Abból, a mi Simonyi élettörténetének nevezhető, e rövid vázlatban már
csak keveset kell megérintenem.
Nagyon szerény vagyonnal jött ő be az országba. Lassan gyűjtögetett
tőkepénzét a gödi nyári lakba fektette, mely Váczon innen, a
budapest–bécsi vasut egyik állomásán fekszik, gyönyörű kilátással a
Dunára s az átellenben fekvő szentendrei hegyekre. Ide hozta könyvtárát
s tudományos gyűjteményeit is. Könyvtára, melyet szintén külföldön
gyűjtött, hét ezer forintba került. Itt élt ő mintegy hét éven
keresztül. Innen járt be a képviselőházi ülésekre s itt keresték őt fel
gyakran barátai, kiket mindig gazdag vendégszeretettel fogadott.
Lakása és háztartása nem állott arányban sem vagyoni állásával, sem
jövedelmeivel, melyek túlnyomó része képviselői napdijaiból állott. De
nem könnyelműség, hanem a hazai viszonyok nem ismerése vezette őt félre.
Angol kereskedelmi házának franczia és olasz képviseletét barátjának,
Helfy Ignácznak adta át, ki 1868-ban még kinn maradt s csak két év mulva
jött haza, mint szintén már megválasztott képviselő s ő maga megtartá
ama sheffieldi gyárnak magyarországi és ausztriai képviseletét. Azt
hitte, hogy a politikai pártállással összeférhető e tisztes foglalkozás
hoz neki évenkint akkora jövedelmet, a mekkora külföldön is megszokott
háztartásának igényeit teljesen fedezendi.
Nem ugy történt. 1872-ben maga irja meg egyik nyilatkozatában, hogy a
magyar kormány s az ennek befolyása alatt álló vállalatok
visszautasítólag bántak vele s inkább drága és selejtes árúczikkeket
rendeltek, mintsem az ő ajánlatát, mint szélsőbali politikusét,
elfogadták volna. A osztrák vasutak nagy megrendeléseket tettek nála, a
magyarországiak nem. Sőt megtörtént, hogy itt Budapesten a svájczi
vaggongyár és a belga gépgyár tetemes értéket rendeltek nála, de a mint
ezek az állam kezére kerűltek, azontúl nála minden megrendelést
megszüntettek, természetesen kárával magának az államnak is.
Mindez őt rendkívül elkedvetleníté. Anyagi zavarok kezdék őt fenyegetni.
Egyik alapitója s igazgatója lett a pesti cottage építő-társaságnak. A
pesti munkás osztálynak s szegényebb kézműiparosoknak szándékozott olcsó
lakásokat építeni. Ez volt e társaság czélja. Az 1873-ban bekövetkezett
óriási hitelválság ezt a vállalatot is megrendíté vagy legalább a
virágzásban megakadályozá.
Ezekhez járúlt régóta meggyökeresedett betegségének mindinkább előre
való fejlődése. A különben is komoly férfiúnak kedélye lassankint
elborúlt. Anyagi baj s betegség-roncsolta idegzet szövetkezett lelkének
derűltsége ellen. Anyag és szellem, test és lélek nem függetlenek
egymástól. Egyiknek ereje a másiknak erejét fokozza, egyiknek bénúlása
megbénítja a másikat. Elméjének ereje nem gyöngűlt, ez áll ellent
legtovább a sors viszontagságinak s a test gyarlóságának, de hangúlata
komorrá változott. Az 1875-ik év végén kezdett arról gondolkozni, hogy
nyomasztó bajai ellen ismét a külföldre fog menekűlni. S e gondolat
annyival inkább kínozá őt, mert a 75-iki fuzióval eszméinek győzelme is
a kietlen távolba taszíttatott. Ő legalább azt hivé, s mindig mély
keserűséggel nyilatkozott arról a tényről, hogy a mikor a Deákpárt kész
volt már lemondani s a tért a közjogi ellenzéknek átadni: akkor a
közjogi ellenzék hatalmasabb árnyalata, a balközép mondott le elveiről
szükség nélkül és föltétlenűl, sőt csak azért, hogy sokkal rosszabb
kiadásban, benső hit és külső eredmény nélkül folytassa a régi kormányok
politikáját.
Ekkor álltak össze barátai, hogy az anyagi zavartól megmentsék őt.
Mocsáry Lajos buzgó fáradalmainak, de egyúttal áldozatkészségének is
sikerűlt ez. Az áldozatban vele egyenlő részt vettek Sembery István,
Fornszek Sándor, Ragályi Nándor saját pártjából. De a készség nemcsak
saját pártjában nyilatkozott erre. Voltak barátai, jellemének s
elméjének tisztelői a vele szemközt álló pártban is, kik szintén
tiszteletreméltó előzékenységgel siettek a kiváló férfiú nyugalmát
visszaszerezni. Hosszú a névsor, melyből Somssich Pál, Samassa érsek,
Szitányi, Andaházy nevei jutnak eszembe. Megérdemlik a jók hálás
elismerését. Nemcsak nálunk fordúlt elő ilyen eset. Angliában Foxot
kétszer is kisegíték hasonló bajból barátai. Lamartinenak a nemzet adott
nagy összeget s e tény egyik államférfi jellemére se vetett homályt
soha. Én elhallgathattam volna e tényt, a nemzet ugy se tudta, mert
nyilvánosságra soha nem jött. De nem akartam elhallgatni.
Élettörténetéhez tartozik a megboldogúltnak s aztán a barátságnak oly
ritkán előfordúló nemes ténye ez, hogy semmi okot se láttam arra, miért
hallgassam el.
Ezzel befejeztem a kis vázlatot, melyet Simonyi életéről akartam
közleni. Még csak írói és szónoki működéséről s működésének jelleméről
akarok pár megjegyzést tenni.
Simonyi Ernő szoros értelemben vett írónak nem tekinthető, vagy legalább
nálunk nem tekintetik. Írói működése főleg hirlapi czikkekben
nyilvánúlt. Ám hirlapi czikkek irása nálunk iróvá nem kvalifikál senkit.
Irodalmi társaságainknak, az akadémiának, a Kisfaludy társaságnak
hivatalos nézete ez. Másod, harmadrangú költő egy kis kötetnyi verssel
vagy novellával vagy pár, többé-kevésbbé sikerűlt színművel rögtön
hivatalosan fölvétetik a Parnasszusra. De a ki csak politikai
publiczista: annak ott helye nincs. B. Kemény, Falk, Török János, báró
Kaas s 48 előtt Kossuth, gróf Dessewffy Aurél pusztán politikai
czikkekkel is jobban fejleszték a nyelvet, jobban gazdagíták annak
szépségeit s hatalmasabban növeszték a nemzet értelmi erejét, mint
legtöbb költőnk vagy beszélyírónk. Lángész, tanúlmány, munkaszeretet,
gondolatok gazdagsága több volt bennük, mint belletrisztikai iróink
legtöbbjében. S mégis mindezek publiczistikai működése, a mennyiben az
politikai czikkek írására szorítkozott, éltükben alig ismertetett el
hivatalosan s holtuk után alig jegyeztetett s jegyeztetik föl az
irodalomtörténet örök táblájára. E sorsot megosztja velük Simonyi Ernő
is. Őt a nevezettek egyikével se akarom összemérni, de jelentékeny
publiczistának tartom.
Hogy a politikai czikkirást nálunk csak igy veszik vagyis inkább igy nem
veszik számba, annak egyik oka ugynevezett irodalmi köreink léhaságában
keresendő. Francziaországban is napi-érdekü a napi-czikk s ott az
irodalmi körök a kitünő hirlapirókat mégis másként méltányolják.
Másrészről sajátságos sorsa van a publiczistának, akár politikai
czikkiró, akár parlamenti szónok legyen bár. Hatása hasonlit a
szinészéhez. Mig a szinpadon, a szószéken, a hirlap élén van: addig él,
hat, eszméket támaszt, érzelmeket fakaszt, tettekre hí, foglalkoztatja
egész nemzetének elméit és kedélyét. A mint ott hagyta a szinpadot, a
szószéket, a hirlapot: vége a szerepnek, vége a hatásnak, gyakran neve
is nyomban elenyészik.
Simonyi czikkeiben különös egyéniség nem domborodik ki s irmodora a
hangulatkeltés sajátságos eszközeivel nem rendelkezik. Sem erős humora,
sem erős szatirája nincs, sem a személyek egyéni gyöngeségeinek
ostorozásában nem mester. Őt mindig a tárgy vezeti, annak mélyéről szedi
az érveket s ha valamely kérdésről szól: mindig csak azt az igazságot
törekszik kideriteni, mely arra a kérdésre tartozik. Szónoklata is
ilyen. S mert a politikai kérdések rendszerint vagy jogiak, vagy
pénzügyiek, vagy közgazdaságiak, sőt az ugynevezett alkotmányi
kérdésekben is gyakran az ily természetű elemek a tulnyomók: tehát érvei
is vagy a jogtan, vagy a számtan, vagy a statisztika mezejéről szedvék.
Keleti fantáziáju népünk előtt száraz dolog ez mind. Nem izgató szónok
ő, hanem érvelő. S ilyen mint iró is. Az észhez ir és beszél, a szivről
nem vesz tudomást.
S aztán egyénisége nem egészen illett ama küzdelemhez, melyben 1868 óta
részt vett. A 67-iki kiegyezés hatalmas hullámokat vert a nemzet
kedélyében. Erős forradalmi szellem volt akkor még a nemzetben. A
függetlenségi harcz szomoru, de dicsőséges emlékein elborongott, de föl
is lelkesült a nép mindenütt, a hol szónokai és irói ezeket fölidézték.
Kossuth levelei folyton jöttek és mindig gyujtó hatással voltak. Az ő
irmodorát tekinték a publiczistikai irmodor eszményének. S jöttek irók,
kiknek rikoltozó hangja közt veszély fenyegeté az igaz érvek hatalmát s
a nagy emlékek valódi dicsőségét is. Évekig tartott ez a hangulat. Hogy
ily hangulatban Simonyi mint hirlapiró feltünő nem lehetett:
természetes. Akkor bizonyos lázas lelkesedés tartá fenn a függetlenségi
pártot, most igazságainak meggyőző ereje nemcsak fentartja, hanem
folyton szaporitja. Simonyi egyénisége, irói és szónoki modora most
nagyobb hatásu volna, mint tizennégy év előtt.
Történeti okmánytárának első kötetében van egy hosszabb tanulmánya a
londoni és edinburgi könyvtárakról s a brit muzeum könyvtári
gyüjteményeiről. Ez tanulságos mű. Utazásainak egy részéről is irt és
pedig igen érdekesen. 1860-ban épen akkor utazta be Spanyolország keleti
részét, Barcelona, Tarragona és Tortosa vidékeit, midőn Don Carlos a
baleári szigetek kormányzójával, Ostegával együtt a tortosai kikötőben
kiszállt, magát királynak kiáltatá s a karlista forradalmak egyikét
rendezé. Ez utazását szépen és érdekesen irta le. Különösen érdekes
benne Lady Franklinnal, ama gyászos végü hires északsarki utazó még
akkor is bájos özvegyével való megismerkedése.
Irodalmi becsü több és nagyobb művéről nincs tudomásom. Iratai közt
azonban – ugy hiszem – több becses jegyzet lesz található.
Tiz év előtt már képviselőtársa voltam, de ritkán váltottunk szót
egymással. Nagy nézetkülönbség választott akkor el bennünket egymástól s
távolról azt hittem: egyénisége is oly rideg, mint hatalmasan, de
szárazon érvelő beszéde. Csalódtam. Az utóbbi években többször volt
alkalmam vele találkozni s a benső bizalom, mely köztünk kifejlődött,
megnyitá előttem nemcsak ismereteinek bámulatos gazdagságát, hanem
egyuttal kedélyének gyöngédségét is s egész lényének
szeretetreméltóságát. Meggyőződtem ekkor, hogy keserü támadásait,
melyeket egyesek és kormányok ellen intézett s melyekkel igen gyakran
egyet nem érthettem, sohasem féltékenység vagy személyi gyülöség, hanem
mindig az ügy iránti mély lelkesedés vezérelte. Még akkor is, midőn a
sirjában nyugvó Deákot oly engesztelhetlen keserüséggel támadta meg s
midőn előre tudta, mert barátai is figyelmeztették, hogy e támadással
saját tekintélyének fog ártani: még akkor is mély kötelességérzet volt
az, melynek eleget tenni törekedett.
Ez esztendőnek, az 1882-ikinek tizedik napján láttam őt utoljára. Élt
még, szenvedett már, halálnak fuvalma lengett fürtei körül, de hazájának
ügyén csüngött egész lelke. Elmondám neki a parlament fontosabb ügyeit s
közlém vele különösen, hogy pártunk derék, uj erőkkel s ifju erőkkel
szaporodott. Áldott mosoly reszketett szemein, a mint azok az isztriai
tenger azurjában elmerültek. Percznyi hallgatás után mondá: »Igen
örülök, hogy boldogultok, a tavaszra én is haza megyek közétek.«
Haza jött. Itthon van a temetőben.