(Szitányi Bernát, a gazdag Ullmann család ivadéka, született 1816-ban,
meghalt 1889 január 6-án. 1849-ben honti alispán, azután forradalmi
tevékenysége miatt üldözött és bujdosó, korán kegyelmet nyert, a 67-iki
kiegyezés után folyton képviselő, Előbb Deákpárti s mindvégig
szabadelvü. Egyszerű, igénytelen, de nemes és jó ember.)
Tizenöt év óta keveset érintkeztem vele s ritkán kinálhatott meg
czukorcsemegéjével. A mérgesebb ellenzéki férfiaknak kedveskedni nem
igen volt bátorsága. Hanem tizenöt év előtt a Deák-párton együtt voltunk
s volt alkalmam megfigyelni minden nap.
Az úgynevezett »jó ember«-ek közé tartozott. Azok közé, a kik »unalmasok
és mégis kellemesek«. A kik nem követelnek mást a politikától, mint
mandátumot, mosolygó minisztert, csendes parlamenti ülést s vita nélküli
klubbtanácskozást. Különösen nem követelnek udvarlást, elismerést,
szónoki babérokat, hivatalt, vasuti engedményt. Nincs szenvedélyük, erős
hangjuk, követelő meggyőződésük, szembeötlő elvük. De mindenki számára
van egy kézszoritásuk, egy elismerő szavuk, egy bizalmas üdvözletük.
E férfiak mintaképe volt a mi »urunk.« Mert ennek nevezték szemközt is,
hátmegett is.
A Deák-párt félkomolyan, féltréfásan különböző osztályokba sorozta
tagjait. Voltak »notabilitások.« A kik 48 előtt vagy 48-ban már nevet
szereztek, vagy miniszterek voltak, vagy a kire többen hallgattak.
Szentiványi, Gorove, Justh s többen. Voltak »kapaczitások.« A kik
irányadók vagy legalább jelentékeny tényezők voltak a klub-, osztály- és
parlament tanácskozásaiban, a javaslatok készitésében és birálatában.
Csengery, Kerkapoly, Horváth Lajos, Szilágyi Dezső stb. Voltak
»táblabirák«, »bankárok«, »frondeurök«, »vacsorapártiak«, »liberálisok«,
»konzervativek«, »tudósok« stb. Mindegyik csapatnak megvolt a maga
vezére, vendéglője, házigazdája, hirlapja, legénysége s különös
története Deákról s a nagy kérdések körül.
Ily csapat volt a »jó ember«-ek csapatja is. Zichy Antal, Perczel Béla,
Urbanovszky Ernő, Kandó Kálmán, Szende Béla, Molnár István, stb. ezek
közé tartozott. Ezeket Deák is különösen kedvelte, mert ezek soha pártot
nem ütöttek, az ellenzékkel soha se paktáltak, se össze nem vesztek, a
»zöm«-től soha el nem szakadtak, külön kapaczitálást soha nem vártak, az
»öreg ur« egy intése nekik elég volt.
Ezek közé tartozott tehát Szitányi is, a mi »urunk«.
Mindig képviselő volt. A klubban, a házban, osztályban, elnöki és
osztály-ebéden, a trónbeszédeknél és udvari estélyeken mindig jelen
volt, soha sehonnan el nem maradt, de soha semmire nem vállalkozott,
soha semmit nem cselekedett és soha nem beszélt. Sok ideig minden
nagyravágyását kielégitette az, ha a delegácziónál póttaggá
megválasztották.
Tekintélyes vagyonú ember volt. Szülei még zsidók voltak s ő még üzleti
körökben nevelkedett, de az üzleti szellem nem vert benne mély gyökeret.
A magyar nemes ifju gavallér volt az ő eszménye és ezt később el is érte
a parlamentben, noha már nem ifjan. Annyira gavallér lett, hogy a
törvényhozás fontosabb közjogi kérdéseivel soha tisztába jönni nem
tudott.
Az igaz, hogy nem is sokat törődött velük.
1870-ben, 71-ben az aradi, csanádi, temesi és torontáli követek
fölvetették a »telepitvényesek« kérdését. Az ellenzék is törekedett
ebből nagy kérdést csinálni.
»Telepitvényes«: e szó sehogy se ment a mi urunk fejébe. Hallott,
olvasott ugyan valaha valamit farmerekről, kolonistákról, de szentül
hitte, hogy efféle emberek csak Amerikában és Ausztráliában léteznek.
A Deák-párton legtüzesebb telepitvényes volt Dániel Pál. Megkérdezte
tehát a mi urunk Dániel Pált, hogy mik is hát voltaképen a
telepitvényesek?
– Hát tudod, – felelte Dániel, – ezek voltaképen »czenzualisták«.
– »Czenzualisták?« – furcsa. De hát ezek mifélék?
Ezt meg az öreg Justhtól, a »tótkirály«-tól kérdezte meg Szitányi.
– Hiszen neked is van elég – felelte Justh, – ezek voltaképen a
»kurialisták«.
De most meg ezen a szón akadt meg a jó Szitányi. Mi a manó lehet az?
Megkérdezte most Paczolay Jánost, hogy mik is hát azok a kurialisták?
– Egy szóval megmondva, – szólt Paczolay – ezek valósággal »taxalisták«.
Erre már nagyot nézett, de nagyot is gondolt a jó »mi urunk«. Különösen
okos embernek tartotta azonban Zeyk Károlyt, most tehát ehhez fordult
felvilágositásért, mondaná meg, kik és mik azok a taxalisták.
– Nálunk Erdélyben – felelt Zeyk – sokan vannak s »famulus
konvenczionátusoknak« nevezik őket.
Most már Szitányi épen nem értette a dolgot. De csodálatra méltó hősi
elszántsággal tisztába akart jutni a kérdéssel s azért elkisérte a
klubból Zsedényit, hogy ettől töviről-hegyire megkérdezze az egészet.
Zsedényi aztán megmagyarázta neki.
– Tudod Szitányi, ezek nem urbériálisták, nem is zsellérek, nem is
szubinkvilinusok, hanem voltaképen skultecianusok, csakhogy szerződésük
nincs, vagy ha van is, nincs időhöz kötve, földjük nem jő
szessziószámba, beltelkük allodiatura, kültelkük dominális birtok,
szuperedifikátumukat elvihetik, a dikába nem vették fel őket. Érted?«
– Természetesen, természetesen – felelte Szitányi.
Hanem ettől az időtől kezdve soha egész életében egy szót se szólt a
telepitvényesekről, de nem is kérdezett soha senkitől semmit a dolgok és
ügyek állásáról és természetéről.
Nagy versenytársa volt Zichy Manó grófnak.
Zichy Manó mindig vaskos burnót-szelenczét hordott magával, mely tele
volt öregszemü, fekete, fölséges barátburnóttal s ezzel kinált meg a
házban, klubban, folyosón mindenkit.
Szitányi meg egy köteg finom czukorcsemegét hozott magával mindennap s
ezzel kinálta, a kivel találkozott. Mindig röstelte, ha Zichy Manó
szelenczéjéből többen csippentettek, mint az ő czukorstaniczlijéből.
Pedig többen megcselekedték ezt, mert a szelencze tovább győzte.
Egymást is mindig megkinálták szabályosan, de szó nélkül. Akadozva
beszélt mindakettő s azért egymással keveset beszéltek.
Üldögélni nem szeretett. Lassu, tipegő járásával mindig ott lehetett
látni vagy a padok előtt vagy a folyosón. Mindennap benézett a háznagyi
irodába és a büffébe is. A klubban sorba járta az asztalokat s a
társalgó csoportokat. Egy-két szó, egy czukordarab s ment odább.
Sohase akart egyéb lenni, mint a kormány hive. S hiába is akart volna,
nem tudott volna egyéb lenni.
Utóbbi időben nagyon meglátszott rajta az aggság. Gondosan kezelt
parókája se tudta az évek haladását meggátolni.
Régi alakja volt a parlamentnek. Mindenki ismerte, mindenki el fogja
feledni s mindenki kellemesen emlékszik meg róla, mikor ráemlékezik.