V.

1868-ik év május hó közepén jött haza Párisból már mint megválasztott

képviselő. Baranya vármegyének német-üröghi vagy később úgynevezett

szalántai kerülete tisztelte meg mint távollevőt bizalmával. Megbizó

levele ápril 22-én adatott be, választása ugyane hó 29-én igazoltatott s

május hó 28-án már felszólalt a képviselőházban.

Napirenden volt a Poroszországgal kötött vám- és kereskedelmi szerződés

beczikkelyezéséről szóló törvényjavaslat. Az ülésszaknak vége felé járt

már az idő, képviselők nem voltak jelen nagy számmal, a szónokokat nem

hallgatták figyelemmel. Hozzá épen nem kötöttek az ellenkező pártok nagy

várakozást, alig ismerték névről is, személyesen pedig egyáltalán nem. S

aztán szélsőbali képviselőtől épenséggel nem várták, hogy oly kérdésről,

melynek tárgya nemzetközi vám- és kereskedelmi szerződés, szakavatottan,

tüzetesen tudna szólani. Az akkori szélsőbal főleg csak államjogi és

közjogi természetü tárgyaknál szokott felszólalni, felszólalásai

rendszerint általánosságok körében mozogtak s bizonyos stereotip

szólamokkal voltak teletömve. A beszédeket, ha bennük személyekre

vonatkozó erőteljes kifejezések hiányoztak, nem igen szokták figyelemmel

meghallgatni. Nem lehet tehát csodálni, ha Simonyi Ernő első beszédét

általános figyelmetlenség és zajongás közt volt kénytelen megtartani.

S e beszéd mégis megmutatá, hogy a szónok nem közönséges tehetség, hogy

a kérdéshez tüzetesen és szakavatottan szól, s hogy benne a szélsőbal uj

és nagy erőt nyert, mely e pártnak parlamenti működésére elhatározó

befolyást fog gyakorolni.

Pártján kivül talán csak maga Deák Ferencz hallgatta egész figyelemmel.

Jellemző, hogy a mikor a beszéd végével Gorove szakminiszter oda lépett

Deákhoz s ennek mondá: »Milyen bolondságokat beszél ez az ember«, Deák

hidegen mondá neki:

– Én pedig azt mondom, hogy ettől az embertől valamennyien sokat

tanulhattok.

Ettől kezdve tagja volt minden országgyülésnek. Az 1869-iki és 1872-iki

országgyülésre szintén a német-üröghi, az 1875-ikire a szentesi kerület

választá meg. Népszerüsége oly nagy lett lassankint, hogy az 1878-iki

országgyülésre három kerületben is megválasztották, úgymint Szentesen,

Szegeden és Debreczenben. Utóbbi helyen épen magát a miniszterelnököt

Tisza Kálmánt buktatta meg s azért e kerületet képviselte ez

országgyülésen, valamint a most folyó 1881-ikin is haláláig.

Már az 1865-iki országgyülés utolsó idejében pártját uj parlamenti

eljárásra bírta. Eddig e párt, mint főleg a balközép is, rendszeresen

negativ álláspontot foglalt el a Deák-párttal szemközt. Eszmék nem

hiányoztak ugyan nála, de megelégedett azzal, hogy ezeket a kormány

javaslatainak birálata közben töredékesen rendszertelenül adta elő.

Simonyi nem helyeslé e taktikát. Ő azt mondá s nem egyszer mondá, hogy

puszta tagadással többséget szerezni soha nem lehet, s hogy a pártnak

nem szabad pusztán az államjogi és közjogi kérdések általánosságaira

szoritkozni, hanem az állami élet mindennapi kérdéseiben is folyton

állást kell foglalni. És pedig határozottan formulázott eszmékkel,

rendszeresen kidolgozott javaslatokkal. Nem elég – szerinte – a

nemzetnek azt tudni, hogy a szélsőbal mit nem akar, hanem tudni kell azt

is, hogy valósággal mit akar, hogy tájékozva legyen az iránt, vajjon a

belpolitikai szerves kérdésekben, pénzügy, adópolitika, közigazgatás,

kulturális ügyekben, nemzetiségi, egyházi és közoktatási téren minő

politikát követne a szélsőbal, ha többségre jutva, a korona által az

ország kormányzatával megbizatnék.

Uj hang, eddig szokatlan eszmeáramlat volt ez a régi szélsőbalnál, de

Simonyi nem minden vita és nehézség nélkül, diadalra tudta juttatni

eszméit.

Ő maga csakhamar még az 1868-ik év nyarán rendszeresen dolgozott ki

törvényjavaslatot a katonai biróságokról s ezt még ez országgyülésen

benyujtá. A következő országgyülésen s 75-ig folytonosan ő terjeszté elő

a párt válaszfelirati javaslatait s ezekben a párt részéről folyton

határozott, részletes pozitiv programmot adott elő nemcsak az államjogi,

hanem a belpolitikai kérdésekről is. Sőt Helfy Ignáczczal együtt

1872-ben a következő évre óriási munkával részletesen kidolgozott

költségvetési javaslatot is terjesztett elő a pénzügyi bizottságban. Ily

szakadatlan munkássággal jelentékeny tehetségnek s gazdag törvényhozási

ismereteknek birtokában csakhamar pártjának mindenki által elismert

vezérévé vált.

A 69-iki országgyülésen mindjárt az első ülésszakban megválasztatott a

vasuti és jegybankügyi bizottságnak valamint a közalapok és alapítványok

jogi természetének megvizsgálására kiküldött bizottságnak tagjává.

Később a képviselőház pénzügyi bizottságának lett állandó tagja. Mind e

bizottságok, valamint a Deákpárt idejében rendszeresen működő osztályok

tanácskozásaiban folytonosan részt vett s tanulságos, néha nyomatékos

szavát mindenütt fölemelte. Nagy szellemi erők voltak akkor a

Deák-párton, de a legnagyobbak is tisztelték s egész figyelmükre

méltatták észrevételeit. Éles, bonczoló elmére, nagy kritikai

tehetségre, sokoldalu tanulmányra mutattak ezek folyton. Ezen kivül a

parlamenti tárgyalásokon is mindig részt vett s 1868 óta alig merült fel

1880-ig nagy kérdés, melyhez kimeritőleg, gyakran a képviselőház

osztatlan figyelme közt, ne szólott volna.

Erkölcsi bátorsága a vakmerőséggel volt határos. A korrupcziót minden

jelenségében engesztelhetlenül üldözé s e miatt nem egyszer keserü

személyes összeütközései valának, melyek pár esetben lovagias uton

voltak csak elintézhetők. A Lónyay-kabinetet gyakran hevesen megtámadta

parlamentben, sajtóban, választási népgyüléseken egyaránt. 1873-ban a

keleti vasut visszaéléseinek kérdésében Szlávy miniszterelnökkel volt

keserü összeszólalkozása. Midőn Deák meghalt s a nemzetben a részvétnek

eddig még soha nem tapasztalt demonstrácziói támadtak: ő ez áramlat

ellenére nem hallgatá el a legkeményebb kritikát, mely valaha államférfi

és működése fölött elhangzott. S midőn Bosznia okkupácziója

végrehajtatott s ez az 1878-iki országgyülés elején szóba jött, harsány

hangon mondá, hogy Andrássy grófot ezért fel kell akasztani.

Mindezt erkölcsi bátorságának jelzésére hozom fel, a nélkül, hogy minden

felszólalását helyeseltem vagy minden nézetét osztottam volna.

Működésének jellemzését különben is utolsó czikkemre hagyom.

Parlamenti szereplése mellett jelentékeny publiczistikai működése is

volt. Az 1870-ik évben kevés ideig szerkesztője volt a »Magyar

Ujság«-nak, de folyton írt, noha később betegsége sulyosodtával mind

ritkábban, pártjának többi közlönyében is.

1872 elején maga adott ki s szerkesztett egy heti lapot »Szombati Lapok«

név alatt. Angol minta állott szeme előtt, feledvén, hogy nálunk angol

irói kar és angol olvasó közönség nincs. E lapnál Mende Bódog, Pétery

Károly, Mezei Ernő, a szépirodalmi részben Degré Alajos voltak

munkatársai. Czikkei névtelenül közöltettek. Volt egy rovata »Szabad a

vásár« czím alatt, melyben különösen a korrupcziót s annak egyes eseteit

és személyeit ostorozá szakadatlanul, éveken át. E lap névleges

szerkesztését 1772 október elején Mende Bódogra bízta, de czikkeivel

azontúl is támogatá. 1874-ben szünt meg, vagyis alakult át e lap Mende

lapjává és tulajdonává.

1874 tavaszán belső alakulás s uj szervezkedés jött létre a szélsőbal

kebelében. Eddig egy pártot képezett mindenki, ki a szélsőbalhoz

tartozott, bár némi nézeteltérések miatt gyakran élénk viták fejlődtek

ki a pártkör tanácskozásaiban. Egyik árnyalatot Irányi képviselé

barátaival együtt, mely pozitive hangsulyozá programmjában a

perszonális-unió elvét s mely magát negyvennyolczas pártnak nevezé. A

másik árnyalat élén Simonyi Ernő állott, mely a perszonális-unió elvét

ugyan nem zárta ki, de elengedhetlen föltételül sem köté ki. 74-ben uj

elemek, uj férfiak jöttek a párthoz, az úgynevezett elvhű balközépiek:

Gubody, Ugron, Csávolszky, Duka Ferencz, Szluha stb. Élénk viták után

ekkor alakult mai nevén és alakjában a függetlenségi párt s egy 1874

május 17-én tartott országos népgyülés helyeslé azt. Irányi és barátai

kezdetben s néhány éven át külön klubbot tartottak fenn s a

függetlenségi párt vezérlete most már egészen Simonyi Ernőre maradt,

melynek fáradalmait azonban különösen Helfy Ignácz osztá meg vele.

A közérzületnek amaz óriási föllendülését, melyet a legutóbbi

török-orosz háboru alatt 1876-tól 1878-ig átéltünk, ez uj alakjában

vezette már a függetlenségi párt s illetőleg Simonyi Ernő. Bár hanyatló

egészséggel s mindinkább elkomoruló kedélylyel, mégis lankadatlanul

megállott a mozgalom élén. Ama nagy, a külföldön is feltünt népgyülések,

melyek 1877-ben és 1878-ban úgy felvillanyozták a közvéleményt, mind

közreműködésével, sőt részben vezetésével tartattak. Tudtával,

tanácsával, közreműködésével készittetett elő ama székely vállalat is,

melynek czélja lett volna Romániába rontani s az oroszok szállitó

vasutvonalát megsemmisiteni s ekként a plevnai hősöknek közvetve

segitségül jönni. Ő vezette pártja részéről a 78-iki választásokat is,

melyek az addig oly kisded függetlenségi pártnak tagjait megkétszerezék.

Ezek voltak utolsó nagyobb politikai cselekményei. A 78-iki

országgyülésen még felszólalt néhányszor s bár szelleme erős, de hangja

és alakja már megtört. Akaratereje még a régi, de idegeit már halálos

kór zsibbasztá el!