár, sok
eszmének birtokosa, jelentékeny magyar iró, ki pénzügyi, közigazgatási
és közgazdasági kérdésekben Európa összes mivelt államának minden
politikai és tudományos mozgalmát apróra ismerte. De ő még sem ezzel
szerzé hatalmas politikai befolyását.
Ha mindez elég volna arra, hogy valaki befolyásra tegyen szert: akkor
Kerkapoly, Szilágyi Dezső, a nagy és a kis Pulszky szintén hatalommá
váltak volna, báró Eötvös plane nagyobb hatalommá vált volna, mint
Andrássy, Sennyey, Tisza Kálmán összevéve.
De Csengerynek volt két szerencséje.
Az egyik szerencséje az volt, hogy nevét már 1848-ból és 1848 előtti
időkből ismerték.
Csodálatos hatalma volt e szerencsének.
A ki az 1865-iki országgyülésre 48-iki vagy 48 előtt jól hangzó névvel
bejuthatott: az már ennél fogva miniszteri kandidátus volt, akár a
Deákpárthoz, akár a balközéphez csatlakozott. Azt a magasabb politikai
körök eo ipso elfogadták, mint »régi« embert. Olyan tehetség például,
mint Szlávy, Gorove, Wenckheim, Rajner, Bartal, Trefort, Ordódy stb.
feles számmal volt az ifjabb nemzedékben, de azért sok évi nehéz munkát
kellett végeznie vagy Deák Ferencz különös kegyét kellett megnyernie,
hogy az ifjubb nemzedékből valaki a régi nevekkel mérkőzhessék, vagy
azokat csak utól is érhesse.
Csengery is a régi nevek közé tartozott. Tehát a nemzet őt is kész
államférfinak, kétségtelen miniszterjelöltnek tekinté már 1865-ben.
De volt ennél még sokkal nagyobb szerencséje is.
Benső bizalmas embere, valóságos titkárja lett Deák Ferencznek.
De ezt az állást Csengery nem ugy szerezte, hanem ugy örökölte.
Ezt az állást Szalay László tölté be, mióta hazajött az emigráczióból.
1861-ben Szalay László volt Deák Ferencz Csengeryje, mint később
Csengery lett Deák Szalay Lászlója.
Szalay László halálával, ez előtt tizenhat évvel, megüresedett ez az
állás. Három ember lett volna hivatva betölteni. Az egyik: Eötvös, a
másik b. Kemény Zsigmond, a harmadik Csengery.
Eötvös nem volt rá hajlandó. Ő mindig önálló államférfi törekedett lenni
s azon törte fejét, miként reformálhatná az eszmék világát s miként
tudná kiegyeztetni Magyarországot Ausztriával. Azt pedig Eötvös belátta,
hogy ha ő és Deák egy katonasorba állanak: semmi esetre se ő lesz a
káplár Deák mellett és semmi esetre se Deák lesz a közlegény ő mellette.
Tehát nem volt kedve Deák titkárjának beállani.
De Deáknak se lett volna kedve őt titkárjává tenni, Eötvösnek nagyon
sürün jöttek gondolatai s gondolatait nyomban leirta s iratait nyomban
kinyomatta. Igen becses és igen érdekes gondolatok ezek, de Deáknak az a
csodálatos természete volt, hogy ő azt az államférfit, aki a politikában
mindig brosűröket ir, csak olybá vette, mint azt az embert, aki a
társaságban mindig fecseg.
Eötvös tehát átengedményezé ezt a nagyfontosságu állást báró Kemény
Zsigmondnak.
De Kemény nem született erre az állásra.
Ő nagyszabásu, valódi lángész volt. Sokkal eredetibb, eredetiségében
sokkal termékenyebb, irónak és gondolkodónak sokkal nagyobb, a politikai
tudományokban sokkal avatottabb, mint Csengery. S ezen kivül ép oly
komoly, hideg, számitó s üres jelszavakra semmit nem adó és munkás, mint
Csengery. Szónok ő se volt, de a férfias higgadtságban s a szerénység
nagy erényében ő is oly nagy volt, mint Csengery. És őt bizonyára
becsülte oly nagyra Deák, mint akkor vagy később Csengeryt. Vele Szalay
Lászlónak mind életében, mind a halála utáni néhány évben többet
tanácskozott s kaszinóban és az Angol Királynőben többet volt együtt,
mint Csengeryvel.
De Kemény Zsigmond mégis alkalmatlan volt e különös állásra.
Neki Deákkal szemközt nem volt véleménye, nem volt akarata. Ha volt,
pedig oly óriási elmének, oly gazdag tanulmánynak s oly nemes szivnek
kellett lenni: lemondott véleményéről, lemondott akaratáról Deákkal
szemközt.
Az ő állása Deák mellett nem volt egyéb, mint az engedelmes, jó gyermeké
a gondos apa mellett, de a ki gyakran játszik a gyermekkel s minduntalan
feddi azt, akár van arra szükség, akár nincs.
S aztán Kemény Zsigmond az 1865-iki országgyülés elején elkezdett már
nehezedni. Agya és tettvágya elkezdett már zsibbadozni.
Igy maradt Csengeryre az a nagy szerep.
És az csakugyan nagy szerep volt.
Deák kivételes helyzetben volt a parlamenttel s a párttal szemközt. Ily
helyzete alkotmányos államokban soha senkinek sem volt még a világon.
Minden miniszter állása tőle függött.
Minden törvényjavaslat sorsa felett ő döntött.
Minden miniszter neki nyujtá be először a törvényjavaslatot, az után a
királynak s végre a parlamentnek.
Minden ellenzéki javaslat és módositvány csak akkor fogadtatott vagy
utasittatott el a kormány által, ha azt előbb Deák elfogadá vagy
elutasitá.
De Deák nem volt mindentudó s huszonnégy óránál többet az ő napjai sem
számláltak. S aztán a képviselőházban, az osztályokban, a klubban, a
pártértekezletekben ott kellett lenni Deáknak s ezenkivül fogadnia
kellett a látogatókat, kik közt néha idegen fejedelmek, gyakran idegen
miniszterek, hires tudósok és utazók valának.
Tehát Deáknak szüksége volt egy komoly, tehetséges és tanult férfiura,
kivel ő bizalmasan megbeszélhesse a napi teendőket.
E férfiu volt Csengery.
S mert ezt tudták miniszterek, képviselők, kormánypártiak és
ellenzékiek, hivatali és javadalmi aspiránsok és mert Csengery
tanácsától igen sok függött arra nézve, miként intéztessenek el a nagy
politikai kérdések Deák belső tanácsában: ezért volt az ő befolyása a
parlamentben, a bizottságban s a Deák-párti klub-értekezletekben oly
óriási.
És ő becsületesen betölté e szerepet. De épen azért mindabban, ami
történt s mindabban a mi elmulasztatott, a történetiró előtt az ő
felelőssége is óriási.