Volt ugyanis Bridgewaterben, Sommerset grófságban egy vagyonos kvekker
család, mister Payne családja, melynél a gyermekek házi nevelője Nagy
Péter magyar emigráns volt. Mikor azonban Kossuth az amerikai útra
elszánta magát, Nagy Péter is vele ment s ekként a nevelői állás üresen
maradt. Payne – meleg részvéttel a magyar ügy s ennek áldozatai iránt –
ujra csak magyar embert óhajtott gyermekei mellé s Nagy Péter
Csernátonyt ajánlá, ki akkor Párisban lakott állandóan s ki csakis
Kossuth látogatására ment át a csatornán. Csernátony azonban Páristól
elszakadni nem akarván, ez állomást nem fogadta el, hanem maga helyett
Simonyi Ernőt ajánlá. Simonyi szivesen vállalkozott erre, kiment
Bridgewaterbe, a családnak megtetszett s az állomást csakugyan
elfoglalta. Később közte s a családfő közt benső barátság fejlődött ki s
ő a család lakóházában foglalt el egy lakosztályt. Ide költözött azután
Csernátony is, mert Párisból III. Napoleon által az államcsiny után
kiüzetvén, neki is Angliában kellett menedéket és kenyeret keresni;
annyival inkább, mert Szilágyi Ferencz lapja is, melynek ő szintén
külföldi levelezője volt, hivatalos lappá alakulván át, ezzel egyetlen
szerény, de biztos jövedelmi forrása is bedugult. Csernátony nyilvános
iskola tanára lett Bridgewaterben s ettől kezdve itt a két emigráns
állandó barátságban élt egymással több éven át. Simonyi honoráriuma az
első időben némi ellátáson kivül mintegy száz fontra (1200 frt o. é.)
ment évenkint.
Itt és így élt ő több-kevesebb megszakitással 1862-ig. Más foglalkozási
tereken tett sikertelen kisérletei után ide tért vissza ismételve. Payne
lelkesült elbukott ügyünk igazságáért, lángolón szerette a magyarokat,
hű és jó barátja volt gyermekei nevelőjének, vendégszerető házát Simonyi
barátainak is megnyitotta és Simonyit, midőn átszenvedett keserü
csalódások után hozzá vissza-visszatért, mindig úgy fogadta, mint
családtagot, mint régi, hű barátot. A jó kvekker ma már agg férfiu, tán
nem is él. A fiuk férfiakká s a lánykák asszonyokká váltak, de
Simonyival ők a gyöngéd baráti viszonyt mind végig, még az utolsó
években is fentartották. 1875-ben az egész család eljött Magyarországba
az egykori bujdosó szegény emigránst meglátogatni és Simonyi abban a
szerencsében részesült, hogy gődi villájában magyaros vendégszeretete
mellett háláját is kitüntetheté egykori jótevői iránt. S mikor egy év
mulva Simonyi sulyos anyagi körülmények miatt vagyonát elveszité: Payne
és családja figyelmes gyöngédséggel hívta meg őt, hogy legyen az ő
vendégük élete fogytáig, örökre. A büszke és önérzetes férfiu ezt nem
fogadhatá el, de azért megérdemli ez angol, hogy mi is tisztelettel
emlékezzünk meg nevéről és családjáról. Nem egyszer mondá Simonyi, mikor
már politikai pályájának itthon magaslatán állott, hogy a politika
keserü küzdelmei között nagy enyhülést ad lelkének az emlékezet,
melylyel külföldi barátainak s kivált a Payne családnak gyöngéd
szivességeire visszagondolhat. Igaz, hogy ezeket meg is érdemlette.
Lelkiismeretesebb, gondosabb, eszesebb és tanultabb tanitója alig volt
valaha angol polgári család gyermekeinek, mint Simonyi Ernő, ki a modern
európai államférfi minden képességével gazdagon fel volt ruházva s kit
mégis a honát sujtó iszonyu csapás szerény házi tanitó sorsára
kárhoztatott annyi éven át.
Mielőtt bridgewateri állását elfoglalta: pár évet töltött Londonban. E
pár évi itteni tartózkodásáról egyet s mást meg kell jegyeznünk.
Emlitém már, hogy ő 1850 nyarán vonult Londonba Hamburgból. Szilágyi F.
lapjában a »Magyar Hirlap«-ban 1850-ik évi deczember 31-iki kelettel
jelent meg első londoni levele. Ettől kezdve két egész éven át, tehát
1853-ig, havonkint nyolcz-tíz levelet írt e lapnak, de levelezését
folytatta még 1853-ban is. Igaz, hogy e lap az akkori osztrák kormány
hivatalos közleményeit is hozta s e tekintetben hivatalos lapnak volt
tekinthető, de nemhivatalos részével épenséggel nem törődtek sem Bécsben
a miniszterek, sem Pesten Haynau és a sajtóczenzorok. A nemhivatalos
részt Szilágyi Ferencz nagy tárgyilagossággal s nagy tapintattal ugyan,
de a reakcziónak ama szomoru éveiben is határozott szabadelvüséggel
szerkesztette. Munkatársai voltak itthon legjobb publiczistáink, kik
ekkor vidékre vonulva, szabadon lehettek s egyelőre legalább nem
üldöztettek, de az emigránsok közül is báró Jósika Miklós, Csernátony
Lajos, sőt mások is állandó külföldi levelezői valának. Szemere Bertalan
is írt a lapba s ha ma, harmincz év mulva, a hirlapirodalom határtalan
kifejlettségének magaslatán e lapot mai hirlapjainkkal összehasonlitjuk:
külföldi tudósitások dolgában e lap ma is fölötte áll minden
hirlapunknak. Londoni, párisi és berlini levelei mind a jólértesültség,
mind az irály, mind a tanulmány, szakavatottság és szellemesség
tekintetében valósággal páratlanok. Természetes. Hiszen iróik kitünő
irók, kitünő szónokok és státusférfiak valának.
Simonyi levelei mindenről szólanak, mik akkor a művelt világ elméit
foglalkoztatá, vagy a mik kiválólag a magyar nemzetet érdekelheték. Az
általános politika, az angol parlament dolgai, a magyar menekültek ügye,
az Amerikába való kivándorlás kérdése, nemzetgazdasági ügyek, a londoni
világkiállitás, az orvostani fölfedezések, az angol könyvtárak, a
vallásbeli téritgetések, a készülődő keleti bonyodalmak – – mind, mind
kiváló alapossággal valának tárgyalva e levelekben. Ama bámulatos
sokoldaluság, melyben Simonyi később a politikai téren kitünt, már e
levelekben előttünk áll. El lehet képzelni, mily sokat kellett
Simonyinak tanulni, hogy mind e kérdésekben oly szigoru és
lelkiismeretes férfiu, mint ő, magát annyira tájékozottnak tekinthesse,
hogy ezekről még írni is merészeljen.
De a sok tanulmány s a sok szükséges utánjárás aztán nem is engedett
időt arra, hogy minden tehetségét a magyar emigrácziónak szentelhesse.
Sőt ez időben tán akkor sem szentelte kizárólag ennek, ha ez módjában
állhat. Az ő magasan szárnyaló lelke előtt akkor nemcsak az oly
gyászosan elbukott magyar ügy állott egyedül. Ott, Londonban, hol a
fejlődés nagy kérdései oly roppant embertömegek és szenvedélyek által
vannak képviselve, hol a franczia, német, olasz, orosz és lengyel
menekültek között a magyar menekültek csak egy részt képeztek s a
nemzetek fájdalmai közt a magyar nemzet gyásza sem legnagyobbnak, sem
legmélyebbnek nem látszott: ott az eszmékkel küzködő ifju elme, mint
Simonyié, könnyen átcsuszamlik, legalább egy időre, azon a vonalon, mely
Magyarországot a világtól, a magyar nemzetet az emberiségtől elválasztja
s hamarosan hajlandó lehet arra, hogy szivében a honfiérzelem helyét az
emberbaráti érzelemnek engedje át. S aztán oly ifju és tekintélytelen
férfiunak, mint akkor Simonyi volt, alig lehetett kitérni oly nagy
szellemek hatalma elől, mint Hugo Viktor, Louis Blanc, Mazzini és a
többiek. Ezek pedig nem a hazafiság szűkkörü álláspontját, hanem a
világforradalom eszméit képviselték. S képviselték oly
szenvedélyességgel, hogy magát Kossuthot nyiltan kiátkozák maguk közül,
midőn ez honának és nemzetének szabadságáért III. Napoleonnal
tárgyalásokba bocsátkozott.
Simonyi ekkor a magyar emigránsok közül legtöbbnyire Szemerével
érintkezett, de gyakran találkozott Pulszkyval, valamint a többi londoni
emigránssal is. Ezek pedig mindinkább szaporodtak.
Az 1851-ik év első napjaiban osztrák csapatok vonultak Holsteinba
Hamburgon keresztül. E körülmény veszélyezteté hamburgi menekültjeink
biztosságát s azért ezek seregestül fölkerekedtek s 1851 január 14-én
Londonba érkeztek. Májusban Madarász László és báró Majthényi József
érkezett oda, hogy mindkettő Amerikába bujdossék Ujházyhoz, Jowa állam
területére. Mindezeket Simonyi fölkereste s ügyükben, a mennyire
lehetett, segiteni iparkodott.
Junius 5-én Southamptonbe ment, hol akkor kötött ki Mészáros Lázár
kilenczven bujdosó társával. Az őszszel megjött Kossuth, kiutahiai
kisérőivel s a deczemberi államcsiny után átjöttek a párisi menekültek
is. Simonyi mindezekkel fentartá ugyan az érintkezést esetről-esetre, de
azért a nagy forradalmárok klubjainak állandó tagja s ezek
tanácskozásainak állandó részese lett. Azt hitte, inkább ezek közt van
helye, mint a magyar bujdosók közt. S midőn a nagy forradalmárok és
magyar bujdosók közt véleményösszeütközés támadt: Simonyi a nélkül, hogy
magyar voltát megtagadná, a forradalmárokkal tartott. Legbensőbb
meggyőződése volt ekkor, hogy a magyar nemzet csak úgy vívhatja ki
függetlenségét, ha a világforradalom hőseivel tart föltétlenül. S azért,
midőn Bem halálának gyászünnepélye 1851 február 11-én megtartatott:
Simonyi Ernő elment ez ünnepélyre, noha rajta kivül egyetlen magyar se
jelent ott meg. Mert ez ünnepélyt a világforradalmárok rendezék: Louis
Blanc, Sawaskiewicz, Berthélemy, Teggia és a többi, a kikkel pedig a
magyar emigránsok együtt járni nem akartak. Bemnek, a magyar
szabadsághősök egyik legnagyobbikának halála ünnepén tehát csak egyetlen
magyar ember volt jelen Londonban, 1851-ik évi február 11-én.