(Szende Béla született 1823-ban, meghalt 1882 augusztus 18-án. Vitéz
honvéd, 1849-ben Buda vára bevételekor a legelsők egyike a falon és a
várban. Később ügyvéd a Bánságban, a kiegyezés után képviselő, majd
honvédelmi miniszter haláláig.)
Bizalom, tisztelet és barátság kötött hozzá engem is Régen, tíz év
előtt, mikor még egy politikai párthoz tartozánk, mindennap töltöttünk
együtt egy vagy két órai időt. Vagy a parlamentben, vagy a klubban, vagy
este a vendéglőben. Miniszteri hivatalában csak kétszer volt vele
dolgom. Mindkét találkozásom emléke az ő nemes gondolkozását, az ő
napsugártiszta honfiérzetét bizonyitja. Megérdemli, hogy följegyezzem
mind a kettőt.
Hálópokróczot szerzett be a honvédlegénység számára. Megrendelte:
mekkora legyen annak széle, hossza, vas tagsága, súlya. A veszprémi
csapók is jelentkeztek vállalkozásra a brassói és ausztriai iparosok
mellett. Csak hogy a veszprémi csapók olyan pokróczot egy darabban szőni
nem tudtak, de két darabból még a kivánat szerintinél is jobbat tudtak
csinálni. De hiába volt minden ajánlatuk, minden kérelmük: elutasitották
őket mindenütt.
Egyenesen elmentem a miniszterhez Budán a várba s elmondtam előtte a
veszprémiek panaszát.
– Jaj tudós, nem segithetek a veszprémiek dolgán, volt felelete.
Megjegyzem, hogy engem ő is, más is a Deák-pártban »tudós« néven
nevezett, ha bizalmasan szólt hozzám. Persze csak tréfából, nem
komolyan.
Én duzzogtam feleletén s összeszidtam egész intendaturáját és
hadbiztosságát e pedanteriáért.
– Hiába szidsz bennünket tudós, – szólt – a rendet megbontani nem
szabad. Hanem hát mondd meg csak nekem, magyar emberek azok a te
veszprémi csapóid?
– Tősgyökeres magyar emberek ezer esztendeje.
– No, úgy mégis nekik adom a pokrócz-szállitást. Inkább övék legyen a
haszon, mint a brassói szászoké. Majd beszélek kéz alatt Cserhalmayval.
S a veszprémiek csakugyan megkapták 1874-ben a pokrócz-szállitást.
* * *
Ezelőtt három vagy négy évvel meghallottam, hogy egy 48-as honvéd
barátomat nyugdijazni s ekként szolgálatából elbocsátani akarnak.
Ugyanakkor a hirlapok széltében pengették, hogy a honvédségtől el
akarják kergetni a 48-iki elemeket mind.
Elmentem hozzá egyenesen.
Évek óta nem találkoztunk már s most hogy találkoztunk: ő még mindig
miniszter, én pedig neki is, minisztertársainak is legerélyesebb
ellenzéke.
Elmondtam neki jövetelem okát, s keményen kikeltem azon irány ellen,
mely a 48-iki elemektől meg akarja fosztani a honvédséget. Komoly
arczczal hallgatta végig pattogásomat s azután szeliden mondá:
– Nincs igazad pajtás, mig én leszek ezen a helyen addig a 48-iki
honvédeket nem üldözheti senki, hiszen magam is csak az volnék, ha
volnék.
* * *
Szerényebb embert nem ismertem soha. A megtestesült kötelességérzet s a
megtestesült hallgatagság volt Önmagáról és saját dicsőséges tetteiről
nem hallottam beszélni, két esetet kivéve, soha. S akkor is csak azért
beszélt magáról, hogy másokat dicsérhessen. Legalább háromszor
megkértem: mondja el, miként mászta meg 1849-ben Buda várát, de mindig
másra vitte át a beszédet készakarva.
Hanem Budavár ostromából mégis elbeszélte egyik kalandját.
Fent volt már a várban s zászlóaljának élén vonult előre az uri-utczán a
királyi várpalota felé. Görgey kiadta a napiparancsot, hogy kegyelmet
nem szabad adni senkinek, a ki fegyverrel áll ellent s szabad a zsákmány
pár óra folyásig.
A mint egy ház előtt elmegy: épen egy osztrák katonatiszt akar kijönni
kapuján kezében kivont fegyverrel. Egyszerre három-négy honvéd ugrott
oda, hogy leszurják.
Szende észrevette, hogy a tiszt mellett ott van neje s egy kis gyermeke
is. Hirtelen oda lépett, leütötte a honvédek szuronyát s azt mondta a
tisztnek:
– Nem szabad önnek e házból kijönni, mig érte nem küldök. Legyen
nyugodt.
S aztán oda fordult a honvédekhez.
– Fiaim, neje és kis gyermeke szeme láttára nem szabad ezt a tisztet
leszurni. Őrizzétek meg ezt a házat.
Bezáratta a kaput, oda rendelt őrnek két legényt s a vár teljes
elfoglalása után maga kereste fel azt a házat, hogy átvegye a tiszt
fegyverét s őt magát mint foglyot átadja az uj várparancsnokságnak. Az
asszony és gyermek térden állva akartak neki életükért kezet csókolni.
Szende ezt meg nem engedte, de még a nevét se mondá meg a megmenekült
osztrák tisztnek.
Ez pedig egy ismert nevü horvát családból származott s később a zsarnoki
boszu borzalmas napjaiban a temesvári helyőrségben magasb katonai rangot
viselt.
Egyszer meglátja ott Szendét valami rendőri vagy katonai hivatalban.
Szende akkor üldözött internált, rendőri felügyelet alatt álló szegény
ember volt, polgári ruhában. Akkor is zaklatás gyanánt rendelték a
hivatalba.
Az osztrák tiszt csak nézi, nézi mereven. Egyszer hozzá fordul.
– Volt ön honvéd 1849-ben?
– Voltam.
– Jelen volt ön Budavára bevételénél?
– Jelen.
– Nem ön mentette ott meg ebben és ebben a házban egy osztrák tisztnek
és családjának életét?
– Meglehet, nem emlékszem már.
A tiszt elsietett s pár percz mulva nejét és gyermekét oda hozta.
A nő egyszerre biztosan felismerte Szendét s ő a hála kitörő
nyilvánulásai közt többé nem tagadhatta nemes tettét.
Ez osztrák tiszt rögtön elkövetett mindent, lótott-futott a legmagasabb
helyekig, hogy Szende minden üldöztetéstől megmenekedjék, sőt ügyvédi
diplomáját s az ügyvédkedés jogát is visszanyerje.
Ez után és igy lett gyakorló ügyvéddé.
* * *
Volt Lugoson egy kliense, a ki később Veszprémbe költözött.
Midőn Szende miniszterré lett, ez a kliense kérdezé tőlem, hogy ugyanaz
a Szende Béla-e a miniszter, a ki Lugoson ügyvédkedett.
– Ugyanaz, – mondám, – de miért kérdi?
– Kérem, az olyan derék, becsületes ember volt, sohasem tettem volna fel
róla, hogy még miniszer is lehessen.
Elmondám Szendének e vastag anekdotát. Még csak el se mosolyodott, mikor
mondá:
– Bizony, tudós, magam sem hittem soha, de nem is örülök neki most sem.
* * *
Oly szelid ember volt, mint maga az irgalmasság. Ha haragudnia kellett
volna, akkor csak elkedvetlenedett. De ha nevetnie kellett volna: akkor
is csak komoly maradt. Tele szivvel, tele jó kedélylyel, de azért
nevetni alig emlékszem, hogy hallottam volna.
Régóta beteges volt már, régóta küldözgették orvosai fürdőkre. Elhizott,
teste elnehezedett és sokan mondták sok évvel ezelőtt már, hogy nem
sokáig huzza, egyszer csak összeroskad. Ő is tudta, de önmagáért egy
cseppet sem aggódott, hanem családját az imádásig szerette.
Egy álma, egy vágya, egy reménye volt: letenni a miniszterséget, letenni
a politikát s elvonulni Gavosdiára, Szendelakra s élni és gazdálkodni
ott szerettei körében.
Néhány év előtt Lugoson voltam s ott mutatták nekem a távolban
Gavasdiát. Haza jöttem, mondtam neki: láttam családi fészkét a távolból.
– Ne emlegesd pajtás, ha ott nem lehetek, rágondolni se szeretek.
* * *
Ellenjelöltek voltunk a mult képviselő-választásnál a szegedi első
kerületben. Midőn találkoztunk, féltréfásan mondá:
– Nem hittem volna, tudós, hogy mi még igy is szemközt állunk egymásal.
– Lehet még azon segiteni, – mondám.
– Lehet ám, de nem addig, mig miniszter leszek.
* * *
Most már nem miniszter. Most már nem állunk szemközt egymással. Ő elment
haza, a hová vágyakozott s elbuvik a sirhant alá, a honnan csak fényes
emlékezete jár el hozzánk a vitéz honvédnek, a jó hazafinak, a hű
barátnak s a becsületes magyar embernek. Elfelejtjük az államférfi
gyöngeségeit és sokáig meg fogunk emlékezni az embernek erényeiről.
Régi alak volt már, nem is egészen illett a mai nemzedékhez. Zsinóros
atillája, fényesre kefélt magyar csizmája is kirítt már a miniszteri
piros székek közül. De még jobban kirítt szelleme, gondolkozása,
egyéniségének nemes táblabirói egyszerüsége. Politikai életünk zavaros
szenvedélyének viharai úgy vonultak el csak az ő lelke fölött, mint az
égi háboru az aranyásó bányász fölött, ki sem a villámlásnak fényét, sem
a menydörgésnek csattogását nem veszi észre a földnek kincses méhében.
A régi gárdának ismét egy oszlopa dőlt ki. Függetlenségi harczunk
dicsőséges hősei ismét egyik bajtársukat vesztették el. Kevesen vannak
már s a kik vannak, azok is kidőlnek nemsokára. Mint a luxori sphynxek
fenséges oszlopsorozatát a beduin: úgy tekinti szemünk e hősök táborát,
mikor visszanézünk a fényes multba. Az oszlop omlik, omlik s századok
folytán lassanként kidől valamennyi: de a beduin tudja, hol álltak ama
ragyogó épitmények s az évezredek előtti nagy tettek emléke szent
lelkesedést gerjeszt szivében.
Ugy vagyunk mi nemzeti harczunk hőseivel. E hősöknek innen-onnan csak
neve marad meg a serdülő nemzedékek kincse gyanánt. De ez a kincs olyan
örökség, a mely el nem fogy soha, a melyet idegen faj el nem foglal
tőlünk soha.
Ha ez is elfogy, ha ezt is elvesztenők: akkor már e földön nem lesz
többé magyar. Pedig ez örökké lesz.
Adjon isten – ád is – jobb fiakat a hazának, mint az eddigiek voltak; mi
azonban, csüggedt kornak szegény napszámosai megelégszünk azzal, ha
legalább szivünk érzelmeiben lehetünk méltók ama nagy idők fényes
alakjaihoz.
Szende Béla is egy volt közülök, áldásunk emlékezetén!