(Révész Imre debreczeni pap és tanár s nagy kálvinista iró a történet és
jogtörténet hazai mezején. Szül. 1826 jan. 26-án, meghalt, 1881 febr.
13-án. Képviselő az 1861-iki országgyülésen. Nagy és becses művei láttak
napvilágot.)
Révész Imre az ötvenes és hatvanas évtizedek legkiválóbb, legnagyobb
irodalmi alakjainak egyike volt. Ha Budapesten székel és nem
Debreczenben; ha irodalmunk és hazánk általános történetének ép oly
figyelmet szentel, mint a protestáns egyház ügyeinek; ha az ország
központjának szellemi életével s a fővárosi időszaki sajtóval gyakoribb
és állandóbb érintkezésbe lép: köre, hatása, iskolája nagyobb s
jótékonyabb lett volna, mint irodalmi férfiaink bármelyikéé, kiknek neve
negyven év óta, a függetlenségi harcz lezajlása óta fölmerült.
Egyénisége hatalmas volt. Esze, tudása, erkölcsi fönsége rányomakodott
mindenkire s ellenállhatlan szeretetet és bizalmat gerjesztett mégis
mindenkiben. Jó ember volt, mint igaz próféta; komoly volt és
lelkiismeretes, mint őskori bölcs; tudott lelkesülni az igazságért, mint
a világforradalmak legnagyobb hősei; szerény volt, mint maga Kálvin,
kihez hasonlóvá lenni vagy legalább hasonlóságra törekedni volt lelkének
legmagasabb eszménye. És mindezeken felül magyar volt egyéniségében és
irodalmi műveiben ugy, mint tudósaink és költőink közül igen kevés.
A magyar protestáns egyház publiczistái közt a 16-ik és 17-ik század
nagy alakjai óta hozzá hasonló nem volt senki. Ez egyház történeti
alkotmányának s közjogi állásának ép oly nagy és ép oly tekintélyes
buvára volt ő, mint a minőnek Deák Ferenczet tekintettük a hazai
közjogban. És csodálatos véletlene a sorsnak, hogy neki épen Deákkal
kellett összeütközni s épen jogtörténeti kérdésben ama rövid, de
dicsőséges politikai pályán, mely neki saját vasakaratából részül
jutott.
Ép e rövid politikai szereplésről akarok én most megemlékezni. Erről és
egyuttal arról a „szavazás“-ról, melyről 1881. évi február 19-én a
képviselőházban megemlékeztem s melyre nézve Tisza Kálmán felvilágositó
nyilatkozatot tett. Nekem ugy tetszik, hogy a kettő között valóságos,
noha titkos s eddig tudtomra föl nem fedezett összeköttetés létezik.
Révész életének s müködésének ez ugyan csak legkisebb része, de nem
legérdektelenebb.
Az 1861-iki országgyülésnek csak háromszázhuszonöt tagja volt a
képviselőházban. Sem Erdély, sem Horvátország, sem Fiume nem volt benne
képviselve, miután ez országrészek meg nem hivattak.
Két párt állott szemközt egymással. A határozati párt, mely a főszavazás
előtti napokban százhatvannyolcz főre becsültetett és a felirati párt,
melyről ugyanakkor azt hitték, hogy csak százötvennégy tagból áll.
Amannak elismert és föltétlen tekintélyü vezére volt, mig élt, gr.
Teleky László, emennek vezére volt Deák Ferencz.
Teleky elhunyt május 8-án, ép azon a napon, melyen Deák akarta fölirati
javaslatát előterjeszteni. Az ő elhunytával hozzá hasonló tekintélyü
pártvezér nem találkozott a határozati pártban. Az akkor még csak
harminczegy éves Tisza Kálmán pártvezérsége azonban már előre veté
fényét vagy árnyékát, noha mellette Ghyczy Kálmán, Nyáry Pál, Bónis Samu
sőt Révész Imre is legalább hasonló tekintélyben állottak. Annyi
bizonyos, hogy az ország nagy közönsége Révész Imrét nagy beszéde után
határozottan a párt első rangu vezérének tekinté s benne jövendőnk nagy
tényezőjét szemlélte.
Az akkori hirlapok egyáltalán nem képesek visszatükrözni az akkori
hangulatot. A két főlapban, a „Pesti Napló“-ban és „Magyarország“-ban
közöltettek a parlamenti beszédek, de azokon kivül ugyszólván semmi. Az
országgyülésről, a korridor élczeiről és észrevételeiről, az egyes
beszédek külső hatásáról, a parlament esetleges külalakjáról, egyes
szónokok plasztikájáról a hirlapok meg nem emlékeztek. A Pesti Naplót
báró Kemény Zsigmond szerkeszté, a Magyarországot Pompéry János. Egyik
sem akart vagy egyik sem tudott részletes krónikát irni parlamenti
személyekről és eseményekről. Mindkét lap lapja volt egyuttal mindkét
pártnak. A pártklubbok benső életéről, a Tigris-ben, Aranysas-ban,
vármegyeházban, Deák lakásán tartott értekezletekről alig maradt valami
számbavehető dolog följegyezve. Legalább a nagyközönség hirlapok utján
édes keveset tudhatott meg mindezekről.
De Révész Imre szerepének nagyságát tudta, sejtette az egész ország.
Annál kinosabb volt a meglepetés, midőn meghallottuk, hogy Révész
lemondott a képviselőségről, szó nélkül haza ment Debreczenbe s örökre
letett a politikai szereplésről.
Nagyon emlékezem az akkori időkre. A nemzet nagy tömege sokkal
izgatottabb volt, mintsem hangulatának az országgyülési pártok
bármelyike is megfelelhetett volna. Gyászoltuk a nemzet halottjait.
Széchenyiért, Telekyért, Palóczyért száz meg száz requiem tartatott.
Számitgattuk az időt, mikor tör ki a háboru, mikor jön hozzánk Napoleon
és Garibaldi, mikor jönnek haza Kossuth és társai. Ugy tetszik, mintha a
nemzet akkor minden pillanatban kész lett volna a forradalomra.
És a mikor ilyen hangulatban volt a nemzet, akkor az országgyülés a
pragmatica sanctióról beszélt s egy hónapon át kilenczven szónok azt
fejtegette, vajjon mit jelent a pragmatica sanctió s mennyiben egyez
vagy nem egyez meg ezzel mindaz, mi 1848 márczius 15-től kezdve 1861
április 2-ig történt.
Ekkor állott elő Révész Imre a felirati vitának huszadik napján s dörgő
hangon belekiáltott a zsivajba: »Mit vitatkozunk mi a pragmatica sanctió
fölött? Ilyen szörnyeteget nem ismer a magyar közjog, tiszta ettől a
corpus juris; van örökösödési törvényünk ugyan, de annak neve nem
pragmatica sanctió; van ugyan pragmatica sanctió is, de az
Magyarországnak nem törvénye; könnyelmü volt még a 48-iki törvényhozás
is, mely e fatális szót legelőször igtatta törvénybe. Mi állunk a
népfölségi jogoknak s a történeti alkotmánynak alapján.«
Ez volt az igazi hang, mely akkor tetszett az ország nagy közönségének.
Révész Imre ebben a pillanatban az ország előtt ünnepeltebb férfiuvá
vált, mint a két parlamenti pártnak bármely tagja. Elképzelhető: minő
kinos benyomást tett, midőn pár nap mulva hire futamodott, hogy Révész
örökre lemondott a politikáról.
Sokan ma azt hiszik, hogy Deák Ferencz hatalmas czáfolata kényszerité
Révészt a visszavonulásra. De ez tévedés. Révész Imre május 31-én tartá
nagy beszédét, junius 2-án irta meg s küldte el Ghyczy Kálmánhoz, a
parlament elnökéhez lemondó levelét, junius 3-án olvasták ezt fel a
parlamentben s 4-én, következő napon tartá Deák zárbeszédét, melyben
kizárólag Révész érveivel foglalkozott.
E zárbeszéd tehát nem üzte el Révész Imrét. Nem is üzheté. Deák maga
mély meghatottsággal fejezte ki a házban sajnálatát Révész eltávozása
fölött. »Révésznek végképi távozását – ugymond – fölötte sajnálom. Nem
szokásom üres szavakat mondani, bókokat még kevésbbé, de tisztelem
észtehetségét s jellemének szilárdságát s azért ismétlem, hogy távozását
veszteségnek tartom.« – Ily szavakat Deák ritkán ejtett ki egész
életében.
Révész Imre visszavonulását én másutt látom indokolva. Az ő vasjelleme
és puritán gondolkozása a politikában nem müködési ügyességet s
alkudozási szerencsét, hanem mélységes hitet és rendithetlen
kötelességérzetet keresett. És épen ezt nem találta meg a határozati
párt több tagjában.
A nagy szavazás junius 5-én történt. A határozati párt vezéreinek egy
része már május utolsó napjain azon gondolkodott, miként lehetne
kivinni, – hogy százhatvannyolcz kevesebb legyen – mint százötvennégy, s
hogy a többségben levő határozati párt a szavazásnál kisebbségben
maradjon a felirati párt mellett.
Azt az alattomos, vakandok munkát, melynek ide kellett vezetni,
kétségkivül észre kellett vennie Révésznek is. Nekem ugy tetszik, hogy a
vita előhaladott stádiumában, midőn az emberek már kezdtek elállani a
szótól, ő a maga példás szerénysége mellett csakis azért szólalt fel,
hogy elejét venni törekedjék az árulásnak. Legalább megmondá beszédében,
hogy inkább haza megy, mintsem ilyenre gondoljon is.
»Ha ő felségéhez – úgymond – sem mint koronás királyhoz, sem mint
törvényes trónörököshöz fel nem irhatunk: nem irhatunk hozzá másként,
mint meghóditottak a hóditóhoz. Ezt pedig mi, kik népfölségi jogoknak és
történelmi alkotmánynak vagyunk képviselői, őrei és védelmezői,
semmiképen nem tehetjük, mert ez nem egyéb lenne, mint az alkotmányos és
jogi álláspontnak tettleges elhagyása vagy legalább ignorálása. A mit én
ugyan részemről, mint hazámnak egyik képviselője, soha nem teszek s
készebb vagyok inkább hazamenni, mintsem hogy a népfölségi jogoknak s a
történeti alkotmányok álláspontját csak egy perczre is elhagyjam.«
Igy beszélt Révész. És a hogy beszélt: úgy cselekedett. A mint vette
észre, hogy határozati párti férfiak alkuba bocsátkoznak: rettentő harag
és bánat ülte meg lelkét, fogta utazó-táskáját, vasutra ült, nem szólt
még barátainak sem s otthagyta az országgyülést, mint szent Pál az
oláhokat. Lelke, mely fenséges volt, nem tűrheté a vásárt, mely piszkos
volt.
Junius 5-én háromszázhuszonkét élő tagja volt a képviselőháznak. Ezek
közül jelen volt a házban háromszázkilencz. Ghyczy az elnök nem
szavazott, Zsarnay Imre tornamegyei követ, midőn felhivatott a
szavazásra, harsányan kijelenté: »Nem szavazok.« A feliratra szavazott
százötvenöt, ellene pedig százötvenkettő. Igy bukott meg a határozati
párt, nagy többsége daczára is. Mert Almássy Pál és gróf Szapáry Gyula
hevesmegyei, Hajnik Pál pestmegyei és Kálóczy Lajos győrmegyei követek,
noha a határozati párthoz számittattak, a feliratra adták szavazatukat s
ezen kivül távol volt tizenhárom képviselő, köztük tíz határozati párti.
A távollevők közt volt Prónay József, Domahidy Ferencz és két bihari
követ is, Tisza Kálmánnak mindannyian benső hivei.
A szavazás alatt Deák Ferencz ott szivarozott a muzeumi nagy
előteremben. Hajnik Pál, szintén konvertita, mosolyogva ment hozzá s
látván Deák haragos arczát, kérlelni akarta s halkan mondá neki:
– Bátyám, győz a felirat!
– Kurvák vagytok, nem férfiak, – mondá Deák fékezhetlen haraggal s
elfordult Hajniktól.
Van tanu, ki hallotta e rettentő szavakat.
Juraszek Ferencz, a képviselőház titkára, később Székesfehérvár
polgármestere s országgyülési követe épen ott állott Deák közelében. Ő
ma is élő tanubizonyság.
Hejh mennyi szavazási alku folyt azóta a törvényhozás palotáiban! De
Révész és Deák szent haragja még se lobbant fel senki szivében azóta.
Egyszer előhoztam Deáknak ezt a jelenetet. Ő azt felelte, a szavazás
idején már nyilvánvaló volt, hogy Bécsben nem boldogulunk se a
felirattal se a határozattal. Az országgyülés méltóságát tehát jobban
emelte volna, ha a határozati többség nem hátrál meg önmagától.
De Révész előtt többé a képviselőséget még csak elő se lehetett hozni.