– Három kis leánya van. Nem öreg ember még, de ezelőtt négy évvel
szétrobbant egy kazán, ő ott állt, s összevissza égett. Ugy-e szép
hársfasor? Várnay Antal grófé volt ez az uradalom, árverésen jutott ez
az olasz ember ehhez a pompás birtokhoz.
– Olasz?
– De tud már magyarul, csak rettenetes sebesen beszél. Gondolom, az
olaszok ugy beszélnek.
– A leányok –
– Férjem tanitotta őket. Azok már szépen beszélnek magyarul.
– Édes anyjuk is?
– Mért sáppad nagyságod? Nincs rosszul?
– Legkevésbé sem.
– Istenem, egész olasz arcza van. Appiano Claudio ur nejének majdnem
ugyanez az arcza volt. Mindjárt meglepett, mikor a holdfénynél először
láttam. Mondtam is Sándornak, te, oh ez a gyönyörü asszonyság egész
Fennena. Ugy hivták Appiano Claudionét.
– Meghalt?
– Oh dehogy! Aki meghal, az nem hal meg egészen.
– Szerencsétlenség?
– Nagy. Tébolyitó. Ezen a kis ösvényen itt bemegyünk a kertbe. Gelléri
ur, Gelléri ur, integetett a kendőjével a csinos kis tanitóné egy
kertészféle embernek. Kérem, legyen szives minket a nagyságos ur
irodájába vezetni. Itt ám igen nagy kutyák vannak. Férjemet ugy ismerik,
mint a gazdájukat, de én nem bizom bennök. Borzasztóan félek a
kutyáktól. Ah, nagyszerü kert. Ez az én paradicsomom. Itt ismerkedtünk
meg Sándorommal. Milyen különös, azt mondtam, a mint a három kis
leánynyal az üvegházban megláttam Sándorom, s ő igen-igen nyájasan
mutogatni kezdett nekünk, mert egy barátnémmal voltunk itt s igaz,
rögtön azt mondtam Ilkának: vagy ez lesz az én férjem, vagy senki a
világon. És nem telt belé egy év: én Világosi Sándorné lettem. Vigyázzon
nagyságod, én hajnalban igen különöset álmodtam. Nem mondom, de mi az
intézetben egy kicsit mind babonásak voltunk házasság dolgában. Igen,
köszönöm kedves jó Gelléri ur. Elvezet. Mondja, vajjon van-e már a
bódéban pénztárnokné?
– Csak még mind a Wimmerné ül ott.
– Akkor – oh istennek hála, talán nem késtünk el.
Vasadiné sietve haladt a kerti uton és dobogó szivvel követte vezetőit.
A hatalmas vadgesztenyékkel árnyalt tiszta udvaron széles tolószéken
ült, inkább feküdt egy őszbevegyült szakállú fekete-barna ember, beesett
halavány arczczal, nagy künn ülő fekete szemekkel.
Tarka vadászkutya ugrott fel az érkezők zajára.
– Ah, isten hozta kegyedet.
A beteg ember megkisérlette, hogy felüljön, száradt fehér kezébe
szoritotta kék-tarka selyem kendőjét s görcsös köhögésben tört ki.
Nagy, fehér homlokán kidagadtak az erek, s az egész arczot az erőtlenség
verejtéke boritotta el.
Világosiné hirtelen oda ugrott, megfogta a beteg aláhanyatló fejét, s
pár perczig ugy tartotta kezei között.
– Köszönöm. Emilia, hol vagy? kérdé gyenge hangon, arra felé nézve, a
honnan egy 12–13 évesnek látszó karcsú, sugár termetü leányka szaladt,
kezében tartva széles szalmakalapját.
– Apám, te itt mindig meghülsz.
– Nem, már látod, egészen jól érzem magamat. Hozass székeket.
Egy szolga csakhamar nehány kerti széket helyezett el a tolókocsi körül.
– Foglaljanak helyet, – intett kezével a beteg uraság.
Világosiné nyugodtan, tisztán, hogy az idegen ajkú ur megérthesse minden
szavát, előadta kérelmét.
– Ugy van. Nekem egy pénztárnoknéra van szükségem.
A beteg többször végighordozta tekintetét a szép barna asszonyon.
Ugyanazt tette a fiatal lányka is, növekedő érdekeltséggel.
Szakasztott az édes atyja arcza volt, gyengén hajlott finom sasorral,
kis gödrös állal, fehér sárgás arczczal, melyet a szemek körül apró
barna szeplők tettek élénkebbé s félig levágott aczélkék fényü fekete
hajjal.
– Volt már kegyed szolgálatban?
Vasadiné arczát a szolgálat szóra mély pirultság boritotta el, mely
nagyon feltünt Appiano ur előtt.
– Nem, nagyságod.
– Akkor mi vezette arra, hogy szolgálatot keressen? Én nem vagyok fiatal
ember, lássa, beteg vagyok. Kegyed fiatal és szép. Sajnálnám, ha bájaiba
vetné reményét. Kijelentem a legelső alkalommal, amint megtudnám, hogy
kegyed valakivel viszonyt folytat, bármily pontosnak találtam volna
különben – kénytelen lennék fölmenteni a szolgálat alól. Ezt ki kellett
jelentenem. Okmányai, erkölcsi bizonylatai – jóllehet mindezekre keveset
adok – rendben vannak-e? Férjes ön? Akkor nem használhatom.
– Özvegy vagyok.
– Micsoda betegségben halt el férje?
Vasadiné szemeiből kihullottak a könyek.
Alig birta kidadogni:
– Öngyilkos volt.
A leányka szemei is megteltek könyekkel – és nem tudott folyvást az
asszonyra nézni.
– Kártyázott?
– Nem. Megcsalták barátai – mindenkiben föltétlenül bizott.
– Sokakat megkárositott?
– Családján kivül senkit.
– Gyermekei vannak?
– Egy fiam s egy leányom.
– A fiu?
– Tiz éves.
– S a leány?
– Hét.
– Kegyedet leánynak gondoltam. Szabad kérdenem: jó irása van?
Vasadiné egy levelet nyujtott át.
– Jól van. Az irással meg vagyok elégedve. Ért-e a számadáshoz? Nem azt
kérdem, hogy ismeri-e a könyvvezetést?
– Papa, én megtanitom, én nagyon jól tudom.
A beteg elmosolyodott és szeretettel megsimogatta leánya arczát.
Hosszas hallgatás után a kis tanitóné szólalt meg:
– Nagyságod, én és a férjem állunk jót mindenről.
– Szép. A kezeseket elfogadom. De asszonyom, csekély fizetése lesz
önnek. Dolga nem oly sok. Vidéki kis-kereskedők, iparosok – és a
földmivesek nejei, leányai jönnek részint vásárolni; részint festésért
fizetni – ezeket az összegeket kell kegyednek gondosan, hüségesen
vezetni. Havonként egyelőre ötven forintot ajánlok s itt az udvarban
lakást. Meg tud ebből élni?
– Igen, nagyságod.
– Itt iskola van a birtokomon; gyermekei oda járhatnak.
– Forrón köszönöm.
– A legelső alkalommal, amint pontatlanságot vagy oly hibát találok, a
mit nem türhetek, – előre legyen ez tudtára – elbocsátom.
– Belenyugszom nagyságos uram.
– Hol tartózkodik most?
– Nálunk nagyságod. Ott vannak a gyermekek is.
– Rokonok talán?
– Nem.
– Tehát régi ismerősök. Elég. Ha kivánja, elfoglalhatja állomását ma,
vagy minél előbb.
– Ha megengedi nagyságod – ma.
– Helyes.
Vasadiné nem tudta meghatottságát mérsékelni. Megragadta a beteg ember
kezét és mielőtt az meg birta volna akadályozni – megcsókolta.
Hirtelen, mintha anyja lett volna, ölelte át a fiatal leányka Vasadiné
nyakát – és megcsókolta a nő ajkait.
– Emilia, te nagyon meggondolatl Világosiné, mutasson meg barátnéjának
mindent a gyárban, keressék föl Nádai urat, ő informálni fogja az
asszonyságot mindenről, lakásáról ugy, mint teendőiről. Ajánlom magamat.
– Papa, én is elmehetek? – dörzsölte fejét a leányka atyja szakállához.
– Te maradsz. Veled számolni valóm van.
Másnap reggel Vasadi Ignáczné már ott ült a bódéban s elfoglalta helyét
a fizető-asztalnál.
Arczán az örömnek, a megelégedésnek, a boldogságnak édesebb kifejezése
még talán soha sem ragyogott.
– Kenyere van – mondá otthon jókedvvel Világosi tanitó ur.
Nem kénytelen többé koldulni. Nincs többé kitéve a szégyennek, a
megaláztatásnak. Becsületes munkája után él, s bár nem több, csak egy
asszony, ha van lelki ereje, jelleme, szorgalma, – hite az istenben és
bizodalma az emberekben, megmutathatja, hogy valóban méltó-e e szép
nevezetre:
Asszony.
– Én félek, hogy szerencsétlen lesz, – válaszolá a feleség, hosszasan
nézve férje kihevült, csinos barna arczát, – mert igen szép asszony…
Appiano nejét is nem azért szöktették-e el?