1859-ben mint házának utazó ügynöke Olaszországban járt. Ekkor
ismerkedett meg Helfy Ignáczczal is kihez haláláig a legbensőbb barátság
érzelmei kapcsolák. Ekkor jelentkezett ujra Kossuthnál, 1851 óta először
s ekkor már erős hajlamot érzett magában Kossuth terveihez csatlakozni,
noha a Magyarország felszabadítására mutatkozó esélyek mérlegelésében
még aligha tudott erősen bonczoló elméje végleg megállapodni.
A magyar emigráczió köreiben kezdettől fogva három irány létezett e
kérdésben.
Az egyik irány, melynek gróf Andrássy, Bittó, Gorove, gróf Eszterházy
Pál s többen állottak élén, az uralkodóházzal való föltétlen kibékülés
alapján belső alkuval törekedett az ország alkotmányos önállását
visszaszerezni. Ezek Kossuthtal hamar megszakiták az összeköttetést,
haza jöttek még az ötvenes években s Deák mögött kerestek állást,
szerepkört. Simonyi ezt az irányt föltétlenül kárhoztatá.
A második irány, melyhez Simonyi s az Amerikába kibujdosottak nagy része
tartozott, a magyar nemzetet az általános vagy forradalmi iskola hívei
közé óhajtotta besorozni. Ez iskola föltétlenül antimonarchikus volt s
vezetői tiszta republikánusok, sőt szoczialisták is valának. A magyar
ügyet ők a szabadság és emberi haladás egyik kérdésének tekintették,
belőle a történeti jogot kizárták s benne a nemzeti ügyről nem vettek
tudomást. Kossuth ez iránynyal nem tartott egy pillanatig sem.
A harmadik irány Kossuth iránya volt, mely a dinasztia kérdésében
forradalmi, Magyarország szabadsága és integritása kérdésében történelmi
és legitim volt, s mely az európai hatalmakkal való szövetkezés utján,
mint egykor Bethlen és II. Rákóczi Ferencz, törekedett a nemzet állami
függetlenségét visszavívni.
Simonyi kételyeket táplált ez irány sikere iránt és sem a franczia, sem
az olasz, sem a porosz fejedelemben nem tudott bízni teljesen. Azonban
Kossuthtal szemben nem is akart, nem is tudott volna propagandát
csinálni személyesen s azért 1859-ben fölvetette azt az eszmét, hogy a
magyar emigráczió tagjai Keletről, Amerikából s Európából jöjjenek össze
egy nagy kongresszusra Angliában, állapitsák meg közösen politikájuk
irányát s erről ünnepélyes manifesztumban értesitsék mind a magyar
nemzetet, mind Európa hatalmait.
Kossuthtal magával megbeszélte-e nézetét személyesen, nem tudom. Sok
emigránssal közölte ezt. De e nézet nem jutott érvényre, valószinüleg
Kossuth nem akarta. Letett tehát róla Simonyi is, sőt ez eszméjének
elhangzása után föltétlenül hozzá csatlakozott Kossuth irányához s maga
is beállott az olaszországi magyar légióba, melynek tagja is maradt
1860-ig. Nem oly tagja azonban, hogy benne maradt volna a tétlenség és
pihenés napjaiban is. Fentartá gyárának kereskedelmi képviseletét.
Jelszava volt: harczolni, mikor kell, de azonkivül dolgozni és megélni
saját emberségéből. Demokratának s oly önérzetes férfiunak, mint ő, más
életprogrammja nem is lehetett.
1860-ban ujra tett egy utazást Spanyol- és Francziaországban s 61 elején
ez utóbbi helyen kapta azt a tudósitást, hogy a 61-iki országgyülésre a
privigyei nyitramegyei kerület őt megválasztotta képviselőjének. Nem
bizott ugyan ez országgyülés működésének sikerében, mindamellett agyában
megfordult a hazatérés gondolata s ezt több emigráns társával közölte
is.
Közölte Pulszkyval is, kit e végből személyesen felkeresett 1861 ápril
havában Florenczben, kérdezvén tőle, miként lehetne salvus conductust
szerezni a hazamenetelre. Pulszky, szintén megválasztott képviselő,
mutatá neki báró Vay Miklós kanczellárnak levelét, melyet ez Bécsből
hozzá ép e kérdésben feleletül intézett. Báró Vay azt irá, hogy a bécsi
kormány nézete szerint a képviselőknek a magyar alkotmány alapján megvan
ugyan salvus conductusuk az országgyülésen s ezt megelőzőleg és ennek
bezárása után 30 napig, de csakis Magyarországon; miután pedig Ausztriát
sem a magyar alkotmány, sem a képviselők immunitási joga nem kötelezi:
ám lássák az emigránsok, miként őrizhetik meg személyes biztosságukat az
osztrák hatóságokkal szemben.
E felelet természetesen nem volt egyéb, mint kelepcze. Teleki László
drezdai elfogatása élénk intő példa volt.
Igaz, hogy Törökországon s Románián át az osztrák határ kikerülésével be
lehetett volna jutni: ámde ki bizhatott volna Couzának, sőt a bécsi
kormánynak is jóhiszemüségében, s miként történhetett volna a
visszatérés? Simonyi nem is gondolkodott tovább a dolgon, letett egészen
a hazajövetelről.
Ez év végén ujra Bridgewaterben találjuk őt Payne vendégszerető házában.
Itt és ekkor fejezte be magyar történeti okmánytárának második kötetét.
A következő évnek, 1862-nek folyamán Párisba tette át lakását állandóan,
a mennyiben ez volt főügynökségi telepe. Utazásait innen is folytatta,
noha főügynöki minőségében már voltak vidéki ügynökei is tetemes
számmal. Ez állás már tekintélyes évi jövedelmet: 25–40 ezer frankot
biztositott neki 1868-ig. Addig tudniillik, mig haza nem jött, hogy
törvényhozói állását elfoglalja.
E helyzetet nem zavarta meg az 1866-iki porosz-osztrák háboru sem, noha
ő akkor elhagyta Párist s Kossuthhoz, majd a Klapka-légióhoz
csatlakozott. Érdekesen jellemzi erős elhatározását s gyakorlati
gondolkozását, de egyuttal hazafiasságát is ekkor egy kis esemény.
A königgrätzi csata után a fegyverszünet pár nap mulva megköttetett.
Ennek daczára azonban Klapka légiója, mely már akkor a határon állott,
nem szüntette meg működését, hanem vonult előre s részben be is jött a
határokon. Simonyi a seregnél volt, de a mint a fegyverszünet
megkötéséről értesült, rögtön kijelenté, hogy ő nem megy tovább egy
lépéssel sem előre. »A legnagyobb bűnnek tartanám – úgymond – e
kalandot. A fegyverszünetet béke követi, az osztrák túlnyomó erőt küld
ellenünk, a porosz cserben hagy s embereink haszon nélküli áldozatokká
válnak az osztrák kezében.« E felvidéki betörésben természetesen nagy
hasznát vették volna az ő helyi ismereteinek, kecsegtették is Klapka
környezetében mindennel, ő megfordult, ott hagyta a csapatot s Berlinbe
ment, hol ezt maga beszélte el Irányi Dánielnek. A következő napokban
Klapkáék is belátták Simonyi elhatározásának helyességét.
Az a körülmény, hogy a prágai béke után mind a porosz, mind a franczia,
mind az olasz udvar cserben hagyta a magyar ügyet, továbbá az 1867-ben
létrejött kiegyezés, megsemmisitő hatást idézett elő az emigráczióban.
Ennek minden szervezete felbomlott, miután fennállásának közeli és
konkrét czélja nem volt többé, a távol fekvő és bizonytalan jövőnek
reményei pedig többé a bujdosók társaságát nem voltak képesek együtt
tartani. Haza jöttek tehát mindazok, kik társadalmilag nem vertek
gyökeret külföldön. Haza jöttek és részben föltétlenül elfogadták a
kiegyezést s a Deák-párthoz csatlakoztak, mint Klapka, Pulszky, Türr,
Horváth Mihály stb.; részben a balközépen foglaltak helyet, hogy a
kiegyezést lassankint fogadják el, de mégis elfogadják úgy, a hogy van,
mint Perczel Mór, Ludvigh, Csernátony s még néhányan.
Három férfiu volt köztük, kik a kiegyezés által alkotott uj alkotmányos
állapotra ráléptek ugyan, de nem azért, hogy azt elfogadják, hanem
azért, hogy legyen működési alapjuk, melyen állva épen ezen állapot
gyökeres megváltoztatásával az ország államjogi önállóságát kivívják.
Ezek: Irányi Dániel, Helfy Ignácz és Simonyi Ernő.
Kossuth, mindannyiak vezére egykor s az eszményi függetlenségnek jelképe
mindenha, egyedül maradt, mint az uj állapotnak élő tagadása.
Kezdetben Simonyi se akart bejönni. Vagy ha akart is, nem kizárólag
politikai működés volt czélja. Sőt sokan azt hitték és hiszik ma is,
hogy ő is hajlandó volt kezdetben a 67-iki kiegyezést elfogadni s hogy
ettől csakis az első kormány rideg, visszautasitó magaviselete
riasztotta el.
Tizennégy év óta folytatott egész működése ellenkezik e feltevéssel.
Beszédeiben és irataiban én kerestem nyomát annak, mi igazolhatná e
feltevést. Nem találtam sehol. Lapjában, a »Szombati Lapok«-ban, Deákról
jelent ugyan meg egy biráló tanulmány név nélkül, melyben azt mondja az
iró, hogy kezdetben ő is híve volt Deáknak, de e névtelen közleménynek,
mint illetékes férfiak mondják, nem is a szerkesztő Simonyi Ernő, hanem
Pétery Károly volt irója, egy korán elhunyt tehetséges publiczista és
képviselő.
Irányitól tudom azt, hogy a kiegyezés megtörténte után 1867-ben ő
összejött Simonyival Párisban és Simonyi kifejezte azt az óhajtást,
vajha Kossuth személyesen nyilatkoznék a kiegyezés tényéről s
világositaná fel a nemzetet az álláspontról, melyet a kiegyezéssel
szemben elfoglal. Irányi megjegyzé, hogy ez kissé késő, noha nézete
szerint is czélszerü volna. Együtt elmentek Kossuthhoz s ott Simonyi
ismétlé nézetét és óhajtását. Első pillanatban maga Kossuth is későnek
tartott ilynemü nyilatkozatot s megjegyzé azt is, hogy az ő álláspontját
mindenki ismeri a hazában. Mindamellett Simonyi és Irányi érveire
elhatározá, hogy nyilatkozni fog és pedig Deák Ferenczhez intézendő
nyilt levél alakjában. Igy és ekkor jött létre ama páratlan manifesztum,
mely oly óriási hatást keltett akkor a nemzetben a kiegyezésnek mind
hivei, mind ellenzői közt.
Az emlitett feltevés egyébiránt valószinüleg onnan eredt, hogy Simonyi
hazajötte után is kereskedelmi megbizottja akart az angol háznak maradni
s ezért mindent elkövetett, hogy házának gyártmányaira Magyarországon,
sőt a magyar kormánynál is vevőket keressen. Sineket s egyéb vasuti
felszerelvényeket ajánlott eladásra Lónyay pénzügyminiszternek, Hollán
közlekedési államtitkárnak s egyebeknek. Az emberek e tényből frivol
erkölcsérzettel úgy okoskodtak, hogy Simonyi értékesiteni akarja
politikai pártállását.
Silány felfogás, melynek alaptalanságát maga Simonyi Ernő mutatja ki egy
1872-ik évi augusztus 31-én kelt nyilatkozatában. Kifejté itt, hogy a
tisztességes kereskedelmi üzlet nem ellenkezik a politikai pártállással
s hogy ő felajánlott áruczikkeivel nem magának és nem megbizójának,
hanem az országnak akart jó üzletet csinálni. Úgy vélekedett – mondá –
hogy a mit idegenek idegen országban megtettek vele, hogy tudniillik
saját hasznukra vele üzleti viszonyba léptek: azt itthon saját
honfitársai, sőt épen a kormány férfiai sokkal inkább megteszik, ha
meggyőződnek arról, hogy az angol gyártmányok olcsóbbak is, jobbak is,
mint az osztrákok.
Csalódott.
A magyar társadalom messze van még a demokracziától s aztán némely
államférfi Magyarországon az üzletben politikát s a politikában üzletet
szokott csinálni. Ez az, a mit Simonyi Ernő a külföldön meg nem tanult.