(A nagy mulasztások. – Deák Ferencz megharagszik. – Rokona bajvivásra
hívja a pénzügyminisztert. – Egy képviselőt kidobat szobájából. –
Külföldiek nála. – Nősülése. – Szónoklata. – Becsületes ember volt.)
A horvát kiegyezéssel 1873-ban cserben hagytuk a horvátországi magyar
pártot s azután ennek tagjait és az egész horvát erőt és hatalmat
átengedtük Mazuranics és Strossmayer kezébe.
A magyar nemzeti bank felállitása egyedül csak tőlünk függött.
Beleegyezett a király, belenyugodott Ausztria, belenyugodtak az 1872.
évi szeptemberi tanácskozásokban maguk a Plener-felfogásu osztrák
miniszterek is.
Még se tettük. Részletekben nagyon gazdag, keserü és tanulságos történet
ez s igaz történetirója nem akar akadni.
A nagy egyházpolitikát 1873 juniusban maga Deák Ferencz hozta
napirendre. Deák jupiteri tekintélyével alkothattuk volna meg a nagy
javitásokat. A balközépen és a szélső balon nem akadt volna ember, a ki
klerikális merészelt volna lenni még álmában is. Az ilyen embert egy nap
alatt összetörte volna az erélyes és egészséges magyar érzés. A főpapok
a parlamentben pártot alkotni még csak meg se kisértették volna.
E nagy kérdésekben tünt ki, hogy Szlávy nyugodni vágyó egyéniségét s
nemes és tiszta gondolkozását mégis megülte már az ifju korában
megszokott hivatalnoki szellem. Nem akart semmire vállalkozni. Vagy
félretett mindent, vagy kiegyezett mindenkivel.
Ahhoz az időhöz s az akkor föllépett nemzeti feladatokhoz ő nem volt
eléggé államférfi. De azért senki ne higyje ám, hogy a felelősség
egyedül őt terheli.
Hagyjuk el azonban a részleteket. Hiszen csak tegnap hantolták be
sírját; – temetés közben irni róla vaskos történetet furcsa lenne.
Inkább egyéniségét jellemző egynéhány apróbb történetkét beszélek még
el.
A horvát kiegyezés miatt egykor nagyon megneheztelt rá Deák Ferencz.
Heteken át alig beszélt vele. Helyzete kínos volt.
Egyik parlamenti nyilt ülésben Deák haragja ki is tört ellene. Deák
arcza rettenetes volt, a mikor haragudott. Van eset, a mikor az oroszlán
rámordul a szeliditőre s egyik kezét ráteszi a szeliditó vállára. A
szeliditő abban a pillanatban már a földön fekszik.
Ilyen jelenet állott elő a parlamentben. De az oroszlán nem csinált
egyebet; levette kezét a szeliditő vállairól s kiballagott a folyosóra
szivarozni. Hanem az egész jelenetet látta az egész ellenzék s a többség
s a nagy közönség.
Szlávy rögtön ment Gorovéhoz, a Deákpárt elnökéhez s estére értekezletre
hivatta össze a párt tagjait. Ott voltunk mind. Ott volt Deák is.
Körülötte a nagy tanácsadók: Csengery, Bittó, Somssich, Gorove, Pulszky
s a többiek.
Szlávy szeliden utalt arra, a mi a parlamentben történt s kijelenté,
hogy nem érzi magát többé hivatottnak az ország kormányzatának élén
maradni. Jelentést tesz ő felségének s erről akarta a pártot értesiteni.
– Sohasem vágytam – ugymond – a miniszterelnöki magas állásra, ez állás
terheihez én gyönge vagyok s alig várom azt az időt, a mikor e terhektől
megszabadulhatok. Tudjátok ti azt, hogy én őszintén beszélek s hogy
fölséges urunk bizalmán kivül egyedül a ti kivánságtokra s az ország
érdekében tartottam meg eddig is állásomat. De pártunk nagy vezérének
rólam való véleménye elhatározásomra mindig döntő befolyással volt. Ha
igyekezetemet helyeselte, hiszen egyéb érdemem ugy sincs, mint hazafias
tiszta igyekezetem, ezt mindig a legnagyobb jutalomnak tartottam; ha
pedig neheztelését vontam magamra, ezzel tisztán meg van az ut előttem
jelölve, habozás nélkül indulok el rajta.
Beszéde nagy hatást tett ránk.
Átkozott napokat éltünk különben is. Rossz aratás, keleti dögvész,
világhitelválság, pénzügyi nyomor, tömeges és milliós bukások, kegyetlen
ellenzék, félesztendős költségvetési vita minden jó kedvet kiöltek. S
Deák Ferencz is beteg és komor. S most még kormányválság szakad ránk.
Oda mentünk Deákhoz, magam is oda mentem s kértük, adjon egy jó szót
Szlávynak, tartsa meg őt tovább is a miniszterelnöki széken, vegye
elejét a kormányválságnak egyelőre.
Összeszidott ugyan bennünket, de azért teljesitette kérésünket.
Szlávynak meg kellett maradni. Harmadnapra elsimult a baj. Hanem
harmadnapon odajött hozzám Szlávy a körben s e szavakat mondotta:
– Te »tudós«, ha ti még egyszer az életemben ugy jöttök segitségemre,
hogy nekem tovább is miniszterelnöknek kell maradnom: akkor nekem többé
a szemem elé ne kerülj, mert én úgy nézlek, mint halálos ellenségemet.
És csakugyan ugy nézett rám, mintha osztozó társa akartam volna lenni.
– – Volt egy unokaöcscse, egyetlen még élő testvérén kivül legközelebbi
vérrokona. Nyalka huszárkapitány s különben biharmegyei birtokos. Mint
birtokos hátralékban volt adójával s a miatt az adóhivatal kegyetlen
végrehajtásokat intézett ellene. Ökrét, lovát lefoglalta.
A huszárkapitány elment a pénzügyminiszterhez, Kerkapolyhoz, a rendes
kihallgatási napon s megkérte: adjon neki halasztást. Kerkapoly épen
emberirtó kedvében volt.
– Nem adok halasztást. Tessék fizetni. Önnek már csak azért se adok,
mert a miniszterelnök rokona. Ha becsüli valamire a bátyját: tessék a
fizetés dolgában jó példával menni előre.
A nyalka huszárkapitány dühbe jön e szavakra.
– Miniszter ur, velem ily hangon nem szokás beszélni, én tiszt vagyok a
hadseregben.
– Annál inkább tessék fizetni. A tiszt urak fizetését nekem is ki kell
adnom pontosan, ők se adnak nekem halasztást. Én se adok. Tessék száraz
kenyeret enni, míg az adó ki nem kerül. Az ország előbb való, mint az
uraskodás.
A huszárkapitány sarkon fordult, elment s két bajtársát rögtön küldte
Kerkapolyhoz kihívni őt bajvívásra.
Szlávy valahogy azonnal megtudta ezt. Elfordult vele a világ ennek
hallatára. Hogy a minisztert bajvívásra hívja valaki azért, mert nem
adott adóhalasztást: ilyen esetről még nem volt tudomása, mióta
országokat kormányoznak. Rögtön hivatta unokaöcscsét, atyafiságosan
összeszidta kegyetlenül s bezárta előtte házát és rokoni szívét örökre.
Ennek huszonhét esztendeje s azóta folyton idegen volt hozzá s talán
csak most halálos ágyán engesztelődött ki iránta. Vagy talán még most
se.
– – Egy este nagy felindulás látszott rajta, a mint belépett a körbe.
Arcza piros volt, szemei haragban égtek, szokatlan gyorsasággal járt föl
és alá a nagy teremben, alig akart valakivel szóba állani, de azért
dohogott, káromkodott szörnyen.
Utját állottam.
– Mi baj? Kit öltek meg?
– A gazember! Látott már valaki valaha ekkora tolvajt? No hiszen
kerüljön még valaha a szemem elé!
– Mi történt hát az istenért?
– Épen most dobattam ki szobámból egy képviselőt. Ellenzéki képviselőt!
Az ősszel oda jön hozzám három francziával. Előadja, hogy a francziák
valami uj találmány segélyével az erdei fák feldolgozásából tízszeres
hasznot tudnak kiteremteni s hogy ezt bebizonyithassák, adjak nekik
kisérletre a liptó-hradeki kincstári erdőből öt holdat. Ha sikerül a
kisérlet: óriási hasznot hoznak a kincstári erdők. Adtam. Miért ne adtam
volna? Szerződést kötöttünk, a mely szerint én adok nekik kisérletre öt
hold erdőt ott, a hol ők kijelölik, fizetnek pro recognitione juris
dominalis holdanként egy aranyat, ha pedig kisérletük sikerül: eladok
nekik hasonló czélra két ezer hold erdőt. S képzeld csak, mi történik?
Most eljönnek hozzám, vezeti őket a képviselő s az a képviselő előadja,
hogy kisérletüket befejezték, az teljesen sikerült s most a szerződés
alapján követelik tőlem a két ezer hold kincstári erdőt, holdanként egy
aranyért. Én ráförmedek a képviselőre. »Elment az eszed? Hiszen az a két
ezer hold erdő megér egy milliót!« A képviselő azt feleli, hogy nem az a
kérdés, mennyit ér; akármennyit ér, nekik jár az a két ezer hold. Dühbe
jövök. »Hiszen az országé az az erdő s te mint az ország képviselője:
lelkedre tudnád venni az országnak ekkora kárát?« Képzeld csak, mit
felelt rá! Azt mondta: »Én most üzletember és szerződő fél vagyok, nem
országos képviselő, követelem azt, a mit a szerződésem nyujt.« A
gazember! Fejembe ment a vér, becsöngettem a komornyikot s megmondtam
neki, hogy azt az urat vezesse ki. Igy történt. Még most is alig tudom
bosszuságomat lecsillapitani.«
Bizony igaza volt, hogy azt az urat kidobta. Se előtte, se utána nem
történt olyan eset, hogy miniszterelnök hivatalszolgával dobatott volna
ki képviselőt a szobájából. Pedig talán efféle alkalom akadt volna
máskor is.
Rég nem él már az a képviselő. Azután alig is élt pár esztendeig. A
Wenckheim-kabinetben a fuzió után magas állása volt. Nevét minek
mondanám meg?
– – Huszonhét év előtt világkiállitás volt Bécsben. A nemzetközi jury
tagjai összebeszéltek, hogy lejönnek Budapestre megnézni Magyarországot.
Lejöttek családjukkal s nők, férfiak voltak vagy háromszázan. Szlávy
estélyt adott tiszteletükre a miniszterelnöki palotában. Meghívta
természetesen a törvényhozás tagjait is. Nem magyar díszruhában, hanem
frakkban kellett megjelenni.
Minden külföldi ember mellén rendjelek sokasága csillogott.
A magyar díszruhához természetesen nem kell semmiféle ordó. E díszruha
fénye mellett minden rendjel csillogása elenyészik. De a magyar
törvényhozók csak egyszerü frakkban jelentek meg. Akkor még élt Deák
Ferencz, akkor még a magyar képviselők nem akartak, nem is mertek
rendjel s kitüntetés után futkosni, az lett tehát a furcsa tünemény,
hogy az ünnepélyen megjelent hat–hétszáz férfi közt az volt az idegen, a
kinek rendjele volt. A nemzetközi jury asszonyai, mert ők is jelen
voltak, vették ezt legelőbb észre.
Egy előkelő porosz ur megszólitotta Szlávyt.
– Kegyelmes uram, Magyarországon nem szokás a rendjeleket ily alkalommal
felrakni?
– Szokás biz az, föl is teszi, a kinek van. Csakhogy a magyar embernek
nem szokása rendjelet kérni vagy elfogadni.
Nagyot nézett, nagyot is gondolt a porosz ur, a ki kiváló ember volt s
azóta miniszter is lett, neve e pillanatban nem jut eszembe. S ezt
felelte:
– Bámulom a magyar nemzetet. Nagy erkölcsi erőt bizonyit ez a nemes
felfogása. S bizonyos abban Excellencziád, hogy az a felfogás mind végig
megmarad önöknél?
– Azt hiszem; de abban egészen bizonyos vagyok, hogy a meddig én
miniszter leszek: addig megmarad.
– – Szlávy sohase nősült. Ugy látszik: valami rajongó vagy
ellenállhatlan vagy csak mély szerelem is soha nem nyomakodott lelkére.
Pedig nők körül mindig gyöngéd, figyelmes volt; jó izlésü, nemes
gondolkozásu nők kedves embernek tartották. Anyagi szükség, kényelmi
indok, családfentartás ösztöne nem volt nála.
Férfiak gyakran enyelegnek egymás közt a szerelmi dolgok kérdéseiben.
Kiváltképen a képviselők. Efféle enyelgés közt egyszer azt mondotta
előttem:
– Furcsa dolog ez. Negyven esztendős koráig a szerelem üldözi az embert;
azontul hatvan éves koráig az ember üldözi a szerelmet, de aztán egyik
se törődik a másikkal. Én sohasem határoztam el magamban, hogy nem fogok
megházasodni s alig tudnék arról igazán számot adni, miért nem
házasodtam meg.
Ugy látszik, a kezdeményezéstől való irtózás, a vállalkozási kedv teljes
hiánya s a nyugalom kedvelése tartotta vissza a házasságtól.
– – Nem volt nagy szónok. A 48 előtti idők izlése szerint hiányzott
belőle minden szónoki tűz és arravaló képesség. De gondolatai világosak
s tárgyiasak voltak, nyelve tiszta és egyszerü s felfogása nemes.
Hangjának szine és ereje rokonszenvet keltett. Felvilágositó és vitázó
beszédre mindig készen volt, de vitatkozása a tárgytól soha el nem tért.
Erős támadásra, ha tűzbe jött, erősen vissza tudott vágni.
Egyszer Simonyi Ernő az ország kormányzására szükséges képesség hiányát
vetette szemére s példaként idézte fejére azt a szakácsot, a kit a római
imperator senatorrá nevezett ki.
– Hiába ölti fel – ugymond – a miniszterelnök ur a szenátori tógát, a
főzőkanál kilátszik alóla.
Szlávy keményen vágott vissza.
– Simonyi képviselő ur is hiába ölti fel velem szemben Cato tógáját,
kilátszik alóla a lóláb.
Csaknem bajvívás lett a tüzes feleselés következése. De Szlávynál ily
eset hosszu politikai pályáján alig fordult elő egyszer-kétszer. Igaz,
akkor nem is volt oly nyers a parlament hangja, mint mai napság.
Becsületes ember volt.
Tiszta kéz, kötelességét teljesitő, felelősségét mélyen érző.
Közös pénzügyminiszteri állásáról, képviselőházi elnökségéről, koronaőri
méltóságáról nem beszélek. Ezek csak czifraságok. Ezekre kisebb ember is
elégséges lett volna. A közös pénzügyminiszterség fontos állássá vált
ugyan Kállay kezében, de Szlávy korában Bosznia inkább csak katonai
kérdés volt még.
Nem volt nagy ember. A nemzet megbecsülte, a király megszerette. De
időnkénti hatalmát s nagy befolyását soha nem használta fel se maga, se
barátai vagy rokonai számára önző érdekekből. Még hiuságáért se áldozott
fel a közjóból semmit.
A parlament, a törvényhozás s a királyi trón környezete a legjobb
férfiak egyikét vesztette el benne.