(Ugron Lázár, udvarhelyszéki birtokos, ősrégi előkelő székely nemzetség,
a mult század huszas éveiben született, 1885 szeptemberben halt meg.
Ugron Gábor és Ákos képviselők apja, a főrendiház tagja volt 1848 óta,
mint erdélyi regálista. 1875-ben meglátogattam udvarhelyi udvarházában.)
A legelső és legbüszkébb székely feküdött le az örökké való álomnak
hideg ágyába, mikor Ugron Lázár örökre behunyta szemeit. Őseinek
földjén, őseinek öröklött birtokán költözött el tőlünk, hogy hamvai
egyesüljenek annak a földnek porával, mely az ő ősapjáé volt már akkor,
midőn Árpáddal napkelet ifjainak dobogó paripái elindultak Etelközről,
hogy a hősök soha el nem pusztuló hazát alapitsanak a bujdosó magyarnak.
Ott élt és ott áldozott Budavár ormán a magyarok istenének Zandirhám,
mikor Árpád bejött e földre. És ott éltek már az ő ősei Attila óta,
kinek világbirodalmát összedönté az idő és az ellenség, de székely népét
nem ronthatá meg se idő, se ellenség soha. Ennek a Zandirhámnak volt
egyik gyermeke Ugron, a ki látta szemeivel Árpádot és a megszületendő
hazát és ennek nemzedéke volt az az Ugron, a ki most feküdt le örök
álomra.
És míg le nem feküdt: birta és művelte azt a földet, melyet Attila óta
száz őse birt és művelt. A meddig irott betü és iratlan hagyomány
felhatolhat a rég mult századok és ezredek ködébe: attól kezdve az
Ugronok birtoka mindig az volt, a mi mostan. A bretagnei gróf, a ki ősét
és családi nevét a keresztes háboruból származtatja; az angol lord,
kinek őse ott ült a hóditónak asztalkörénél s a magyarországi nemes, ki
büszkén mondja, hogy az ő birtoka nem királyi adomány, hanem »foglalás«:
mind, mind csak ujdonság az Ugronok családjához és családi birtokához.
E családnak volt a mostan élők közt legkiválóbb tagja Ugron Lázár, kinek
szivén az ősi erény, kinek kezén az ősi birtok meg nem fogyatkozott,
hanem inkább megsokasult.
Minden tisztességnek részese volt, melyet a népnek szeretete és a
királynak bizodalma nyujthat. Volt képviselő, volt főkirálybiró, volt
főispán, volt a főrendek táblájának tagja, de minden állásában, mindig
igazi székely volt. Komoly, munkás, takarékos, szigoru és büszke.
Eleven, piros arcza, kemény, szilárd, komoly vonásai, korom-fekete
bajusza, hatalmas szemöldökei és villámló szemei tették őt büszkévé, nem
lelke, mely telve volt gyöngédséggel és emberszeretettel. Oly arcz és
oly alak volt, mely uralkodott némán is, s mely mellett fiai: Gábor és
Ákos ugy tünnek elénk, mintha most is édes tejjel élnének. Az én
emlékezetemben legalább tíz év előtti időről ez az alakja maradt.
A politikában nem volt barátja a rohamos haladásnak. A szabadságharcz
előtt a konzervativekhez, a szabadságharcz alatt a hazafiakhoz, a
kiegyezés után a Deák-párthoz tartozott. Sokan, sokszor a lángoló
hazafiak közül szemrehányást tettek neki ezért, kivált ha nem hallá.
De lehetett volna-e ő más, mint nyugodtan haladó? Hiszen el kellene már
akkor veszni a világnak, ha az is rohamos ujitó volna a politikában,
kinek ősei másfél ezer éven át meg tudták tartani családjukat,
tekintélyüket, birtokjukat, befolyásukat száz világháboru és forradalom
közepette is.
Birtokánál, állásánál fogva lehetett volna báró is, gróf is s lehettek
volna ősei is már századok előtt. De minő megalázkodás lett volna az egy
Ugrontól: gróffá lenni! Mintha a bércznek szüksége volna arra, hogy
valaki egy virágcserépben egy marok virágzó füvet ültessen az oldalára.
Hiszen az ő ősei országnagyok voltak már akkor, a mikor a pusztaszeri
országgyülésen letették az alkotmánynak alapkövét s ő maga is tagja volt
az országnagyok táblájának s meghivót kapott a királytól pusztán azért,
mert Ugronnak született. A székely nép így volt büszke ő rá. És ő maga
is így volt megelégedve önmagával.
Mennyire ragaszkodott a röghöz, melyet őseinek vére öntözött! Mily
kegyelettel őrzé a multnak hagyományos intézményeit lelkében! Mily kis
véleménynyel volt a rajongók, a lázas ujitók, a nagy szavak barátai
iránt! Mily sajátságos volt véleménye mozgalmas korának embereiről és
eseményeiről! Mily bölcs és nyugalmas lélekkel nézte a világnak
változásait szombatfalvi egyszerű udvarházából! Mintaképe az igazi
magyar nemesnek, az igazi székely primornak.
Budapesten nem érezte jól magát. Ha állásának feladatai ide vonzották:
sietett haza innen. Itt már annak a szellemnek hullámcsapásait vette
észre, mely nem ismer hazát, hanem csak hasznot; nem ismer nemzetet,
hanem csak társaságot; az ősökben nem az erényeket keresi, hanem az
örökséget s az örökséget nem kötelességek teljesitésére, hanem
mulatságra és élvezetre használja.
Most már igazán haza tért. Az ősi sírbolt fogadja be egyikét e nemzet
legjobb fiainak. Akkor hunyt el, midőn a fák hullatni kezdik elsárgult
levelüket s a bérczek ormán támadni kezd az őszi köd.
Budvár romjai közt üdén tenyészik az ifju erdő s ennek hervadó lombja
oda hull az Ugronok sírboltjára és oda küldi ködeit és hideg szelét a
Hargita is. Oda, a hol patak öblén vagy bércznek fokán, vagy barlang
mélyén aluszik Zandirhám, az Ugronok őse. Aluszik ezer éve. Lesz
Budvárnak egy falevele, lesz Hargitának egy szellősuhanása, mely tudtul
adja neki, hogy aludjék békén tovább; egy unokája feküdt mellé most is,
a ki méltó volt hozzá, de hazája és népe azért ujabb ezredig fog
virágozni, mert az unokák száma, kik hozzá méltók, nem fog elfogyni
soha.