Sokat zaklatott élet, próbált jellem, nagy tudománynak és nagy
tapasztalatnak bősége, erős hazafiság hunyt el Simonyi Ernőben. Élete
két nagy tanulságot állit elénk. Az egyik az, hogy a sorsnak
viszontagságai, a pályából kizökkentett életnek keserü küzdelmei még a
legnagyobb szellemi erőt s a legjobb erkölcsi tehetséget is sulyos
megpróbáltatások alá kényszeritik s kifejlődésének, czélra jutásának
utjába hatalmas akadályokat görditenek. A másik tanulság pedig az, hogy
az erős jellem, az elszánt akarat s a lankadni nem tudó munkásság és
csüggedetlen lélek még a legnehezebb akadályokon is keresztül tör s száz
meghiusult kisérlet után is elvégre eléri vagy megközeliti igazi
czélját. És még egy tanulság. A valódi hazafi távol honától és
nemzetétől a mindennapi kenyérért folytatott verejtékes harczban is
lelkének legmagasb ábrándjaiban hazájának törekszik élni s megtesz érte
mindent, a mire csak képes.
Simonyi Ernő a barsmegyei és varsányi Simonyi család ivadéka. Ősrégi
nemesi család ez, mindkét ágon három-négy felvidéki vármegyében
elterjedve. E családból született 1821-ik évi deczember 18-án
Nyitra-Zsámbokréten. Iskoláit Nyitrán, Tatán, Váczott, Nagy-Szombatban
és Pozsonyban végezte s mint az időben a nemesi ifjak szokása volt, a
jogi tudományok hallgatása után ügyvédi oklevél elnyerésére törekedett.
Már 1848 előtt, különösen a 47-iki követválasztásoknál a politikai
közügyekben mint ifju részt vett s Nyitra, Trencsén és Pozsonyvármegye
közgyülésein szót is emelt.
Az ellenzékhez tartozott, melynek ekkor Kossuth és Deák voltak vezérei.
Működése már oly figyelemreméltó s neve oly népszerü volt, hogy 1848
juniusban a privigyei kerület őt választá meg az első népképviseleti
országgyülésbe képviselőjéül, itt azonban szerepet nem vihetett, mert
választását alaki szabálytalanságok miatt megsemmisitették. Később ugyan
bejuthatott volna ez országgyülésre, de a bekövetkezett függetlenségi
harczban másutt, a parlamenten kivül keresett foglalkozást.
Hurbán ugyanis Jaroszláv társaságában egy a bécsi kormány által titkon
fölszerelt 500 főnyi cseh csapattal 1848 szeptember 17-én Szenicze táján
betörvén az országba, Trencsén és Nyitra megyékben fölkelést támasztott
a nemzeti kormány ellen s tót nyelvü proklamácziókban a népet a
feketesárga és szláv zászló alá törekedett összegyüjteni. E mozgalom
elnyomására s a pánszláv lázadás elfojtására Simonyi Ernő, mint a
nyitrai nemzetőrség egyik tisztje lelkesen közreműködött. Mint ilyen
vett részt amaz expediczióban, melyet Knőhr vezérőrnagy a Brezova, Miava
és Ó-Tura közti hegységben tanyázó lázadók ellen vezetett s melynek
következtében Hurbán csapatai mindenütt szétveretvén, maga a lázadó
Hurbán czinkostársaival együtt Morvaországba szökött.
A következő hónapban szintén részt vett a hadjárat fáradalmaiban.
Simunics osztrák tábornok október 22-én egy hadtesttel Galicziából
betört a csáczai szoroson Trencsénmegyébe s egyenesen Lipótvárat akarta
elfoglalni, melyet Ordódy őrnagy csak pár század gyalogsággal védett. A
kormány Beniczky és Jeszenák kormánybiztosokat s Justh barsi főispánt
utasitá, hogy minden erőt központositsanak, mely kezükön van, Simunics
ellen, azonban a nyitrai nemzetőrség s köztük nem utolsó szerepben
Simonyi Ernő félvén attól, hogy a vár a segédcsapatok központositása
előtt eleshetik, Simunicsnak eléje ment s a mintegy kétezernyi s pusztán
kaszával és vasvillával fegyverkezett felkelt nép Kosztolánynál október
28-án elfogadta a csatát. Volt e hevenyészett csapatnak hat ágyuból álló
tüzérsége is Wolff kapitány vezénylete alatt. Simonyi itt a tüzérségnél
ekkor mint önkénytes működött. Népünk az ellenséges ágyuzásra rögtön
megfutott s azt Simunics lovassága eltiporta volna, ha a kis tüzérség
helyt nem áll s a lovasságot háromszor-négyszer vissza nem veti. E
tüzérség csodálatos hősiességet fejtett ki ez alkalommal és Simonyi
katonás hidegvérrel vett részt a kis üteg minden veszedelmes
működésében.
Novemberben a minden oldalról előnyomuló osztrák sereg ellen már csak
Komárom falai közt lehetett sikerrel működni s ekkor Simonyi ide vonult
be – mint önkénytes báró Majthényi vezérlete alá; a vár ostromzárolása
alatt minden kirohanásban részt vett s ügyes tájékozása s hideg vére
által észrevehetőleg kitünt.
1849 tavaszán ott hagyta a várat, hazament Nyitramegyébe s ott
portyászcsapatot toborzott, melylyel Nyitra és Barsmegyékben zaklatta az
osztrák sereget. Hadi képessége s tanulmánya azonban nem állván arányban
vakmerőségével, csapatja egy összeütközés alkalmával teljesen
szétveretett s ő ekkor Debreczenbe ment, hogy ott a nemzeti ügy
vezetőivel a nép felfegyverzésére vonatkozó eszméit közölje. Innen
nyomban hazament, s a vármegye közönségének bizalma juniusban a központi
főbirói állásra emelte. Ez álláson a hadcsapatok szervezésében s az
előre majd hátra mozgó hadsereg élelmezésében óriási tevékenységet
fejtett ki.
Midőn a hadiszerencse elfordult fegyvereinktől, otthagyta a polgári
szolgálatot s ismét mint önkénytes honvéd, fegyvert ragadt s bevonult
Komáromba, ekkor már Klapka vezérlete alá. Végig élte és harczolta itt a
várvédelemnek és a védő sereg kirohanásainak minden viszontagságait s
utolsó perczig egyike volt azoknak, kik föltétlenül ellenzék a vár
feladását s az utolsó emberig való harcza állottak készen. Elszántságuk
mit sem használt. A feladási szerződés szeptember 27-én megköttetett és
Simonyi megtört honfilélekkel ment a menlevél birtokában haza Nyitrába.
Itt azonban nem volt maradása. Nem üldözték ugyan ama pár napig, mig
otthon volt, de erős, hajthatatlan, konok lelke nem akarta, nem is tudta
tűrni az osztrák zsarnokságot s azért családjával való értekezés után
elhatározta, hogy önkénytesen számkivetésbe megy. A komáromi
kapituláczió 2-ik pontja szerint útlevelet minden kapituláns kap
külföldre, ki ez iránt 30 nap alatt jelentkezik. Simonyi jelentkezett,
az útlevelet akadály nélkül megkapta s néhány száz forinttal külföldre
ment s egyelőre Hamburgban telepedett meg.
Itt és így kezdődik sokat hányatott életének második és leghosszabb
korszaka. A huszonnyolcz éves ifju egy élet előtt áll, melyre nincs
semmi előkészülete. Nincs vagyona, hiszen a mennyit magával vihetett,
alig elég egy évre. Nincs tanulmánya, hiszen Verbőczy jogászának vagy a
magyar függetlenségi harcz hevenyészett önkénytesének mi hasznát veheti
a külföld? Nincs elegendő nyelvismerete, hiszen a franczia és angol
nyelvet kezdetlegesen és csak könyvből ismeri. S mégis ott hagyja az ősi
hajlékot, a rokonokat és jóbarátokat, a kenyéradó hazaföldet, mert érező
szive nem tudja nézni nemzetének kínoztatását s kemény lelke nem tudja
tűrni a zsarnoki kény paczkázásait. Csak erős, elszánt akarata s éles
elméje volt meg az ifjunak s ezzel kellett magának uj sorsot alkotni, uj
életpályát teremteni.
Hamburgban eleintén, mig pénzében tartott, kenyérpálya után nem nézett,
hanem a nyugati nyelvekben gyakorlá magát s a kereskedelem és hajózás
ismereteit törekedett elsajátitani. De olvasással s tudományos
elmélkedéssel is sokat foglalkozott s a nagy európai forradalmi
iskolához s a szoczializmus tanaihoz ekkor kezdett fordulni elkeseredett
lelkülete. Szerencsére ennél nem gyökeresedett meg. Időközben
levelezésbe lépett a magyar emigráczió külföldi s kivált Párisban
telepedett tagjaival, kik közül itthon keveset ismert személyesen,
miután ő az egész függetlenségi harcz alatt, sőt ez előtt is, Pesten és
Debreczenben ritkán fordult meg s az ifjabb irodalmi köröktől is távol
állott.
Midőn pénze Hamburgban fogyni kezdett s ő még mindig nem határozá el,
minő uj pályát kezdjen vagy talán sikertelen is volt minden pályakezdési
kisérlete, a párisi emigráczió tagjaihoz s ezek közt Csernátonyhoz is
fordult, hogy őt Szilágyi Ferencz lapjához külföldi levelezőnek
ajánlják. Ez meg is történt s ő valósággal a »Magyar Hirlap«-nak
levelezője lett Hamburgból s később Londonból is. Az 1850-ik év nyarán
ugyanis végleg elköltözött Londonba.
Itt még akkor kevés magyar emigráns volt, de ezek mindegyikével se
sietett Simonyi megismerkedni. Ellenben megismerkedett a világ minden
nemzeteinek menekültjeivel s különösen a Louis Blanc vezetése alatt
állott szoczialista klubbal állott legjobb viszonyban. Az elkomorodott
ifju lélek a maga határtalan tudnivágyával egy pillanatig a kozmopolita
szoczializmus tanainak kezdett meghódolni. E körülmény nagyon feszélyes
helyzetbe hozta őt egykor Kossuthtal.
A mikor ugyanis Kossuth 1851-ik év szeptember havában Londonba jött: a
különböző nemzetek menekültjei testületileg siettek nála tisztelegni. A
párisi magyarok is csaknem teljes számban átmentek Londonba, hogy addig,
a mig lehet, vezérük és büszkeségük társaságában legyenek. Simonyi
azonban csak később, a deczemberi államcsiny után kereste fel Kossuthot
és pedig a franczia menekültek társaságában.
A francziák két csapatban voltak ekkor. A tiszta republikánusok Ledru
Rollin, a szoczialisták Louis Blanc vezetése alatt. Simonyi ez utóbbiak
küldöttségi tagjai közt ment Kossuth elé. Kossuth Louis Blanc üdvözlő
szavaira franczia nyelven felelt, de az ünnepélyes szóváltás
befejeztével magyar nyelven Simonyi Ernőhöz fordult s azt az óhajtását
fejezte ki, hogy a magyarok minden körülmény közt maradjanak magyarok és
honfiak, tartsanak együtt s kerüljék a kozmopolitizmust s a
szabadelvüség szoczialista túlzásait. Az ifju ezt szemrehányásnak
tekinté, a jó tanácsot szótalanul, de némi kedvetlenséggel fogadta s bár
azt egész lelkületével helyeslé s később egész életében annak megfelelni
törekedett és pedig jelentékeny sikerrel, mindamellett sok év telt el e
jelenet után, mig ő valaha elhatározá magát föltétlenül Kossuthhoz
csatlakozni. Habozását kétségtelenül Szemere Bertalan epés informácziói
idézték elő, kivel egész angolországi tartózkodása alatt legtöbbször
volt együtt.
Simonyi ez időtájt nagyon szükes anyagi körülmények között élt. De
minden idejét, mely levelezéseiből fenmaradott, tanulmányokra forditá.
Mohó lélekkel egymásután és egyszerre tanulmányozá a vegyészetet, a
botanikát, a tengeri faunát, a nyelveket, az ipar és kereskedelmi
tanulmányokat s különösen a geológiát s szorgalmasan eljárt a nagy
világváros intézeteiben és egyleteiben a mindennemü előadásokra,
felolvasásokra és tudományos kisérletekre s ezenkivül éjet napot egygyé
tett a szakkönyvek olvasásában. Azt a sokoldalu tudományos műveltséget,
mely neki később tisztességes jövedelmet biztositott s melynek később
politikai szereplésében is nagy hasznát vette, ekkor sajátitá el.
Főtörekvése volt azonban bármily szerény, de állandó és biztos állásra
tenni szert s szerencsés véletlen folytán czélját csakhamar el is érte.