(A magyar pártok 1860-ban. – Szlávy közel állt az udvari párthoz. –
Lónyay bukása. – Miért lett Szlávy miniszterelnök? – Kormányzatának
hibái.)
Valódi bürokratává lenni Szlávy nem volt képes. Észlelése mégis több,
tudása mégis szélesebb, szelleme mégis gazdagabb volt, mintsem hogy
egész lelke a hivatalos helyiségben elfért volna. A törvény szakaszain,
a rendszabályok és utasitások kusza rendelkezésein s az ügyszámok
tömegén túl is volt még világ előtte s tudta is, érezte is, hogy a
királyon kivül is van még magyar nemzet s hogy a kormányon és
kormányhatóságon túl is van még erő és hatalom s hogy Bécsen és
Budapesten kivül s a katonai laktanyákon és kormányszéki épületeken
kivül is van még Magyarország.
Jobb magyar volt az alkotmányos korszak kezdetén is, mint az ugynevezett
magyar udvari párt s az Apponyiak, Majláthok, Senyeyek hiába
reménykedtek akár 1860-ban, akár később abban az irányban, hogy Szlávy
testestül, lelkestül az övék. Pedig reménykedtek, sőt időnként biztosan
számitottak rá.
Az alkotmányos életnek legalább külső mozgolódása épen negyven év előtt
indult meg.
Akkor három párt körvonalai kezdtek a zűrzavarból kibontakozni.
Az udvari párt, melynek élén Apponyiék álltak. Ehhez tartoztak volna a
főpapok, nagy részben a született főrendek, a valódi pecsovicsok, az
őszinte és vakmerő sárga-feketék s mindazok, a kik 48-ban és 49-ben a
nemzet ellen összeesküdtek s mindazok, a kik a Bach- és
Schmerling-rendszert végig szolgálták s még mindig kedvük és módjuk volt
az udvar körül szaglálódni.
A Deák-párt, melynek vezére Deák Ferencz volt s mely egyesitette
táborában a régi alkotmányos élet igaz hőseit, a főrendek egy részét, az
osztrákságból vagy a forradalomból kiábrándult hazafiakat, az irodalom
férfiait s a nemzeti értelmiség nagy részét.
A forradalmi párt, melynek a külföldön élt vezére, Kossuth Lajos s
melynek itthon időnkint tíz–tizenöt alvezére volt. Jó hazafiakból, derék
magyarokból, öreg honvédekből, ifju és öreg rajongókból állott e párt s
volt idő, a mikor övé volt a valóságos többség, habár ezt érvényesiteni
nem volt is képes. E párt nem nevezte magát forradalmi pártnak, noha
lelkét nemzetünk legszentebb és legvakmerőbb ábrándjai s legerősebb
szenvedélyei töltötték meg. Sok bomláson, sok alakuláson ment keresztül,
sok árulást kellett megérnie és sok baja volt azzal, hogy a közélet
csahosai és fészkelődői néha tömegesen csatlakoztak hozzá. E párt
lassankint határozati párttá, balközéppé, 48-as párttá, függetlenségi
párttá bomlott s töredezett szét; – törvényes leszármazója s állandó
alakulása a Kossuth elnöklete alatt levő mai függetlenségi párt.
Szlávy József 1860-ban a három párt egyikéhez se tartozott.
Függetlenségi sohase volt, még 49-ben sem. De Deák-párti se volt, mert
különben a 48-iki alkotások által törvénytelenné vált helytartótanácsban
nem fogadott volna el állást 1860-ban s főispánságot 1865-ben. E két
elhatározása őt egyelőre s külsőleg az udvari párthoz csatolta.
De ezt a nemzet nem vette rossz néven s e miatt nem vált népszerütlenné.
Ezeket az állásokat mindenki csak átmenetnek tartotta s mindenki arról
volt meggyőződve, hogy ez nem sokáig tart s utána csakhamar vagy a
valódi alkotmány, vagy az önkényuralom, vagy a forradalom következik s
majd csak akkor válik el, ki milyen hazafi, ki milyen legény.
Még a heves agyu hazafiak se bántották, hiszen a hirlelések szerint még
most is vonszolja egyik lábát az olmützi várfogság vasa miatt, ilyen
sorsban pedig csak igaz jó hazafi részesülhetett.
S végül az ördög se gondolhatott arra, hogy Szlávy egykor
miniszterelnök, képviselőházi elnök, közös miniszter, főrendiházi elnök
s koronaőr leend. Hiszen ha ezt sejthették volna a politika
nagyravágyói! De erre bizony soha sem gondolt maga Szlávy se.
Oly szerény, oly komoly, oly bizalomgerjesztő s oly kötelességérző volt
egész egyénisége, annyira nem törekedett az első sorba jutni, hogy
ellene se pártok, se pártvezérek féltékenysége föl nem gerjedhetett.
Minden lángelmének, minden nagy tehetségnek ragyogása is teljesen
hiányzott személye körül, gyanut tehát igy se költhetett maga iránt.
Sohase jutott eszébe az sem, hogy kört, pártot vagy pártocskát
szervezzen maga körül.
Miniszter volt már 1872 őszén, mikor a Lónyay-kormány megbukott.
Tanuja voltam a bukásnak, még a bukás előkészületeinek is. Láttam a
kapcsok töredezését, az eresztékek szakadozását, az omladozás minden
részletét s láttam és hallottam a nagy robajjal bekövetkezett
összeomlást Minden nap érintkeztem a miniszterekkel, a lappangó válság
napjaiban is nem egyszer hallottam Deák Ferencz megjegyzéseit s még a
király fülébe Budán és Gödöllőn becsempészett sugalmak egy része is
nyomban eljutott hozzám.
Nem akarom elbeszélni a bukás részleteit, nem ily hevenyészett alkalomra
való az. De meg kell emlitenem, mert Szlávyra tartozik, hogy akkor a
nagy közönség azt hitte, hogy Lónyayt miniszteri palotaforradalom ölte
meg s hogy saját minisztertársainak ármánya és fondorkodása kényszerité
őt a bukásra.
Bizonyos, hogy négy miniszter összebeszélt, hogy a Lónyay-kabinetben
tovább nem tartja meg tárczáját s bizonyos, hogy velük rokonszenvezett a
többi miniszter is, maga Szlávy is.
Egyik napon, 1872 október végén vagy november elején együtt beszélgetett
a nagy napi kérdésről Kerkapoly, Tisza Lajos, Tóth Vilmos, Bittó István
és Szlávy József. Bittó még él, ő még emlékezhetik erre. Akkor házelnök
volt.
Azt kérdi Szlávy:
– Gondoltatok-e már urak arra, hogy ha ő felsége Lónyay lemondását
elfogadja, ki jőjjön utána?
Tóth Vilmos felelt rá:
– Jösz te!
Szlávy meghökkent. De igazán meghökkent.
– Ne bolondozzatok velem.
– Miért volna ez bolondság? – szólt Kerkapoly. – Ha a király a kabinet
tagjaiból választ elnököt, bizonyosan téged ajánlunk, – azt hiszem, az
öreg ur is te rád gondol.
Az »öreg ur« volt Deák Ferencz.
Szlávy most már egészen komolynak tekintette a dolgot. Vette botját,
kalapját, felöltőjét kezébe s indult.
– Ha ilyesmin töritek a fejeteket, akkor én a ti tanácskozásaitokban nem
veszek részt. Engem ugyan meg nem hurczoltok.
Ott hagyta minisztertársait s többé azok semmiféle »összeesküvésében«
nem vett részt. A mi fölött nagyot nevettünk azután, a mikor mégis
Szlávy lett a miniszterelnök.
De ez azután jellemző Szlávyra is, az akkori helyzetre s az emberek
akkori gondolkozására is.
Szlávy József jellembe vágó tisztességtelen dolognak tartotta gróf
Lónyay ellen tenni vagy csak beszélni is valamit még a legbizalmasabb
körben is, ha esetleg Lónyay helyébe és állásába ő következnék.
El is pirult, boszuságba is jött arra a gondolatra, hogy ő
cselszövénynyel juthatna el valamely magas állásra s hogy ő elnöke és
minisztertársa ellen titkon annak háta mögött sugdoshat valakivel, hogy
azt kiturja helyéből s maga üljön oda.
Kegyetlen harag tört ki belőle arra a gondolatra, hogy őt valaki még
valaha effélével gyanusithatná is.
Azután a miniszterelnökség!
Ő legyen elnöke a kabinetnek, melyben ott van például az óriás elméjü
Kerkapoly?
Épen ő vezesse az ország ügyeit, a mikor ott ül a törvényhozásban Deák
Ferencz?
Épen ő állitsa vissza az ország nyugalmát, a mikor rettentő pénzügyi
válság fenyeget s a mikor a balközép keserü, de nyilt támadásaihoz a
kibuktatott Lónyay-pártiak keserü, de alattomos cselszövénye is majd
állandóan csatlakozik?
Nagy szerencsétlenségnek tartotta Szlávy önmagára nézve azt a
gondolatot. De hiába tartotta annak. A válság bekövetkeztével maga gróf
Lónyay is első sorban őt ajánlotta a kabinet elnökének a király előtt.
Ez ugyan csak alakiság volt, de az már épen nem volt alakiság, a mikor
maga Deák is helyeselte ezt a javaslatot s a mikor ezt Bittó István
által egyenesen tudtára is adta a királynak.
Igy lett Szlávy miniszterelnök. Kedve, akarata, minden huzódozása
ellenére.
Azóta nagyot változtak az idők. De az emberek is, az erkölcsök is.
Akkor keresni kellett a miniszterelnököt is, ma tömegesen sietne
ajánlkozni mindenki, ha módjában állana. Pedig akkor, mindent összevéve
s átgondolva, több volt az alkalmas férfiu legalább a parlamentben, mint
ma.
De a felelősség érzete is erősebb volt az emberekben.
Miért lesz valaki miniszterelnök?
Világosabban teszem föl a kérdést: mi nyujt erkölcsi jogosultságot
valakinek arra, hogy egy ország kormányzatának élére álljon?
A király akarata. – Ez, ha az alkotmány egészséges, komoly és
tisztességes államférfiunak a kormány vezetésére nem elég jogczim.
Egyéni érdekek vagy önző pártérdekek előmozditása. – Ily indokból csak
hitvány nemzeti képviselet könnyelmü elnézéséből juthat valaki a kormány
élére.
Az egyéni nemes nagyravágyás vagy minden alkut kizáró kötelességérzet
mellett szükséges, hogy a vállalkozó államférfinak eszméje, elve,
törekvése, nagy elhatározása legyen a viszonyokhoz képest valami nagy
nemzeti közügyet előmozditani, a nemzetet valami veszélytől megmenteni
vagy az országot valami nagy előnyhöz juttatni.
Azt hiszem, Szlávynak a király akarata nem lett volna elég.
Bizton tudom, hogy őt se egyéni önzés, se jogtalan nagyravágyás, se önző
pártérdek nem vezette. Hiszen neki voltaképen pártja nem is volt.
De különös eszméje, valamely megérett elve és elhatározása se volt
nemzeti veszély elháritására, országos előnyök kivivására.
Elhitettük vele, hogy az átmeneti kormányzást legtöbb előnynyel s
legkevesebb hátránynyal csak ő vezetheti. Biztattuk azzal, hogy a
legközelebbi alkalommal megengedjük neki a visszavonulást.
Vállalkozása tehát tisztességes volt.
De kormányzata még se volt egészséges. Hiszen nem kellett, soha egy
perczig se kellett neki a miniszterelnökség. Egy éves kormányzata alatt
alig volt olyan hónap, melyben szabadulni ne törekedett volna a kormány
vezetésétől.
Az az államférfi, a ki mindenféle eszközzel törekszik eljutni a
hatalomhoz s azt minden időre biztositani akarja magának: az az
államférfi a magyar viszonyok közt mindig kárt és veszélyt okoz az
országnak s azon túl politikája utálatos is. De sok kárt és veszélyt
okozhat az az államférfi is, a ki meg minden áron menekülni akar a
hatalom birtokától.
Szlávy gondolkozása tiszteletre méltó volt. Mert benne se kezdeményező
erő, se alkotási képesség, se küzdelemre való elszántság nem volt s ő
ezt érezte. De azért kormányzata nem volt szerencsés. Olyan férfiu kell
az ország élére, a ki nemcsak tiszteletre méltó, hanem jótékony sikert
is képes nemzete javára biztositani.
Sok hiba történt kormányzata alatt, noha talán ő egyetlen hibát se
követett el.
A hibák az által következtek be, hogy ő minden ellenáramlattal ki akart
egyezni s minden ellenséges törekvéssel békét akart kötni.
Példa rá a horvát kiegyezés, a magyar nemzeti bank elodázása, az
egyházpolitika elejtése.