A sötét éjszakának voltak csillagai, a szegény asszonynak csak könyei.
Erdő, rét, mező, falu, hegy, völgy összefutott előtte, pedig neki
választani kellett.
Végig tekintett azokon a jó embereken, a kik még nem utasitották el
kapuiktól. Oh sok, sok jó ember van a világon.
– Kocsis, – kérem kedves bácsi.
– No, az Istennek se megyek odább. Azért az öt-hat forintért nem ehetem
meg a lovaimat.
– Csak Tornyosig megyünk.
– Tornyos? Hol az Isten világában van az! Lesz éjfél után három óra,
mire ezekkel a fáradt gebékkel oda vaczkalódunk. Aztán kihez? Onnan is
kihajtanak bennünket, mint Gergely Páléktól Kölesen. Pedig ugy otthon
volt az uraság, mint az eszem.
– A nagybátyámhoz megyünk, Sólyom Ambrushoz. Ismeri?
– Hogyne.
– Áldott öreg ember.
– Hát nem bánom. De legyen zab, széna a lovamnak, magamnak meg egy kis
jó étel, mert isten ugy tartson, leteszem a terüt. Kifizet, azután fel
is ut, alá is ut. Én is csak ember vagyok.
Az ostora hegyével megpiszkálta a két derest s bevágott a vakandi
hegyomlás mellett Tornyosnak.
A hold fölemelkedett.
Ragyogó fény terült a szép hegyes vidéken. Az országut, a melyről
letértek, mint széles viz tündökölt, hol elfogyva egy-egy mélyedésnél,
hol kitünve egy-egy halmon mellettük.
Tisztán ki lehetett venni, a mint egy-egy luczernás szélén két hátulsó
lábán óvatosan figyelt a nyul.
Csend, édes, zavartalan csend.
Csak a szegény asszony dobogó szive zakatolt.
Lassan-lassan kijutottak a kukoriczásból, a lankás szőlőkből, a
szakadozott kis erdőcskékből, s feltüntek a fényes holdvilágnál Tornyos
szélső házai.
– Ehun van Tornyos. Hát a kastélyba?
– Igen, – rebegé egész testében reszketve Vasadiné.
– Mit mondjak?
– Majd a kapunál én szólok.
– Mikor volt ott az asszony? Tágas nagy kapu van ám már a keritésen,
hogy sok a rabló, meg csavargó. Elmult a régi világ, mikor a kapu a
konyha ajtaja volt.
Haladtak a lovacskák egyaránt. Megérezték a jó friss szénaszagot, meg
zabszagot. Csak ugy törték magukat ostor nélkül is a szegény párák.
Hatalmas, kaffogó kutyaugatás jelezte, hogy a kastély kapuja előtt
állanak.
– Itt senki sincs. Zörgessek?
Éjjel valami csodálatos hangja van a kapuzörgetésnek, s a nyugtalan,
indulatos kérdezőnek.
– Ki az? mit akar? dörmögött egy hang nagy sokára.
– Hát tessék szólni.
A gyerekek is fölébredtek, s örvendve várták a kapunyitást.
– Én Vasadi Ignáczné vagyok, a nagyságos ur unokahuga.
A szolga félig kinyitotta a kaput, de meggondolta magát – és keresztbe
fektette a vasat.
Elczammogott, hogy megjelentse az uraságnak a vendéget.
– Hogy hivják? kiáltott vissza a béres érdes, durva hangon.
– Csak mondja: Fehér Matild.
Az öngyilkos férj nevéről még is nem merte magát bejelentetni, leányi
nevét mondta.
Eltelt egy félóra, hogy már a kutyák is megbarátkoztak a két deressel s
a füttyengető kocsissal, mire a béres visszajött és meghozta a hirt.
– A kastélyba most nem lehet bemenni, az uraság beteg, hanem majd
elvezetem a tanitó urhoz. Ott lesz szállás.
Káromkodva, csufolódó szavak közt ült fel a fuvaros szekerére s követte
a vezető bérest.
– Reggel aztán én haza megyek. Három napot fizet.
Nyájas, szivélyes fiatal ember nyitotta ki a kaput.
Nem győzte eléggé kérni a bocsánatot, hogy csak egy szobájuk van, de ha
ez a jövő évben történt volna, akkor bizonyosan szolgálhatott volna
külön szobával, mert meg van igérve.
A folyosón ott topogott már egy fiatal asszony is, élesen nézve apró
fekete szemeivel a jövevényeket.
– Barátom, micsoda – szólt a tanitó ur a kocsishoz – istálló kellene
ugy-e? Majd ide a szederfa alá kötjük a lovakat. Bizony itt istálló még
nincs akkora. De ellátjuk a jószágot becsületesen, s lesz atyafi magának
is mindjárt valami harapni való. Pálinkát, vagy bort? Persze pálinkát.
Lesz.
– Iszom én a bort is uram. Majd kiszakad a gégém.
Ügygyel-bajjal leszármaztak az éjjeli utasok a szekérről.
– Szerencsés jó reggelt – a kezét csókolom. Óh be örvendek – forgolódott
a fiatal asszony a vendégek körül. Friss ágyat vetek, Sándor kimegy az
iskolába – én magam is. Elhelyeztetjük a kicsinyeket jól. Óh be
örvendek. Okleveles tanitónő vagyok, ketten vezetjük az iskolát a
férjemmel. Csakhogy most nyáron semmi iskola sincs. Szabad valami jó kis
meleg reggelit készitenem? Goldolnám borleves? Ölök egy pár csirkét,
tegnapról van egy kis káposztásrétes. Van finom gyümölcsünk.
Szolgálhatok egy kis finom lépesmézzel. Óh be örvendek. Sándor, csak
lásd el a kocsist jól, majd én gondoskodom a nagyságos asszonyékról.
Istenem, olyan félős ám az öreg nagyságos ur, mióta a körmei alá Patkóék
tűket szurdostak.
– Nem szurdostak galambom, mese. Csak öreg ember, tudod fiam, minden
hirtelen, váratlan dologtól megijed. Majd reggel hintót küld a nagyságos
asszonyékért.
Ezer apró kedveskedéssel igyekezett a fiatal házaspár jó hangulatba
helyezni a vendégeket. Kifogyhatatlan volt a jobbnál jobb ételek
felhordásában.
A két gyerek bizony evett és az éhség a Vasadiné sértődését is
eloszlatta.
– Oh be örvendek, hogy olyan jól esik. Tessék aranyos báránykáim. Ebből
nagyságod – csókolom kezeit. Nem rossz ám.
Nem bizony, nem volt rossz, de nagyon is jó volt.
Régóta nem pihent oly édesen Vasadiné, mint e jó vacsora után a
barátságos, szives fiatal párnál.
Késő reggel volt már, mire fölébredett.
Ha nem várta volna egyfelől egy levél, másfelől a kocsis, ki bérét
sürgette, és a ki nem tudott türni – mert sejtette a rosszat – talán fél
délig elaludt volna a kellemes, tiszta ágyban: de az élet szigoru,
kiméletlen és nem ismer haladékot.
Félve, gyöngéden, szinte könnyes szemekkel jelenté a tanitóné
asszonyság, hogy a nagyságos urnak be kellett mennie Füredre, de levelet
hagyott itt.
Ijedten ugrott ki Vasadiné az ágyból és kapkodta magára ruháit, hogy
mentül előbb olvassa a levelet.
A levélből egy százas bankjegy hullott ki.
»Kedves hugom!
Sajnálom a szerencsétlen esetedet. Én annyira megutáltam a világot, hogy
nem akarok találkozni senkivel. Vén is vagyok, beteges is vagyok. Ezt a
száz forintot vedd ugy, mint a melyet apádtól nyertem el kártyán, a ki
mindenét elpuczoválta. Ne gondold, hogy azzal utasitalak el, fel is ut,
alá is ut, – ha jobban leszek, nem feledkezem el rólad. – Sólyom
Ambrus.«
Képtelen volt elrejteni Vasadiné felindultságát, sirt, oda borult
gyermekeire, majd térdre esett, hogy Istentől kérjen tanácsot.
– Oh te nem mondhatod azt nekem jó atyám, hogy fel is ut, alá is ut –
mit tegyek!
– Nem, nem, nagyságos asszonyom, az isten jó, ha meg nem veti
ajánlatomat, mi a férjemmel gondoltunk ki egyet. A kocsis mindent
elbeszélt. Mi mindent tudunk. Ma még a mi kedves vendégeink lesznek,
akkor én, ha megengedi nagyságod, átviszem Hársfalvára. Ott az uj
festőgyárba kell pénztárnokné. Ezt a helyet a férjem meg tudja szerezni.
Ne vesse meg nagyságod. Igaz, egy bódé az udvaron, a hol ülni kell, de
legalább nem fel is ut, alá is ut.