(Szlávy ifjukori hivatalai. – A hivatalnoki arisztokráczia. – Hogy
szerezték a Szlávyak a nemességet? – A budai bürokraczia 1848 előtt.)
Az a hit, az az ösztön élt Szlávyban már gyermekkorától fogva, hogy neki
hivatalnoknak kell lenni, tisztséget viselni, királyt szolgálni,
országot igazgatni, törvényt végrehajtani.
Apja verte bele ezt a hitet. Apja Szlávy Antal is katona volt. A mult
század elején Alvinczy ezredében hadnagy, utóbb őrnagyságig vitte s
őrnagyi nyugdijjal vonult pihenni okányi birtokára. Fia József a győri
helyőrségen született. Apja rendelkezésére a szelid és engedelmes fiu
Bécsben a Theréziánumban végezte a jogi tanulmányokat. A német, latin és
franczia nyelvet itt tanulta meg. Azután a selmeczi bányaakadémiának
volt szorgalmas tanulója s a mint bizonyitványhoz jutott, azonnal állami
tisztviselő lett s 1844-ben, huszonhat éves korában már
bányaigazgatósági gyakornok volt Oraviczán.
Szentül megnyugodott abban, hogy ő itt marad, itt fog megnősülni s itt
halad majd lassanként előre a hivatali pálya kapaszkodóján. Az 1844-ik
év őszén nemesi bizonyitványt kért Biharmegyétől s nemességét 1845 év
tavaszán kihirdettette Krassómegyében. A hogy illett jónevelésü vagyonos
ifjuhoz. Ne nézzék legalább jött-ment parasztnak, cseh vagy morva
ivadéknak, a minő különben elég volt a királyi kamara tiszti és
hivatalnoki karában.
Sorsa azonban más lett. Még ebben az évben fölkerült Bécsbe az udvari
kamarához s onnan már 1846-ban átjött Budára a magyar királyi kamarához,
a hol 1848-ig fölvitte egész a kamarai titkárságig. Mikor Kossuth mint
pénzügyminiszter a bányák, harminczadok, kincstári, koronai és kamarai
jószágok kormányzását átvette, a harmincz éves, tehát nem is egészen
fiatal Szlávy Józsefet titkári állásban találta.
Száraz életrajzi adatok ezek. Nem is folytatom tovább. Mindenki tudja,
hogy 48-ban oraviczai bányaigazgató, 1860-ban gróf Apponyi alatt
helytartósági tanácsos, 1865-ben bihari főispán, 1867-ben belügyi
államtitkár s később képviselő és közgazdasági miniszter lett. Ennyit is
azért emlitettem csak fel, hogy mindenki lássa, hogy ő élete sorsának az
állami hivatali pályát önkényt és szivesen elfogadta.
Családi hagyomány volt ez a Szlávyak nemzetségében.
Van egy csomó részint főrendi, részint köznemesi család az országban,
melyet én hivatali arisztokracziának nevezek. Mely se nem Árpáddal
együtt foglalt nagy birtokot, se nem csaták terén gyüjtött érdemet és
vagyont, se nem ipari és kereskedelmi vállalatokból lett vagyonos, hanem
nemzedékről-nemzedékre folyton a királyt szolgálta s az állam
tisztségeit töltötte be. Ilyen például túl a Dunán a Majláth, Szögyény
és Ürményi család, ilyen a Ghyczy család, ilyen volt a Tiszán túl
például az Atzél és Szlávy-család.
Szlávynak öregapja, Szlávy György, volt a nemességszerző és az első
nagybirtokos.
Azaz nemes volt bizony már dédapja is, az öreg János ur, mert táblábiró
volt; parasztbőrrel pedig táblabiró nem lehetett volna, valamint első
szülött fia, Pál se lehetett volna egymásután procurator, protonotárius,
causarum regalium director, udvari kamarai consiliarius, septemvir,
beregi főispán és valóságos belső titkos tanácsos. Csakhogy a nemesi
levelet az egerek összerágták s azt előmutatni nem lehetett. Kellett
tehát helyette ujat szerezni.
Pálnak ez könnyen ment, mert a szép Perényi Katicza bárónő
beleszeretett, felesége is lett s tőle nyolcz fia és négy lánya
született is, ily hatalmas szaporaság nemesi levél nélkül nem
maradhatott.
De Györgynek, Pál öcscsének s Szlávy József öregapjának se ment nehezen.
Ő ugyanis az Eszterházy herczegek tul a tiszai birtokainak, a derecskei,
kisvárdai és almási urodalmaknak volt igazgatója s igy nagyhatalmu
urasága után mind a vármegyében, mind Bécsben tekintélyes férfiu.
Eszterházy Pál Antal volt akkor a majoreszkó herczeg. Ez igéretet tett
Szlávy Györgynek, hogy ő maga hozza el Mária Therézia királynőtől a
nemesi és az adománylevelet. Meg is tehette könnyü szerrel, hiszen
herczeg volt, tábornagy volt s a királynőnek kedvelt híve volt, de
valahányszor a királynővel beszélt, a nemeslevélről mindig
megfeledkezett. Utóbb is erőteljes férfikorában, épen ötvenegy éves
volt, megbetegedett, ágynak esett és csakhamar meg is halt.
Betegágyához azonban odasietett Szlávy György, az ő kedves direktora. A
mint a haldokló meglátta, rögtön eszébe jutott a nemesi levél s
annyiszor elfeledett igérete. Gyereke nem volt, azonnal ágyához hivatta
Miklós öcscsét, ki utána a majoratus herczegséget örökölte s ennek
kötötte lelkére, hogy Szlávyról meg ne feledkezzék s a nemesi levelet
elhozza a királynőtől.
El is hozta s pár év mulva 1766-ban Szlávy György Pál testvérbátyjával
egyidejüleg a nemesi levelet czimerrel együtt kezébe vehette. S milyen
czimerrel. Valóságos mágnás czímerrel. Van abban gólya, ezüst kigyó,
vörös csillag, sasszárny, leopárdfej, minden, a mi csak jól áll nemesi
czimerben. De a mi minden gólyánál, kigyónál, sasnál és leopárdnál
többet ér, megkapta György ur adományban az okányi urodalmat is.
György urnak volt nyolcz fia és néhány lánya. Legkisebb fia Antal volt,
Szlávy József apja. Ennek is öt fia-lánya maradt, kik közt a most
elhunyt miniszterelnök volt az első szülött. Annak az okányi birtoknak
módjában volt tehát apró darabokra eloszlani s Szlávy Józsefnek mégis
megmaradt belőle törvényes osztályban vagy háromezer holdnyi. Nagyon
szép urodalom lehetett tehát eredetileg az okányi urodalom.
Volt ezen kívül Szlávy Józsefnek Álmosdon is valamelyes birtoka, volt
itt Budapesten az Eötvös-utczában háza, melyet százezer forinton vett s
volt valamelyes tőkéje is. Az a birtok, a melyen meghalt, nem
Szlávy-örökség, nem is szerzeménye. Ezt, ha nem csalódom örökségben
kapta Julianna nővérétől, ki a régebben elhalt gróf Nyáry Jánosnak volt
felesége s utóbb özvegye.
Szlávy nem volt zsugori ember. Mikor miniszterelnök volt s mikor
képviselőházi elnök volt: bőkezü vendégszeretettel látta magánál a
minisztereket s a törvényhozás tagjait. De azért takarékos volt fiatal
korától fogva mindvégig. Kamarai titkár korában itt élt Budán és Pesten.
Itt zúgott körülötte 1846-ban és 1847-ben az irodalom és politika ifju
nagyjainak rajzó lelkesülése s a készülődő szabadságharcz minden
kedélyes förgetege, de ő még akkor se csinált soha egy fillér adósságot
se. Igaz, hogy nem is keveredett az előre rohanva száguldó nemzeti
közszellem forgatagába.
Szinte csodálni való.
1846-ban vagyunk. Kossuth már vezető szerephez jut a vármegyékben.
Petőfi szava már ott harsog a nemzet lelkében. A 48-diki alkotó
országgyülés eszméinek és szenvedélyeinek minden előszele ott süvölt már
körülöttünk. S ime egy huszonyolcz éves egészséges ifju. Vagyonos és
mivelt. Olvas sokat, beszéli a nyugoti nyelveket, meg-megnézi az ifjak
gyülekezetét, naponkint érintkezik rajongó bihari barátaival, de azért
érverése nem szaporább, szive nem dobog hevesebben, eszméi nem égnek
lázban, naponként fölmegy a dohos, penészes hivatalszobákba, pontosan
megnézi a számadásokat, fölterjesztéseket, lajstromokat, kimutatásokat
és statisztikai ostobaságokat, minden rubrumot pontosan betölt,
számitgatja a napdijosztályok boldogtalan személyi létszámának
halálozási, nyugdijazási, elbocsátási, áthelyezési és előmeneteli
esetlegességét s töri fejét azon, mikor lesz ő titkár s mikor lehet
kamarai tanácsos!
Ott lakott 1873-ban, miniszterelnök korában, Budán a lánczhid mellett a
Dunaparton. Én akkor a Deákpárt vezérlapjában vezettem a hirlapiró
politikát. Ő nagy élvezettel, mindenesetre nagy figyelemmel olvasta
czikkeimet. Gyakran meghivott magához: látogassam meg. Sohase látogattam
meg. Sohase szerettem minisztereket látogatni. Hiszen politikai
hirlapiró voltam; a miniszterek dolga volt, hogy engem az ügyek felől
értesitsenek, nem az én dolgom volt, hogy értesülés után futkozzak. Én
úgy irok, a hogy én látom legjobbnak, a miniszter kötelessége
gondoskodni arról, hogy értesülés hiányában ne tévedjek. Nekem a
miniszter ugy se adhat semmit; csak én tehetek neki szolgálatot, nem ő
énnekem. Én bizony hát nem látogattam a miniszterelnököt.
Azt azonban gyakran megtettem, hogy a Duna partján elmentem vele
sétálgatni. Igazán kedves és hozzám nyilt szivü ember volt. Sok
élvezetet találtam társaságában. Mindig fonák érzést támasztott bennem
az a gondolat, hogy az érintkezésnek meg kellett köztünk szünni, a mióta
én a függetlenségi elvek terjesztését láttam hazafi kötelességnek. Az
ezredévi ünnep óta már nem találkoztam vele s a bosnyák politika óta is
igen keveset. A mit róla, családjáról, őseiről tudok, bizony az mind
régebb keletű.
Egyik dunaparti sétánk alkalmával azt a kérdést intéztem hozzá, miként
hagyhatta őt hidegen az az idő, mely a 48-iki eseményeket megelőzte? Nem
vette észre, nem érezte talán: mi fog következni? Vagy nem volt érzéke
fölismerni azt, a mi a honfi lelkek mélyén a bécsi cselszövények
titkaiban s a világ eseményeiben előre készül s napról-napra és
éjszakáról-éjszakára előre képződik?
– Bizony nem vettem én észre barátom, de te se vetted volna észre, ha
ott lettél volna a mi hivatalunkban. A ki egyszer a helytartótanács és a
kamara vastag penészes falai közt a hivatalos iratokba elmerül s élete
czélja gyanánt mást, mint a hivatalt nem ismer: az először is semmit se
tud arról, mi történik Pesten a megyeházban vagy a Hatvani-utcza és
Uri-utcza kávéházaiban, – másodszor pedig el nem hiszi, hogy akármi
történik is, abból a régi rend összedülése következzék. Akárhány
kartársam és főnököm volt ott, a ki Petőfi nevét 1848 előtt nem hallotta
s Táncsics hirét csak akkor hallotta először, a mikor a börtönből nagy
hejje-hujával Pestre vitték. Olyan a bürokraczia, mint a garat a
malomban. Örökké mozog, át is ereszt magán mindent, de maga kivülről egy
szem őrletni valót oda nem visz. A mit rátöltenek: azzal mulat; –
Kossuth és Petőfi nevét pedig te a kamara iratai közt sohase fogod
fölfedezni.
Igaz a! Igy nevelődik a hivatalos nemzedék. Egész családok nőnek nagygyá
a habsburgi államgépezet rengetegében, melyek soha se tudnak előre
semmit a nemzeti közérzés mozgalmairól és csak akkor veszik észre, ha
valakit akasztanak már vagy őket a hivatalból kikergetik.
Szlávy József jó magyar és jó hazafi volt. De azzá csak olmüczi fogsága
tette. Addig csak jó hivatalnok s pontos tisztviselő volt, semmi egyéb.
Rettenetes állapot a magyar nemzet állapota, különösen harmadfél száz év
óta.
Nincs olyan ország a világon, a hol a trón, a katonaság s az állam
tisztviselőkara a nemzeti önérzetnek ne a leghatalmasabb, ne elszánt és
erélyes képviselője volna. Nálunk pedig trón, katonaság s állami
tisztikar harmadfél száz év óta a magyarság igaz törekvéseinek
kiirtására vagy legalább elaltatására munkál. Mind a három e czélra van
szervezve. Mind a három előtt az a hazafiság, a mit hazafiságnak a
nemzet soha el nem ismerhet. És mind a három álomnak, ábrándnak,
tévedésnek vagy forradalomnak tekinti azt, a mit a nemzet igaz
hazafiságnak tart.
Hű lenni az uralkodóhoz, ha árt is a nemzetnek. Minden törvényt pontosan
végrehajtani, a mit a hatalom végre akar hajtani. Szentnek tartani
mindent, a mi a korona haszna, előnye és dicsősége s nem törődni
semmivel, ha száz törvény parancsolja is, a mi a magyarságnak különös
érdeke s az országnak nemzeti dicsősége. Ime: ezekből állanak az állami
tisztikar összes jogai és kötelességei.
Igy álltunk 1848 előtt. Ily elvek közt és ily irányban indult meg Szlávy
József szellemének kiképződése.