(Veszprémmegyei nemesi család utolsó ivadéka. Távoli rokonom, együtt
tanultunk Pápán s együtt voltunk törvényhozók. Iró, tanár s képviselő
volt. Iratai bölcsészeti s főleg pedagógiai kérdésekkel foglalkoznak.
Ismerősei, kartársai nagy reményeket kötöttek jövőjéhez. Szül. 1839-ben,
meghalt 1881 aug. 16-án. Apja Molnár Dénes 1848-iki képviselő volt.)
Eltemették. A sír bezárult felette örökre. Ott a nagy víz partján
Balaton-Füred fölött van egy kopár domb. Lombos erdő nem árnyazza. Patak
csörgése nem űzi el némaságát. Ó templomnak pusztuló romjai állanak
tetejében. A lángoló nap nappal, a csillagsereg éjjel szabadon nézheti a
dombnak avar füvét. És az avar fű közt a sírhalmokat.
A legujabb sírhalom Molnár Aladáré.
Negyvenkét éves volt és én huszonhét éven át voltam ismerőse és barátja.
És versenytársa a szónak nemes értelmében. Én neki, ő nekem. De ő
erősebb volt mint én; többet dolgozott, mint én s gyermekkorunk magas
ábrándjaihoz közelebb jutott, mint én.
Mit ért?
A sziv elporladott, a lélek elhamvadt, czélját nem érheté. A nagy
munkásságnak, a keserü fáradalmaknak, az örökké eszmeszomjas lélek
buvárlatainak csak gyenge töredékei maradtak utána, melyekhez hiába köti
a hű barát az emlékezetnek szakadékony pókfonalát. A fonál elszakad,
vihar is elsöpri s egy emberöltő mulva kinek jut eszébe a nagy küzdelem,
a sok szenvedés, mely a nemes szivet elsorvasztá. A töredékes művek, a
nagy lélek romjai ott állanak, mint a füredi temető templomomladékai.
Elhagyatva, födetlenül, senki sem épiti tovább.
Volt húsz év előtt egy közös barátunk. Tolnaynak hivták. A pápai
kollegium falai közt ő, én és Molnár Aladár a tudománynak és az ifju
szív álmainak magas élvezetében sok időt tölténk együtt.
Tolnay szegény fiu volt. A legszomorubb nélkülözések közt tölté az
életnek legszebb korát, a gyermek és ifju éveket. De lelke nagy eszmékbe
volt szerelmes és ő nélkülözött panasz nélkül s edzé szellemét fáradalom
nélkül.
Huszonkét éves volt, mikor az élet ösvényén pihenőre jutott.
Nélkülözései megszüntek, anyagi jobbléte biztossá lőn s a mindennapi
kenyér gondjaitól menten szárnyalhatott fel szelleme a magasba.
Szép nyári alkonyaton együtt beszélgeténk négyen. Aladár, az ő jó apja,
én és a szegény ifju. Annál a háznál, a honnan tegnap Aladár koporsóját
vitték el a temetőbe. Az ég tele volt csillaggal s a Balaton
csillagfénynyel. Zsarnokkény uralkodott a haza fölött s a szegény ifju
lelkesülten beszélte terveit, miként fogja ő nevelni az ifjuságot,
miként teremt hű fiakat a hazának, minő eszméket ültet el az uj nemzedék
szivében, miként lesz egykor boldog és dicső a haza.
Másnap a szegény ifjut eltemette a Balaton, s harmadnap hideg testét,
kihűlt szivét eltemettük mi ama kopár domb tetejében.
– Lásd Aladár, – mondám, midőn visszajöttünk a temetőből. – Szegény
Tolnay nélkülözött, szenvedett, éhezett, fázott és dolgozott. Most
kezdett megszünni szenvedése, most már lelkének kincseit akará
kiaknázni, s ime most meg kellett halnia. Vajjon érdemes-e egyébért is
küzdeni, mint a puszta életért s annak örömeiért?
Aladár komor volt. Nézte lábai alatt azt a földet, mely nyugodtan engedi
meg, hogy kebelében bárkinek is sírt ássanak. És azután hideg arczal
mondá:
– Érdemes küzdeni igenis, hátha a mi sorsunk nem az lesz, a mi Tolnayé.
És ha az lesz is: a kötelességet teljesiteni kell.
Elköltözött barátom! A te sorsod csakugyan az lett, a mi ama szegény
ifjué. Pedig te csakugyan teljesitéd kötelességedet.
* * *
Néhány nap előtt beszéltem vele utoljára. Fáj visszaemlékeznem az utolsó
napokra, melyeket vele együtt tölték vagy együtt töltheték. Önző az
ember és gyenge. S a mikor a politikában fáradt lelket akarám
pihentetni: kerülém őt, mint a politikának szintén egyik bajnokát. Nem
szenteltem neki annyi figyelmet, a mennyi kötelességem lett volna. Azt
hivém, van időnk még együtt s elfeledém vagy nem jutott eszembe, hogy
haldoklóval állok szemközt, ki gyermekkori barátom.
Ott laktunk Gleichenbergben egymás mellett. A hegyszakadék felett áll
két nyári lak, melyet én magyar kolóniának neveztem el. Az egyiknek
neve: Franzensburg; itt lakott Aladár. Közvetlenül mellette a másik,
melynek neve: Minna’s Waldruhe. Itt laktam én. Ablakom alatt fenyves
liget közepén állott egy kis méhes s egy kis erdei kápolna. Ide fáradt
lelkek, amoda fáradatlan méhek jártak mézet gyüjteni és üdvösséget.
A kis kápolna mellett tölté el a délutánokat. Fapamlagon fekve, az
asztalon kártya és orvosságos üvegek, körülötte rokonok, tisztelők, jó
barátok. Itt szoktam őt meglátogatni s ide jött hozzá naponkint az orvos
is, közös jó barátunk a pápai időkből. Aladár örök láz által gyötörve,
folyton élénken társalgott. Lecsüngött fejét csak néha veté fel, hogy
hervadó arczával oda tekintsen a hegyoldal lombos fáira, melyeken a
nyugovó nap sugára reszketett.
Minő határtalan volt az emberszeretet az ő szivében!
Vidám nő- és férfitársaságom volt, mely órákat töltött el hangos
csevegésben lakásom erkélyén. És ő a közelből gyakran hallá az én
hangomat és aggódott rajtam. Dr. Závorynak, ki az én orvosom is volt,
azt mondá egy este:
– Doktorom, figyelmeztesd Eötvöst, ne beszéljen oly hangosan, meg
találna neki ártani!
A halálos beteg, kinek már csak öt napja volt az életből, barátja
egészségén aggódott.
* * *
Doktorunk figyelmeztetett, hogy a legrosszabbtól kell tartani, beszéljem
rá Aladárt a hazamenetelre. Ha – úgymond – ezt ő javasolná neki, gyanut
keltene benne.
Megkisértettem. Épen Szilágyi Virgil beszélgetett vele.
– Aladár, – mondám, – van-e étvágyad? Nincs. No nekem sincs. Rossz hely
ez nekünk. Én holnap megyek Füredre. Jer velem. Tudod, otthon mégis más,
mint itt. A balatoni lég, a jó szőlő, a mi szokott ételünk: az majd
helyre hoz bennünket. Jer velem. Akármit beszél a doktor: ne törődjél
vele. Különben megkérdezem őt is, vagy kérdezd meg magad.
Szilágyi Virgil szintén helyeslé javaslatomat.
Aladára fejét rázta.
– Jó lenne, – mondá, – magam is szeretném, de lásd igen gyenge vagyok.
Meg kell várnom, mig lázam egészen elmulik. Most már nem megyek innen,
mig egészen föl nem épülök. Érzem, hogy nemsokára egészen jobban leszek.
Ez történt 12-én. A következő napon csúf esős idő következett, mely az
egészségesnek is elvette kedvét. De neki megszünt halálos láza. Megszünt
egy egész napra. Fölkelni sem tudott, oly gyenge volt, de a halálos
beteg lelkében volt egy áldott csalódás, mely őt azzal biztatá, hogy
betegségének rövid időn vége lesz.
Hiszen közel is volt már az idő, a mikor vége lett.
Még egyszer láttam, még egyszer megszoritám elszáradott kezét, fáradt
szemeivel még egyszer rám tekintett.
A következő napon elhagytam csendes szomszédságát. Egy vad madár
röpkedett Gleichenberg ligetein, melynek hazája a magyar alföld
délibábos vidéke. A vad madár elszállt onnan és én sem maradhattam
tovább. Aladárt nem láttam többé.
Harmad napon Somogyban hallám a rettenetes hirt, hogy meghalt. Szivem
megnyilallott. Miért nem tudtam azt a három napot még bevárni?
* * *
Ismertem apját és jó édes anyját is. Talán némi távoli rokonság is
kapcsolt családjához. Jó apja engem is figyelmére, barátságára
méltatott.
Mikor még tanulók, de már nagy tanulók valánk, szóba jött köztünk az
életpálya, melyet választani fogunk. Előttem és Aladár előtt is akkor a
nagy franczia és angol szónokok s államférfiak lebegtek eszményképül.
– Én jogász leszek, – mondám, – független akarok lenni, s egyéb pályán
ma nincs függetlenség. S ha majd egykor szabad lesz a nemzet: e pályán
lehet legjobban szolgálni őt.
– Nem úgy van öcsém, – monda az öreg Molnár. – Csak a lelkész, csak az
egyháznak szolgája lehet egészen független. A nemzet nem lesz szabad, a
zsarnok pedig nem tisztel semmit, csak az istent, mert az istent
kollegájának tekinti. És ha Aladár hallgat reám: ő pap leend.
Aladár pedig végtelen gyöngédséggel szereté szülőit, s bár vágya volt a
politikai pálya, hova utóbb is eljutott: lelküzdé vágyát, hogy jó
apjának kedve ellen ne cselekedjék.
Ez volt az indok, a miért a papi pályára készült.
* * *
Élettörténetét elmondák a lapok nagy bőséggel. De hogy minő érzelmek
társaságában növekedett fel, miként szerette őt apja: arról én mondok el
egy kis eseményt.
Molnár Dénes, az apa, épen tíz év előtt halt meg Balaton-Füreden, ősi
szőlejében. Vagyonos ember volt ugyan, nagy megyei hivatalokat viselt,
de a nagy nemzeti szerencsétlenség, a forradalom, az üldöztetés, a
bujdosás elvitte a vagyont, csak az ősi szőlő maradt meg.
Sokáig beteg volt az öreg. Érezé a közel halálnak szellőfuvalmát. Egy
szép őszi napon már gyümölcsösét se látogathatá meg. Aladár
Francziaországban utazott. Kérdezém az öreget: értesitsem-e Aladárt?
– Nem édes öcsém, – mondá, – szegény Aladár meg találna ijedni, azt
gondolná, halálos beteg vagyok.
Beszélgeténk a szőlő és gyümölcstermésről. Az öreg szomoruan mondá:
– Nincs kedvem édes öcsém, érzem, hogy meghalok; szilvám nem termett;
pedig Aladár nagyon szereti azt és én nem tudok neki télre eltenni. Ha
haza jön és én már nem leszek a világon, még tán azt is gondolhatná,
hogy én elfeledtem szilvát tenni el az ő számára. Mondd meg neki édes
öcsém, nem feledtem el, csakhogy nem termett az idén.
Nőm is ott volt, kicsordult szeméből a köny, hazafutott s negyed óra
mulva oda hozatott egy véka szilvát.
– Itt van édes bátyám, főzessen be, a mennyit akar s aszaltasson is, a
mennyit szokott Aladár számára.
Ha van a haldokló szemében áldás és annak az áldásnak van ereje: akkor
nőmnek boldognak kell lenni. Úgy nézett rá a jó öreg.
Másnap meghalt.
A kit ily mélységes szeretet növelt fel: annak jó embernek kellett
lenni. És Aladár jó ember volt. Annak a földnek, melybe pora vegyül,
szentnek kell lennie.