(A leghiresebb magyar rabbinak, Lőw Lipótnak fia. Szül: 1844 jun. 5-én,
meghalt 1880 junius 7-én. Hirlapiró, jogtudós, legutóbb Kozma Sándor
kir. főügyész oldalán kir. főügyész helyettes. Kiváló tehetség és
jellem.)
Szép tavaszi nap volt márczius 24-én. Föl a budai várba, a »Fortuna«
épületbe ballagtunk fel védők, közvádlók, hirlaptudósitók, vádlottak,
kiváncsi közönség, gyalog, siklón, fiakkeren, bele-beleütközve egy-egy
esküdt urba, ki komoly arczczal mászta a hegyet, hogy itéljen ma
elevenek és holtak felett.
Az az, hogy nagyon is elevenek felett. Az »Egyetértés«-nek két ifju
munkatársa, László és Rudnyánszky barátaink voltak megidézve a haragos
közvádló panaszára biróságnak pöcsétes végzésével, hogy Váczra
sétáljanak, a miért a kaszinó előtti zavargásról lelkes czikkeket irtak
lapunkba.
Kora reggel, pontosan a kitüzött órában siettem meglátogatni a királyi
ügyészt, Séllyei barátomat. Azt hittem, megint ő lesz közvádló
ellenfelem s megint egész erővel akarja védenczeim nyakát kitekerni.
Előre is szép szóval, tréfaszóval akartam őt ifju barátaim iránt
kiengesztelni, noha tudtam, hogy törekvésem hiában való lészen.
Szobájában Löw Tóbiást találtam.
Régóta nem láttam már. Tán hat éve mult, hogy utoljára találkoztunk.
Régi ismerősöm volt már, de utaink nem haladtak együtt s a véletlen
találkozásra Budapest mégis nagy erdő. Most, hogy láttam, első
pillanatra őt is csak hallgató közönségnek véltem. Tudtam, hogy beteges
s nem hittem, hogy az esküdtszéki párviadal izgalmainak neki menjen.
Tévedtem. Első szava mindjárt az volt: »Együtt fogunk ma megfürödni az
esküdtszéki fürdőkádban«. Értette alatta azt a rettenetes izzadást,
melyet a szűk terem, a nagy publikum s a szónoklás nehéz mestersége fog
belőlünk kisajtolni.
Arcza halvány volt. Szine hervadt, mintha hosszu halálos betegségből
kelt volna fel. Sem ő, sem én nem hittem, hogy ilyen betegségben csak ez
után, csak néhány nap mulva fog lefeküdni. Pedig tán mindketten hihettük
volna. Arczbőre már akkor oly fényes volt, mint szokott lenni azoké, a
kik már többé nem vádolnak és nem védelmeznek senkit, még önmagukat sem.
Politizálni kezdtünk. Mig az esküdt urak összeszedkőznek: van a
politizálásra elég idő. Ő nem volt politikus, hanem igazságügyi
szakember. A miből természetesen következik, hogy szidta az igazságügyi
politikát, kormányzatot és igazgatást, mint a bokrot. Minden szakember
ezt cselekszi mai napság. Még maga az igazságügyminiszter is ezt
cselekedné, ha szólni merne.
Aztán áttértünk az esküdt urakra. Komoly arczczal fejeztem ki azon
reményemet, hogy Helfy Ignáczot, Ráth Károlyt, és Kovács Gyulát
meghagyja az esküdtek közt.
– Csak épen ezt a hármat nem hagyom meg, – ugymond. – Helfy nagyon
lágyszivü, Ráth nagyon keményszivü, Kovács Gyula pedig teljesen
szivtelen s azon felül még jogász is. Én esküdtnek csak a hausherrt
szeretem.
Csakugyan visszavetette mind a hármat.
Beszéde kitünő beszéd volt. Mind alakja, mind tartalma beillett azon
mesterművek közé, melyek nálunk, a mi szakférfiaink között s a mi
szóbeli eljárásunk liliputi birodalmában eddig szokásosak voltak. Nagy
bátorsággal, nagyobbal tán, mint kellett volna, fejtegette az
esküdtszéki intézmény czélját, rendeltetését, feladatát s az esküdtek
kötelességeit. Angliából idézett példát. Azt a példát, midőn a
világhóditó Napoleon sajtó utján elkövetett sértésért bepörölt és
esküdtszék elé állittatott egy angol irót. »Akkor – ugymond – Angliában
nem volt gyülöltebb ország, mint a franczia köztársaság s nem volt
gyülöltebb egyén, mint Napoleon. A vádlottat Mackintosch, a legkitünőbb
szónok védelmezte, kinek beszédei mind maig a törvényszéki szónoklatok
legelső remekei közé tartoznak. Az esküdtekben a politikai szenvedély, a
nemzeti gyűlölet s a védelem hatalma küzdött a vádlott iró mellett s ők
mégis elitélték a vádlottat, mert – igy végzé – az igazság utjáról sem a
multban szenvedett sérelmek, sem a jövőben bekövetkezhető sérelmek
gondolata által eltántorittatni nem szabad.«
Beszédét nyugodtan, csaknem bágyadt erővel, száraz, tompa, lassu hangon
kezdé. Később a beszéd folyamában neki hevült. Halvány arcza lázasan
kipirult, fekete szemei lángban égtek, ajkáról csodálatos
folyékonysággal, tiszta, elegáns kiejtéssel folytak a lelkesült és
lelkesitő szavak árjai. Tudtam – hiszen ismertem jól, – tudtam, hogy
nagy tehetség, bevégzett szakember, kitünő jogász, de szónoki képességét
még nem ismertem. E képesség meglepett s bámulatomat költé fel. Néha
majdnem elfeledtem szavait feljegyezni. László és Rudnyánszky barátaink
ott a vádlottak padján lélekzetöket visszatartva hallgatták a hatalmas
támadást s aggódó pillantással néztek rám és az esküdt urakra, hogy
vajjon mi lesz már ő belőlük.
Bizony magam sem tudtam azt. Csak annyit tudtam hogy ama nagy és nemes
pathosz ellen nem tanácsos hasonló fegyverrel küzdenem s tanácsosabb
lesz a humor.
A vádlottakat felmentették. Kilencz szóval három ellen. Nem az ő hibája
volt s nem az én érdemem volt ez eredmény.
Mig az esküdtek tanácskoztak: mi ujra a királyi ügyész szobájába
vonultunk vissza.
Hevült, izgatott volt. Kabátját kigombolá s én akkor vettem észre, hogy
a mell és gyomor táján rendkivül fel van dagadva, mintha igen erős
hizásnak indult volna. Hervadt, sovány arczához sehogy sem illet ez a
vastag termet.
– Beteg vagyok – mondá. – Évek óta vesződöm már mindenféle gyomorbajjal
és vízkórral. A mai volt egyelőre utolsó nyilvános szereplésem. A mint
kitavaszodik: megyek utazni és fürdőkre. Most már nem hanyagolom el
többé magam, gyökeresen ki akarok gyógyulni.
A fiatal tudósnak és jelentékeny szónoknak e reményére ma egy nyitott
sír a felelet.
Apját is ismertem kis gyermekkoromban.
Apja pápai rabbi volt a negyvenes években. Mikor mint kis diák Pápára
mentem: az ó-szövetség pátriárchája elevenedett fel előttünk, ha
tisztes, komoly, tekintélyes alakjára tekintettünk.
Nagyhirü rabbi volt már akkor és országosan ismert szónok. Az első
rabbi, ki kimondá, hogy a magyarországi zsidóságnak magyarrá és hazafivá
kell lenni. E szent eszmének szentelte hosszú és nemes életét.
Pápán a reformátusok kollégiumában egy időben tanitotta a héber nyelvet.
A zsidó ifjaknak és öregeknek pedig tanitotta a magyar nyelvet. Mikor
egyházi beszédeket tartott: a nagy és fényes zsinagóga gyakran annyi
keresztyén hallgatót látott falai között, mint zsidót.
Midőn az első honvéd zászlóaljakat ki kellett állítani: összehivta a
zsidó ifjakat s felszólitá őket, hogy menjenek honvédnek s védelmezzék a
hazát. Beszédét kéziratban, rejtve, titkon olvastuk a gyász napjaiban.
Minő beszéd volt az!
»Jeruzsálem falai összedőltek s istennek választott népe elveszté
hazáját.«
»Azóta mi erényekben szegények valánk, mert a legnagyobb erényt, a
hazaszeretetet nem ismertük.«
»Oh népem, légy te méltó nagy őseidhez, a szent prófétákhoz és ragadj
fegyvert és siess védelmezni a magyarok hazáját, mely a te hazád is.«
»Ha meg nem tudsz halni e hazáért: nem vagy méltó, hogy élj ennek
földjén.«
Igy beszélt az öreg, ősz rabbi Pápán, a függetlenségi harcz napjaiban.
Aztán őt is üldözték és sanyargatták, mig végre Szeged adott neki
tanyát.
Széchenyi és Teleky László halálakor mondott beszédei az egyházi
gyász-szónoklat felül nem mult remekei.
Ilyen apa oldalánál, ilyen szellemben növekedett fel Löw Tóbiás.
Utoljára velem állott szemközt s velem küzdte utolsó nemes párbaját. E
pert ő veszité el.
Aztán a halállal állt szemközt s vele állott perbe. E pert mi veszitők
el – mi barátai. Mi és a tudomány és a haza, mert mind sokat vesztett ő
benne.
Emléke áldott s példája legyen lelkesitő örökre.