(Született 1807 deczember 6-án, meghalt 1881 május 1-én. Bölcselő és
természettudós, gyakorlati magyar nyelvtudós s kitünő mezei gazda. A
reformátusok pápai kollégiumában ötven éven át tanár s hazai felsőbb
közoktatásunk dicsősége. Nekem tanárom s később nemes barátom.)
Kis termet, egyenes testtartás, hátraszegzett fő; élénk, piros, magyar
jellegű kerek arcz; hatalmas homlok s nagy, okos és kedélyes szemek;
sötét szinü öltönyök, kissé hanyag öltözködés: ime ez volt e kiváló
szellemnek, egykor kedves tanáromnak külseje.
Kiváló szellem volt.
Ifju korában kedvencz tanitványa Márton István tanárnak, a pápai
kollegium refundátorának, kinek emléke ép oly állandó s hagyományokkal
ép oly teljes Dunán tul, mint Hatvanié a Tiszának mindkét partján. Csak
hogy Hatvani emléke az alchymia misztikus kalandjaiban, Márton Istváné
pedig a korra és annak tudományos szereplőire szórt voltairei hatalmas
élczekben és adomákban bővelkedék. Élczes szellemét a tudományos
alaposság mellett összes tanitványai közül legnagyobb mérvben Tarczy
Lajos örökölte.
Tarczy már 1830 körül az ujabb kornak, a tudomány, az irodalom s a
politika ujabb szellemének volt bajnoka. Beutazta Németországot s
megjárta annak egyetemeit. Onnan hozá haza a hegeli bölcsészetet, mely
akkor uj dolog volt nálunk. Beutazta Francziaországot is s onnan hozá
haza a modern demokráczia szellemét, mely ép annyira uj dolog volt a
vidéki nemesség, a vármegyék kortesei s az agg táblabirák köreiben.
Három jelentékeny férfiu állt vele együtt és egyidejüleg vagy csaknem
egyidejüleg a pápai kollégium élére. Az egyik ő, a másik Zádor György, a
harmadik Bocsor István. Ő fizikus, Zádor jurista, Bocsor historikus.
Zádor Györgyöt Deák Ferencz hozta el a kathedráról s ültette a birói
székbe. Bocsor most is él és tanít, a híres triumvirátusnak utolsó
tagja. Ősz, rokkant aggastyán, csak lelke erős már, de az még nagyon
erős. Tarczyt most temetjük el.
A pápai kollégium a világi javakban ötven év előtt is szegény volt, még
sokkal szegényebb, mint most. Tarczynak, az ifju tanárnak filozofiát,
fizikát, eszthetikát, magyar és német irodalomtörténetet s több ezekkel
rokon tudományt kellett előadnia. Hol egyszerre, hol egymás után, a mint
a szükség parancsolá. Sok tanárt alkalmazni nem lehetett. A felsőbb
oktatás terén a munkafelosztás elve nem is volt ugy gyakorlatban, mint
most. Szaktudósunk nem volt annyi, mint napjainkban, de nekem ugy
tetszik, mintha valódi tudósunk mégis lett volna annyi, mint most.
Azonban tudós barátaimat provokálni nem akarom, miután velük vitába
keveredni nem szeretnék. Kalapot emelek a szakférfiak előtt, habár azok
atómokra osztják is maguk között a nagy világot s ugy veszik azt
birtokukba. Az a tudós, a ki egyedül a szivacsfaunát buvárolja, vagy a
ki a gombán kivül egyéb istenteremtését nem ismeri, vagy a ki csak a
polgári perrendtartással fekszik le és kel fel egész emberéleten
keresztül: egyaránt birja tiszteletemet. Hanem azt is ki kell mondanom,
hogy nem az ily tudóst tartom legalkalmasabbnak arra: vezetni az
ifjuságot; felgyujtani szivében az eszmék tiszta szerelmét; teremteni
nemzedéket, mely ne csak megélni, hanem meghalni is tudjon azért, a
miért lelkesül. Hitért, hazáért, szabadságért.
Tarczy Lajos azok közé tartozott, a kik így vezették az ifjuságot s ily
nemzedéket alkotni törekedtek.
Nem tudományos működése volt legáldásosabb, ámbár ez is nagyszerű volt.
Alig foglalá el tanári székét; sietett korának legujabb bölcseletét
magyar nyelvre átültetni. Hegelnek »Phaenomenologie des Geistes« czimü
bölcsészeti müvét ülteté át nyelvünkre akkor, a mikor nyelvünk anyagából
bizony nehezen lehetett efféle épületet felemelni. Ő megküzdött a
nehézségekkel. Megküzdött az eszthetikában és irodalomtörténetben, sőt a
magasabb számtanban is. E küzdelemben edzé meg erejét arra, hogy a
fizika magyar műnyelvét megteremtse. Mert ezt ő teremté meg, akkor,
mikor Bugát Pál az orvostanét, Fogarassy a törvénytudományét. És én ugy
látom, hogy körülbelül Tarczy volt társai közt a legszerencsésebb.
Műszavai közt legalább igen sok van, melyek ellen sem Szarvas Gábor, sem
a barbarusok és antibarbarusok kifogást nem tesznek, lévén azoknak
tőrülmetszett magyarsága minden kétségen felül álló.
Nagy fizikája több kiadást ért s minden ujabb kiadást nagy gonddal
dolgozott át. A legutolsó, a néhány év előtti, nem állt már a kor
szinvonalán, az ujabb buvárlatok magaslatán. Mayer hőegyenértéki
elméletének ujabb vivmányait az agg tudós már nem volt képes
feldolgozni. Betegségének rohamos előhaladása s lelkét romboló családi
szerencsétlenségek megernyeszték már a hatalmas szellemet s elpusztiták
a kedélynek ifjuságát.
De ez csak az utolsó pár évben volt így.
Fizikájának első kiadása fölgerjeszté gr. Széchenyi István figyelmét. A
nagy gróf lehetetlennek tartá 1836-ban, hogy a természettani
tudományokat aránylag oly nagy tökélylyel lehessen magyar nyelven
visszaadni. A mű meglepte őt. Tevékenyen közreműködött, hogy Tarczyt az
akadémia rögtön tagjává válaszsza. S midőn vele Budapesten, akadémiai
ülésen találkozott: meghivta őt Czenkre, a czenki gazdaság
megtekintésére.
Nagy megtiszteltetés volt ez az alig harmincz éves, ifju kálvinista
professzorra. Nagy birtoku főur, első rangu államférfi, országszerte
ünnepelt politikus Magyarországon nem igen szokta akkor a vidéki
professzorokat észrevenni. Sőt még most sem szokja. Hiszen vidéki
városainkban társadalmi rang tekintetében a tanárok ma is negyed-ötöd
sorban állanak. Az uraság, a papok, a tisztviselők, az ügyvédek, a
tekintélyesebb birtokosok és kereskedők mind megelőzik a tudomány
szerény bajnokait.
Hanem hát az is igaz, hogy mostani főurainkat Széchenyihez hasonlítani
nem is szokás másutt, mint a kaszinóban. (Van hasonlat, a mely sántit;
ennek a hasonlatnak se keze, se lába.)
Széchenyi a czenki homokból akkor teremtett virágzó mintagazdaságot. Ezt
mutatá meg, ennek titkait magyarázta meg Tarczynak. De nemcsak ezt.
Feltárta előtte fenséges lelkének minden gazdagságát. Elmondá neki,
miként kellene az elpusztuló szegény magyar fajból művelt, gazdag és
szabad nemzetet teremteni, irodalmában, nyelvében, jogaiban,
alkotmányában, hatalmában őt ujjá, dicsővé tenni, de ugy, hogy maradjon
meg magyarnak.
Ah minő tanitás volt ez a lánglelkű ifju tudósnak! De ötven évi tanári
pálya s tíz ezer tanitvány tesz róla tanuságot, hogy Tarczy méltó volt
arra.
Czenkről haza jöve s a nagy reformátor eszméivel felgazdagitva egész
lelkesedéssel kezdé meg az ifjuság nevelését. Tudományos előadásait
szellemmel, élczczel, nemes reformeszmékkel fűszerezé s az ifju, ki
végig hallgatá az előadást, nemcsak tudományban, hanem demokrata
míveltségben, hazafi érzületben s nemes nagyravágyás ábrándjaiban vált
gazdagabbá.
Sietett felállitani, szervezni és vezetni az ifjuság önképző körét. E
körnek »Képzőtársulat« volt neve. Ennek elnöke ő volt az ötvenes évekig.
Első tagjai közül Petőfi, Jókai, Kerkapoly, Ballagi, Orlai-Petrich s
többen váltak ki, kisebb-nagyobb nevü férfiak az irodalom, a politika, a
tudomány, a közélet terén. E körnek jegyzőkönyve ma már nagybecsü
kéziratokat tartalmaz. S az első évkönyv, melyet nyomtatásban kiadott,
még az Athenaeum korában s az Aurorák után is irodalmi becscsel birt.
Pedig csak serdülő ifjak voltak munkatársai.
Később tornacsarnokot állitott fel. Az ifjuság testi és lelki
neveléséről egyaránt gondoskodott. Az ifjak, kik keze alól mentek el
tömegesen, hogy a szabadságharcz honvédfegyverét vegyék kezükbe, hősi
vitézség legendáit hagyták emlékezetül az utánuk jövő nemzedéknek.
Tanitó, bölcs, szerető apa s példás honfi volt az ifjuság számára.
A kollégiumban nem volt s most sincs kathedra a mezőgazdaság számára. De
ő érezte, hogy a magyar embernek, ha boldogulni akar, jó mezőgazdának is
kell lennie. Ő tehát tanfolyamot nyitott a mezőgazdaságtanból s
gyakorlati oktatásul saját szőlő, kert és mezőgazdaságát használta fel.
Kicsinyben mintagazdaság volt ez.
Maga mellé vett bennünket s előadások után tavaszi és nyári napokon
kivezetett vagy a kertbe, vagy a szőlőbe, vagy a böröllei gazdaságra,
mely ott feküdt a város mellett. E tanulságos és szép napok
feledhetetlenek lesznek előttem örökké.
A Bach-rendszer sötét hatalma uralkodott fölöttünk, mikor én már
tanitványa lettem. De mi ifjak ő mellette nem éreztük ennek sulyát.
Derült lelke, hatalmas kedélye, a nemzet jövendőjébe vetett rendithetlen
hite s az osztrák iránti kiolthatatlan gyülölete fénynyel, szabadsággal
s honfibizalommal árasztá el azt a kis kört, melynek ő volt czentruma s
melynek mi ifjak valánk perifériái.
Sétáltunk vele a szabadban; tanultuk a fák oltását, ültetését,
nemesitését; oktatott az okos gazdálkodásra s becsületes takarékosságra.
»Ha mi magyarokul – úgy mondá – nem leszünk különbek, mint szomszédaink:
akkor elpusztulunk, megöl bennünket a czivilizáczió.« Előhozá őseinket,
a nemzet nagy férfiait s azok tetteit s tetteiknek dicső emlékezetét
lelki erőink edzésére használta fel. A legnagyobb görög bölcsek
sétaoktatásai voltak az övéihez hasonlók.
Évtizedek óta az évnek május és szeptember havát Balaton-Füreden szokta
eltölteni. Ezelőtt négy évvel pár hetet társaságában töltheték el ott.
Kimentünk a parkba s eltévedeztünk a szőlők közé fel a hegyekre.
Kedélye még meg volt, de szellemének sugárzó ereje gyengébb, mint
egykoron. Hetven éves volt már; a tudomány nem érdeklé annyira, mint
hajdan, de nemzetünk sorsa tán jobban nyomta szívét, mint bármikor.
Vitatkoztunk is egy kissé a politika fölött.
»Politikátokat – úgymond – én már nem értem. Lehet, hogy jó; lehet, hogy
jobb is lehetne, ti tudjátok. De én arra kérlek benneteket: ha van
előttünk még idő, kövessetek el mindent, hogy a magyar faj szaporodjék,
hogy a mikorra betelik az ezer esztendő ránk itt e földön, ne találjon
az itt mást, csak magyart. Nem érem meg, én nem, oh pedig még azt
szeretném megérni!«
Élénk nagy szemeiből kicsordult a köny.
Vigasztaltam. Szavaimra forrón szoritá meg kezem.
Halála váratlanul sujtott le. A legjobb tanárok, a legnemesebb szellemek
egyike hunyt el. A megujuló nemzeti közélet félszázad előtti nagy
bajnokai közül oly kevesen vannak már. Most már ő sincs. Tanitványai
sokan maradtunk. Tudományát tudjuk tán pótolni, bár pótolhatnók nemes,
nagy szellemét. Áldásunk emlékezetén.