Előbb az idősebb gazdatisztek – a hosszu, fekete tiszttartó, a poczkos
vastag kasznár, – majd a fiatalabbak, az ispán ur, ki a vidék főtánczosa
volt, az irnokok, a vadászok, a főkertészek és alkertészek tettek
egy-egy sétát a bódé körül, megelégedéssel állapitva meg azon véleményt,
hogy: végre egy olyan kasszirnő, a kivel érdemes valamit kezdeni.
Az ispán ur megtette az előkészületeket egy kis szentistvánnapi
társas-mulatságra. Égett megtudni, hogy az az asszony hogy tánczol,
milyen hajlós a dereka, hogy vág a szeme – most még igen szent. Majd,
majd…
És vig füttyszó mellett adta tudtára a falunak, hogy a bódéba pompás
fehérnép kerekedett.
Özönlött a nép vásárolni és festetni. Nem akarta elmondani senki
magáról, hogy: én még nem láttam a szép asszonyt.
Megmozdult az önző, ravasz, hitvány vér az erekben.
– Micsoda! – kiáltá tajtékzó dühvel egy kurta nemes – te neked nem
tisztesség, ha én nekem méltóztat a bódéd előtt egy-egy félórát
eltréfálnom? Megadod ennek az árát! Haj, haj! befutsz te még én hozzám
akkor is, mikor otthon nem leszek. Majd kikeressük a történetét, madám.
Ez már megindult.
– Bocsánatot kérek, ispán ur, igen megtisztelve érzem magamat, de
semmiféle mulatságban nem vehetek részt.
– Nem nyilvános, a legteljesebb mértékben zártkörü, de nekem tánczolnom
kell kis nagysámmal. – Ilyen termet, ilyen derék, ilyen váll, ilyen
nyak, ilyen mell, az isten is tánczra teremtette. Tánczolunk biz ott. A
fiatalság bolondul. Még csókot is kell kapnom, de forrót, hosszut. Ah,
lárifári, asszony-munka, tudom, ismerem, leénekelem az egész kótáját:
jajj, jajj, maga szemtelen, ki nem állhatom, pfuj – fujjam még tovább?
Engem ki nem kosaraz, mint Jakab Pistát. Tudja-e mit csinál Jakab Pista?
Bement Püspökvárra, lement Kisvárra, hogy adatokat gyüjtsön. Borzasztó
bosszún jártatja a kopasz fejét. Ki akarja innen telepiteni, de
csúfosan. Meg kell adni, erélyes fiu. Hanem ne féljen nagysám, mig engem
lát, de a tánczot, isten ugy szeressen – nem engedem el. Megverte a
lábam.
A Diósban lesz a mulatság, már el is mondtam az asszonyoknak, hogy
minden négyesre lefoglaltam.
El akarta kapni a kezét.
– Rögtön távozik –
– Ugy? Hát ha itt ülök délig? Különben jól van…
Félrecsapta a kalapját, kis tajtpipáját a fogai közé szoritotta, s
hegyesen odább kopogott.
Egy vasárnap délután izgatottan kipirult arczczal nyitott be hozzá
Világosi Sándorné, a kis pártfogó.
Vasadiné éppen a gyermekeivel volt elfoglalva, egyiknek a munkáját
javitgatta, a másiktól a leczkéjét kérdezte.
– Hogy van? – kérdé a tanitóné az első szivélyes üdvözlések után.
– Nagyon jól.
– Igazán? Nem hallott semmit. Valaki egy lapot küldött hozzám. Itt van.
Még meg is jelölte, hogy melyiket olvassam.
– És nagysád mosolyog? Mi a férjemmel egész szombaton nem tudtuk, mit
tegyünk. Rettenetes.
– Miért?
– Mi tudjuk, hogy nem igaz, de mit szól erre a nagyságes ur? Sándor most
épen ott van. Istenem!
– Elvitte a lapot?
– Igen, hogy ő világositsa fel előbb ő nagyságát.
Gyalázatosan le volt irva a keszthelyi eset, és a czikk jelezte, hogy
erről a szép madárról még igen mulatságos történetkékkel fog szolgálni a
nagyérdemü olvasó közönségnek.
»És – fejezé be az iró közleményét – ily kétes existencziák ássák alá a
vidéki szinészet féltékenyen őrzött jó hirnevét; ily élősdiek szállitják
alá az isteni müvészetet – és ezekre a világfutókra nincs törvény; de
halljuk, Niki gróf interpelláczióval készül megtámadni a polgármestert a
legközelebbi közgyülésen. Az ilyen rákfekély a szinmüvészet testéről
igazán »recidendum est.«
Nem kellett sokáig várni, megjött a posta.
– A nagyságos ur kéreti magához a pénztárosnét. Rögtön. – Leverten,
kétségbeesett tekintettel nézett a kis tanitónő Vasadiné után, midőn az,
az uraság parancsára, megindult.
– Asszonyom, megbocsát, hogy hivattam – kezdé a beteg ember, nagy
szemeit a nyugodtan álló asszonyra függesztve.
– Másfél hónapja, hogy állását elfoglalta kegyed.
– Igen.
– Figyelemmel kisértettem minden lépését, mert ezek a leányok – és ott
volt az uraság három szép kis lánya – rajonganak kegyedért. Nem mondanék
valót, ha azt állitanám, hogy a fenforgó rágalmakra mitsem adok. Ezek
sulyos vádak. Három nap alatt – nem, tiz napot adok, megteszi kegyed
ezekre a válaszát. Itt e csomagban nehány levelet is fog találni régi
ismerőseitől. – Sajnálom, a fi-testvérétől is. Tiz napra helyettesiteni
fogja önt Wimmerné. Az udvari szekér rendelkezésére fog kegyednek
állani. Most elbocsátom.
Vasadiné meghajtotta magát s nyugodtan, változatlan arczczal távozott.
Az első perczekben, mint a becsületes ember – örvendett, hogy
bebizonyithatja tisztaságát, feddhetlen életét.
– Czudarok! egy mozdulatommal letépem ördögi álarczotokat.
Igy vélekedett.
Szeretett volna visszafordulni, hogy kijelentse: uram! ha gyanud van
ellenem, bocsáss el szolgálatodból.
Valami azonban mégis megsugta neki: ez nem lehet.
Világosi ur, neje és ő, hárman, hozzá fogtak a vádak rendezéséhez.
– Tizenkét pont, éppen tizenkét pont – tette le az iratokat s a lapot
Világosi Sándor ur.
– Szent isten! sóhajtott, lesütve könyes szemeit a kis tanitónő.
– Ha száz volna se félek.
– Egy asszonynál egyetlen pont is sok – emelte föl égő arczát a tanitó.
– Vegyük rendre. Lássam erkölcsi biráimat.
– Első a keszthelyi levél. Czime: »A szemérem elleni közbotrány.« Ez
egyszerüen brutalitás. De kinos a helyzet.
– Istenem! ilyet! hajtogatá fejét a kis tanitónő –
– Asszony van a gyalázatos játékban. A mily tárgytalan a vád, oly
rettenetes is. Hol veszünk ellentanukat?
– Sehol. Él az isten!
– Esküt fogunk kérni. Óh csak anya, csak asszony ne volna a vádlott –
mormogá Világosi ur.
– Mi a másik vád?
– Csejthy földbirtokos a nejével – hogy rossz gazdálkodásával kergette
férjét a halálba.
– Tovább.
– Kovács aláirásával, hogy előtte pár nappal, hogy férje öngyilkos lett
– Vasadiné mindenek rémületére a templom előtt tánczolt.
– Tovább.
– Fodor Pál, Vértes János – – általában kisvári birtokos urak két külön
okmányban erkölcse ellen tesznek homályos czélzásokat.
– Tovább.
– Itt fivére Fehér György állitja, hogy Vasadiné szerencsétlen nővérem
mindig gondatlan, préda és kaczér asszony volt. És nővéreit igen
megkárositotta.
– Van még?
– Két veszprémi aláirás.
– Ezek legkedvesebb gyermekkori barátnéim.
– Mind, a kik egykor szerették… tördelé szavait Világosi ur.
Nem oly erős a női sziv, hogy mocsoktalan tisztasága mellett is egy-egy
perczben végkép el ne csüggedjen.
Vasadiné sem volt több, csak nő, csak egy asszony.
Előbb panaszszavakban, szemrehányásokban tört ki egykori jó barátai,
barátnéi, testvérei ellen. Majd összekulcsolt kezeire borult és sirt,
zokogott, mint akármelyik szerencsétlen asszony.
Éjjel-nappal utazott, mig Kisvárra nem érkezett.
– Mi az? Kit látnak szemeim? Ej, te egészen megszépültél. Bizony isten
meg vagy hizva Matti, – hadará, de igen izgatottan a vén Csejthyné. Azt
becsülöm, hogy meglátogattál. Azt tudod, hogy mi mind szerettünk. Te egy
becsületes, szorgalmas, takarékos jó asszony voltál.
– Kiadja ezt irásban, kedves néni?
– Irásban? Én barátom semmit se adok irásban.
– Akkor meg kell, hogy jelenjék a törvényszék előtt.
– És mi okból?
Felmutatta Vasadiné a bizonylatot.
– Ugy-e mondtam feleség – fenyegeti ujjával az öreg Csejthy nejét – hogy
annak a bolond irásnak megfizetjük az árát.
– Hm, hát akkor adunk másikat. Kovács is adott, Lacziék is adtak még
ugyan gyalázatosat, Fodor is aláirt – azt mondta az az ur, hogy te egy
elzüllött – bizony ilyeneket mondott – hölgy volnál. Egy asszonyt az
éhség, a ruha, a nyomor sokra rávisz. Gondolhattuk. Hála isten, hogy nem
igy van. Kijelentjük, hogy rászedtek bennünket – s annyi.
Csejthyné az urával nagy buzgón maga járta el az aláirókat, a
szökevényeket addig üldözte, mig mind meg nem kapta őket.
– Mi! – kiáltották azok, kik oly készségesen kiállitották egy szegény
özvegy asszonyról a becstelen okmányokat – mi mindig szerettük kedves
nagysámkát.
De nincs a megyében egy lélek, aki ellenkezőt mondhatna.
Szégyenszemre azok bizony a vén Csejthyné kiabálásaira szépen
kiállitották az ellenokmányokat – a legszivélyesebb bocsánatkérés
mellett.
– Ah, mi – csapta össze kezeit Niki gróf Keszthelyen – mi erről a
szemtelen czikkről, becsületemre mondom, egy szót se tudunk.
– Vajas irta, ő küldte be – esedezett Varkóczy Aladár ur. Azt a
gazembert el kell csukatni. Ilyen semmirevalók ássák alá a müvészet
becsületét. Sajnálom, hogy azt a pálczát fel nem tudom már mutatni, a
melyikkel nagysám a szemem közé csapott.
– Kiadja azt ön irásban?
– Akár nyomtatásban.
Ki is adták mind.
– Én –? mutatta rettenetes felindulását György ur Veszprémben – tagadom!
Mi mind szerettünk. Hallja ezt, mama? Hisz te voltál köztünk a
legkülönb. A többi mind vén leány.