(Szlávy „notabilitás“ volt, nem „capacitás“. – A vas, a bilincs, a
láncz. – Viselt-e vasat Szlávy s meglátszott-e rajta? – A lovas katona
és a vasra vert rab menése. – Szlávy termete. – Született 1818. nov.
23-án, meghalt 1900-ban.)
Szlávy is a notabilitások közé tartozott, a mikor a parlamentben ez
előtt harminczkét évvel helyet foglalt. A Deákpárt a kiváló emberek
egyik részét notabilitásnak nevezte el, a másik részét capacitásnak. A
kinek óriási vagyona volt, mint Eszterházy herczegnek; a ki 1848 előtt
nagy állást töltött be, mint Majláth kanczellár; a ki 48-ban miniszter
vagy tábornok volt, mint Klauzál, Klapka, Perczel; a ki a 48 előtti
rendi országgyüléseken országos hazafi nevet szerzett, mint Szentiványi
Károly; a ki 48 után bujdosó volt vagy vasban töltött néhány évet, mint
Bittó, Gorove vagy Szlávy József: mindaz már ennél fogva »notabilitás«
volt.
Nem nagy tisztelet volt e szóban. Mert ezzel csak a nagy nevet jelölték
meg s nem a tehetséget és munkaerőt. A kinél tehetséget, nagy tudást,
jeles munkaerőt vettek észre: azt már a »capacitás«-ok seregébe
sorozták, ha mindjárt fölakasztották is 49-ben. A »notabilitás« szóban
valami kis játszi gúnyolódás volt. Gróf Andrássy Gyula például sehogy se
fogadta el ezt a megtiszteltetést, pedig ő akasztófára is került,
bujdosó is volt, gróf is volt, gazdag is volt, tehát sok joga volt
hozzá. De még több joga volt a »capacitás« jelzőhöz. Szalay László, báró
Kemény, báró Eötvös, Pulszky, Kerkapoly, Horváth Lajos, később Szilágyi
Dezső, Csemegi stb. alkották a capacitások táborát. Csak két ember nem
volt a nagyok közt se notabilitás, se capacitás. Az egyik: Deák Ferencz,
a másik a király.
Szlávy tehát notabilitás volt annál fogva, mert tehetségére kezdetben
nem sokat adtak és annál fogva, mert 48-ban szolgált s 48 után két
esztendőt töltött vasban, Olmütz várában, osztrák államfogságban.
Jól meg kell jegyezni: »vasban«. Mert nem mindegy ám a vas, a bilincs, a
láncz, a béklyó.
A bilincs a kezekre jön. A kinek a kezei vannak vasba verbe: az van
bilincsben. A kinek lábaira is láncz van verve s kezeire is: az vasban
és bilincsben van. A bilincset voltaképen nem is verik a kézcsuklóra,
hanem kulcscsal zárják rá. Néha a nagy rab csak azért kapott bilincset,
hogy vasát emelni s így lábain segiteni legyen képes.
A láncz volt a leggonoszabb büntetés. A fogház pincze volt. Vaskarika
volt a falban, a vaskarikában a láncz egyik vége, a másik vége pedig a
rab nyakán. A láncz olyan hosszu volt, hogy a rab felállhatott a fal
mellett s leülhetett a fal tövében, de a földre le nem fekhetett. A míg
élt, csak ülve alhatott. Ha nem volt ülő ereje, ha gyöngeség vagy
betegség miatt a felső test elhanyatlott s a lánczon egész sulylyal
lógott: a halál fulladás miatt könnyen bekövetkezett.
Nem törődtek vele. A lánczra itélt rabot úgy is holt embernek tartották.
A szegedi bástyabarlangokban talált olaszok nagy része 1848-ban lánczon
függött. Pedig ezeknek nem volt egyéb bűnük, mint a lángoló hazafiság. A
Batthyányi-kormány 1848-ban valamennyit hazaeresztette. Deák mint
igazságügyminiszter kérdést intézett az osztrák kormányhoz: mikor, ki
által s miért voltak az olaszok elitélve? Maig sincs felelet e kérdésre.
E szegény olasz hazafiak titkát mind máig föl nem deritették.
Más volt tehát a »vas.« Szlávy Olmüczben vasat viselt, valamint minden
társa Olmüczben és Josefstadtban s egyebütt, a ki tudniillik egyáltalán
vasban volt.
A »vas« két karikából állott. A két vaskarikát ráillesztették a rab
lábára a boka fölött a csizmaszárra. A vaskarikák nyilása egymással
szemközt befelé állt, a nyilás két kitüremlett szélébe beletették a
láncz két szélső szemét s aztán a vaskarikát is, a lánczszemet is
kalapácscsal szorosra verték. Ezért mondják: »vasba verni.« A láncztól
aztán a rab meg nem szabadulhatott, lába fején át azt lehúzni nem
lehetett, ráspolylyal lehetett azt csak lemetszeni.
A »vas« különböző súlyú volt. Súlya öttől ötven bécsi fontig terjedt. Ha
a rabnak ez se volt elég nehéz, ha ezzel is könnyen mozoghatott: akkor a
lánczra még egy ágyugolyót is akasztottak s ez is lehetett harminczhat
fontos is. A mi 49-iki hőseinkre az osztrák hat fontos vasat tétetett,
már tudniillik a kire és a meddig tétetett. Nem mindenki kapott vasat s
a ki kapott is, csak kevés ideig.
Szlávyról mindig azt mondták, hogy az olmüczi vas miatt egyik lábára
kissé egész haláláig biczczentett. Ez azonban nem igaz. Szlávy nem
viselt sokáig vasat s nem is hordott nehéz vasat. Biczczenése inkább
csak rossz szokás volt. Mikor az elterjedt hír alapján egyszer kérdeztem
tőle s kétségemet fejeztem ki előtte, nevetve felelt:
– Igazad van tudós, nem is a vas miatt biczczegek, sőt azt hiszem,
egyáltalán nem is biczczegek.
Meg kell jegyeznem, hogy engem pajtáskodó néven a Deákpárt idején
»tudós«-nak csúfoltak. Igy szólitott Szlávy is.
Más, mikor a láb »biczczeg« és más, mikor a láb »kaszál.« A ki éveken át
nehéz vasat hord, annak a lába kaszál. Valamint kaszál minden
tábornoknak s minden lovas katonának lába.
De a két »kaszálás« közt mégis van különbség.
A lovas katona hosszu kardot hord az oldalán, mely szíjon lóg. Ha a
kardos katona gyorsan fordul fél jobbra vagy fél balra: egyik lábával a
szokottnál nagyobb kört kell csinálnia, mert különben a kardja lába közé
keveredik s ő megbotlik vagy hasra is eshetik. Ehhez ugy hozzá szokik
azután minden lovas katona, hogy utóbb ösztönszerüleg is csinálja s még
akkor is csinálja fordulás közben, a mikor már polgári ruhában van s
nincs kard az oldalán. A lábnak e mozdulatáról mondja a magyar ember:
»kaszál a lába.« A lábnak efféle mozditását fordulás közben a király se
mulasztja el soha. Én a királyt akként, hogy kardja ott ne lett volna az
oldalán, sohase láttam. De előttem kétségtelen, hogy a fordulás közben
az ő lába is kaszál akkor is, a mikor polgári ruhában van. Mert ez a
katonás mozdulat.
A különbség a vasba vert rab és a lovas katona közt az, hogy a katona
lába csak fordulás közben kaszál s akkor is csak egyik lába kaszál, mig
a vasba vert rab lába egyenes menés közben is kaszál és pedig mindkét
lába egyenlően kaszál.
Oka egyszerü.
A boka fölé a lábszárra vert vaskarika belső csapos része legalább
másfél hüvelyknyire előre áll a szemközt álló boka felé. A láncznak
szélső gyürüje is mozgás közben vagy másfél hüvelyknyi szabad tért
követel. Két karika csapos fele s két szélső lánczszem tehát hat
hüvelyknyi tért foglal el. Ha tehát a rab menés közben legalább fél
lábnyira szét nem veti lábait: akkor a két karika a lánczszemnél fogva
is egymásba ütődik s ez neki utóbb irtóztató fájdalmat okoz, mert
lábszárának bőrét és izmait feltöri, összemarczangolja. Egyenes lábu ép
egészséges ember két bokája közt rendes menés közben alig van pár
hüvelyknyi köz. Ha ez a köz hat-nyolcz-tíz hüvelyknyire vagy bővebbre
tágul, már akkor az ember szétterpesztett lábbal megy, mint a kácsa vagy
az igen kövér asszony s menés közben még jobbra és balra hajladozik is.
– Ez a vasba vert rab menése még akkor is, a mikor már rég levették a
vasat lábáról. Sok keserves bokavasütközés és lábszárfájás szoktatta őt
arra, hogy szétvetett, kaszáló lábakkal lépegessen.
Ezt a lépegetést Szlávynál senki se vehette észre.
Szlávy közép termetü volt. Termetéről az orvosok azt mondanák: jól
táplált. Sohase volt se kövér, se sovány. A mint hogy Magyarországnak
sohase volt se kövér királya, se kövér miniszterelnöke. Az egyetlen
Wekerle volt kövérségre hajlandó, de miniszterelnök korában ő se
hizhatott meg, annyi mérget és bosszuságot etettek vele. Királyaink közt
az egyetlen Mária Terézia lett volna kövérecske, ez is asszony volt.
Szép kort ért a most elhunyt magyar miniszterelnök. Nyolczvanhárom év
nagy idő. De se meg nem őszült, se meg nem kopaszodott egészen. Bajusza
és szakála az eredeti szőke szint minden deresedés daczára is mindvégig
megőrizte.
Arcza okosságot, erélyt és szelidséget jelentett. Kivált szemei tették
szeliddé és rokonszenvessé. Igazi jó és becsületes ember volt, ezt
minden szava, mozdulata, cselekedete s arczának minden vonása
bizonyitotta.
Mozdulatai, valamint szavai is lassan következtek egymásután. Se menése,
se beszédje, se kezeinek mozdulása nem volt szapora. De nem is olyan
volt, a minőről azt mondják »kimért.« A legegyszerübb, a
legtermészetesebb, a legőszintébb falusi magyar köznemes gondolkozásából
s érzéséből állott Szlávy József egész lelke. Tiszta és nemes, mívelt és
minden hivalkodástól ment volt ez a lélek. Nem lángelme, nem magasra
emelkedő tehetség, de életnek és embereknek ismeretével, sok
vidámsággal, sok nyugalommal és sok bölcsességgel volt telve. Az állami
közélet lépcsőin sokkal magasabbra emelkedett, mint a mennyire
törekedett s a nemzetnek és a királynak bizodalmát igaz becsülettel
iparkodott megszolgálni mindenkor.
Életének rajzát s közéleti szereplésének se történetét, se birálatát
megirni most nem akarom, de emlékezetemből szivesen előveszem jellemének
néhány emlékét s cselekményeinek néhány részletét.