Igy tért vissza a tisztesség, a megtámadott becsület.
Csak egy asszony volt, de nem hagyta magát. Napról-napra több erőt adott
neki az öntudat, a nagy fáradsággal, hűséggel elért siker.
Évek folytak le igy, a nélkül, hogy valami különös csoda történt volna
Vasadiné életében. Megjelent pontosan hivatalában, törekedett mindenki
iránt figyelmes lenni, nem követelni és nem mulasztani el semmit.
Irigyei – mint a becsületes embernek, nem fogytak, de nem is léptek fel
többé nyiltan. Lesték a bizonyára eljövő alkalmat. Egy asszonynak
tévednie okvetlen kell – mondogaták a megsértett öreg és fiatal urak –
még akkor is, ha nem volna szép, müvelt; erre vezetné természetes uton
vére, ösztöne, hiusága, gyöngesége.
Világosiék voltak egyedüli barátai, különben nem igen kereste fel senki.
Azt, a kinek hat-hétszáz forintos hivatala van – oly gyöngéd a világ –
inkább kerülik, mint keresik.
Azt – a mi melegen vonzotta volna hozzá – legalább az élvezni szerető
ifjuságot – nem volt elég gyakorlatias, áruczikké tenni.
Különös asszony!
Még azt is mondogatták tisztességes helyeken: bolond asszony.
Kire vár? Kinek tartogatja magát.
Meg van valakivel titkon esküdve.
És kezdett előbb suttogva, majd hangosabban beszélni a hír oly dolgot,
melyet részint a féltékenység, irigység, részint az együgyüség és bosszu
sugallt.
– Az uraság szereti, annak a kedvese.
– Ah, hát igy van? Ez az asszony mégis gyalázatos életü asszony.
A vidék előkelő asszonyságai vélekedtek igy.
Egy olyan asszonyról, a ki egyik kérőt a másik után kosarazza ki
(kertészek, erdészek, borászok, irnokok – végül a tánczos ispán ur)
szabad igy vélekedni.
Mit akar?
Eleinte az uraság – főkép amaz okmányok megszerzése után – megengedte,
hogy leányai eljárogassanak a szép pénztáros nénihez, később minden
érintkezést megtiltott családjának.
– Helyes, igen helyes – mondogatá a megnyugtatott közérzület – a szolga
maradjon szolga; a cseléd, cseléd!
Karácson este volt, szép hideg karácson este.
A hatalmas gyár minden munkása kapott valami ajándékot, kitüntetést az
uraságtól – csak Vasadinénak nem jutott most semmi.
Az özvegy azonban, ki nagyon megszokta az emberek szeszélyét, ha a
mellőzést most észrevette is – elfojtotta lelkében az aggasztó
érzéseket.
Fia már a tizenötödik évben járt, leánya kezdett hajadonná serdülni, oly
szép és gyors növésü volt.
Mindenki tizennégy évesnek gondolta.
Ernő otthon volt. Karácson szünidejét élvezte.
Vigan, boldogan beszélgetett a kis család.
A mult, a keserü, szomoru mult, mintha felhőként lassan-lassan
eloszladozott volna.
Hintórobogás hallatszott az ablak alatt.
A kutya ugatott, de ugatása hirtelen hizelgő vonitássá változott.
– Szabad! – kiáltottak egyszerre Vasadiék mind hárman.
Appiano Claudio ur, az uraság lépett be.
Halvány arcza a lámpa fényénél még halványabb lett.
– Meg kellett zavarnom csöndes családi ünnepélyöket, – kezdé az uraság
komoly tekintettel – fontos közleni valóm lesz a pénztárosné
asszonysággal. Nagyon köszönöm – mosolygott, midőn Vasadiné gyermekeit
azonnal a konyhán tul fekvő szobába küldte, hogy semmi zaj ne zavarja
Appiano urat.
Hidegen, lassu, vontatott modorban kezdé előterjesztéseit az uraság.
– Gondolom: öt és fél éve lesz, hogy nagysád (eddig sohase czimezte igy)
kastélyomba érkezett. Akkor egy nyomorék, összetörött ember voltam –
testben-lélekben.
– Oh, most egészen egészséges nagyságod.
– Még nem.
– Járásán éppen semmit sem látszik a betegség.
– Vannak gyógyithatlan sebek. Pedig szeretnék még egyszer ép lenni. Uj
pénztárosnét fogadtam.
Vasadiné elhalványodott.
– Nem vagyok elég erős ekkora forgalomhoz. Tudom.
– Ha meg nem vetné kérésemet – nagyobbra alkalmaznám. Ma kaptam nőm
halotti jelentését. Elszökött tőlem. Talán méltó voltam reá. Ő is, én is
megbünhödtünk. Soha se hittem, hogy még valaha női arcz elfoglalhassa
szivemet. Annak tisztának, nemesnek, munkásnak, béketürőnek kell lennie.
Nagyságod az első percztől fogva ilyen. Asszonyom, én szeretem önt
határtalanul. Öt és fél éven át, nem, talán örökké láttam és fogom látni
kegyedet. Százszor és százszor voltam már azon a ponton, hogy ide jövök
és a lábai elé vetem magamat. Nem lehetett. Ma szabad vagyok –
És a hatalmas, gazdag ur oda borult a szegény özvegy elé.
Karjaik összefogódtak, ajkaik egybeforrtak, könyeik egybeömöltek.
A karácsoni csillag a legboldogabb párra vetette égi fényét.
(Vége.)