Vajas N. János szinigazgató ur, midőn mindenfelől összekéregetett
ruháiba egész disz-deputácziósan felöltözködött, fekete, gyengén deres
parókáját lapos fején megigazgatta, arany lánczát fehér mellényén
elhelyezte, oda állt a tükör elé.
– János barátom, ha ez a becsületes furfang sikerül, legalább öt
esztendőre meg vagy mentve. Az asszony fejedelmi vad, szemérmes, a
mellett szilaj, az egész uton meg nem engedte magát ölelni, pedig ugy
intéztem, hogy sötét éjszaka érhessünk a városba. Lássuk, mi volna itt a
legokosabb?
Sétált, mint a szinpadon szokás, magánbeszélgetés közben; majd hirtelen
meg-megállott. Nézte a közönséget, melyet oda képzelt maga elé. Hol
ahhoz fordult, hol a tükörhöz, mely drága énjét verte vissza.
– Eladjam a polgármesternek? Eladom. Mért adnám el? Egyelőre megtartom
magamnak. Egy hatvan esztendős suhancznak vannak még jogai. Nem lenne
rossz egy előleges vásár Niki gróffal. Vén ember. A szereplés
biztosabban titokban maradhat, a mellett az a pár százas momentán
kisegit zavaraimból. Nem, nem adom el. Igen szép asszony. Pipitől
elválok, azaz egyszerüen szerződésre lépünk s Matild a feleségem. Igy
vén kujon, ezt javallja a természet törvénye. Menjünk s fogjunk a
harczhoz.
Alázatos hajlongások közt belépett a Vasadiné szobájába.
– Ah nagyon örvendek, hogy drága nagysám már egészen utra készen áll.
Méltóztat látni, én se mulasztottam egy perczet is. Megengedi, hogy némi
előterjesztéseket tegyek? Igen? Szólhatok hozzá ugy mint apa leányához?
Igen? Vagy ha akarja – nem bánom, mint a legjobb barát.
– Gondolom, ezekre utközben is lesz önnek ideje.
– Ah a nagysám jövője van tapétán.
Vajas ur elfordult s mint a ki temetésre készül, méltóságteljes
zokogásban tört ki.
– Ah ne is vigasztaljon, én egy igen szerencsétlen ember vagyok. Ma a
budapesti népszinház mindenható ura lehetnék, ha a sors olyan feleséggel
áldott volna meg, a ki nagyszerü eszméimet megérteni képes. Nagysám, egy
ember áll ön előtt, kinek a legfelségesebb ideái vannak. Tiz, tizenkét
ezer forint biztos jövedelem. Tetszik érteni? Ennyit vesztek minden
évben.
– Oh mosolyogjon ezekkel az istennői szemekkel. Gyermekem, mily szép,
mily ártatlan, mily felséges gyermek az. Már is el van ragadtatva a
város. Friczi gróf meghivót küldött ebédre, a polgármester vacsorára
invitált, a rendőrkapitány szállását ajánlotta föl, a szinügyi bizottság
pompás kirándulást tervez. Nagysám, önt itt mindenki isteníteni,
ünnepelni fogja. Akarja-é?
– Kérem, én mit tehetek?
– Mit? Lásson bennem egy gavallér, szolid embert. Remélem, az egész uton
csak a legjobb véleményt táplálhatta rólam! Pedig a világ, óh a világ
rossz. – Senki se tudja jobban mint egy szinigazgató. Képzelje, nincs
nap, melyen a legszebb ajánlatokat ne kapnám finom polgárhölgyektől –
igen; dámáktól, bizonylatokkal szolgálhatok; férjes nőktől, hogy vegyem
el őket, de én, akinek ideáim vannak – szédelgésekbe nem fogok
bocsátkozni soha. Fejem azonban – óh szegény fej – szédül, ha a föld
legszebb hölgyére tekintek – –
– Szinigazgató ur, vagy van önnek szándéka bérletet gyüjteni én velem:
akkor azonnal menjünk, vagy nincs, s akkor megyek vissza.
– Gyermekem, mondhatom, százan meg százan irigyelték ezt a szerencsét, a
mit én önnek ezennel felajánlok. Kérem, ne idegeskedjünk, egy nő, a
kinek már két gyermeke van: lehet okos, praktikus. Ezennel tizenkétezer
forint évi jövedelmet ajánlok fel önnek – és természetesen kezemet. Pipi
csak felvett nőm, s többet nem is kért, de nem is érdemel. Nagysámmal
kész vagyok azonnal itt Keszthelyen, ma a plébániai nagy templomban a
legelőkelőbb közönség jelenlétében megesküdni. Igen. Társulatom minden
tagja csak áldani fogja önt.
– Uram, kiméljen meg ily beszédektől! – kiáltott Vasadiné.
– Tehát eldobja magától a biztos miniszteri fizetést. Ah mily nagy
gyermek ön – hanem hogy lássa, hogy ön előtt egy ember áll, kinek ideái
vannak, s ki a legkorrektebb gavallér, igen én inkarnatus gavallér
vagyok: tehát visszavonulok ajánlatommal. Nagysám, a ki ezt megbánja:
mondhatom, az olympusi istenekre, a mennydörögtető nagy Zeüszre – hogy
az nem én leszek. De hát én feddhetlen gavallér vagyok, a mit
kollegáimról bizony nem igen mernék elmondani. Hanem természetesen nekik
nincsenek ideáik. Jó jó. Nem szóltam. Ugy – – igen, ha ugy tetszik,
karját kérem asszonyom, bérkocsim odalent vár – mehetünk.
Még kétszer-háromszor mormogá a lépcsőkön: tizenkétezer forint, kerek
tizenkétezer forint.
A kocsi nem állt ott.
– Ah, ez mégis sok, de hol az a kocsi? Kapkodott ide-oda, mintha a
legnagyobb zavarban lenne. Végre is bocsánatot kell kérnem asszonyom,
itt félreértés forog fenn. Méltóztassék visszasétálni – intézkedni fogok
gyorsan. Ha talán addig kegyeskednék a biztos tizenkétezer forint évi
jövedelemről…
Eltünt s egy mellékutczába kanyarodott.
Vasadiné első indulatában azt gondolta, hogy befogat, visszasiet
gyermekeihez s e nyomorult hadat itt hagyja.
Egy szegény, minden támasz nélkül való özvegy asszony, két gyermekkel –
oly erőtelen, hogy első gondolatát nem tudja keresztülvinni. Ingadozik,
vár. Sok talán nem tenné.
Lassan, vontatva, istentől várva a parancsoló szót (mely nem jött)
felvánszorog a lépcsőkön, s szobájába megy.
Gondolatok, tervek, határozatok özönén, gyötrelmein keresztül valami ezt
a kérdést veti föl lelkében:
– Szegény asszony! miért hinnéd a legrosszabbat? Nem volt-e szülőanyád
szivtelenebb, mint ez a komédiás? Kedves nővéreid – drága fivéreddel
együtt – nem kergettek-e ki ősi hajlékotokból? Nem vetették-e oda
vádképp, hogy te csak egy asszony vagy, csak egy asszony, s egy
asszonyért nem tehet a társadalom semmit? – –
Ezek a gondolatok kezdték lehüteni a szegény asszony forró, háborgó
vérét.
Képes volt a jobbik oldaláról is megnézni a dolgot.
– Igen, ez az ember nincs megesküdve a feleségével, bizonyára nincs a
többi sem, és ő mégis hajlandó volna érette meghozni azt az áldozatot.
Itt a nagy templomban diszes közönség jelenlétében megesküdnék vele
törvényesen.
Ily ajánlat egy komoly özvegy asszonynál – legalább is ugy, mint az ölyv
áldozata fölött – kereng a levegőben és törekszik érthető alakot venni.
Abban mindjárt tisztában volt Vasadiné, hogy ehhez a vén emberhez nem
menne. Egyáltalán férjhez menetelre többé nem is gondol. De mégis
előnyös helyzet lenne az, ha ő mint igazgatóné vezethetné az ügyeket.
Miért ne tudna ő jó igazgatóné lenni. Sokat tanult nagy veszteségein. Ő
érzi, hogy igen jó igazgatóné lenne, takarékos, gondos – eszélyes.
És most a tizenkétezer forintos jövedelem is fölemelte büszke fejét.
Nem, bizonyára tizenkét ezer forint nem lenne, de okosság, takarékosság,
jó beosztás mellett (oh már sokat tanult szegény Ignácz bukásából) talán
három, négy, ötezer forint biztos jövedelem mégis lenne!
Gyermekeit szépen fölnevelhetné.
De hát ilyen vén emberhez csak nem mehet.
– Istenem, istenem, kapaszkodott a mentőhorgonyba a szegény asszony,
mikor kopogtattak ajtaján.
Elegáns, hófehér haju, fehér barkós és fehér bajuszos, hosszu vékony
nyaku, széles száju, magas sovány termetü uri ember, tarka nyári
kabátban, bő, tarka és kissé felhajtott nadrágban, sárga bocskorban, –
finom nagyvilági mozdulatokkal jelent meg előtte.
Köhögött olyan szakadozott hangon, mint a kecske; nevetett, mint a ki
talán eltévesztette a szobát, a mellett mégis egyre biztosabb
magatartással közeledett a szép özvegyhez.
– Igen nagy szerencsémnek tahrtom – oh szép nagysám, igen öhrvendek,
hogy én lehetek az első, ki tiszteletemet bemutathatom. Én Feldman Niki,
nyugalmazott alezhredes vagyok a vadászoknál. Hreménylem, hogy hamahr
meg fogjuk egymást éhrteni. Elsőben is ma kegyes lesz szép nagysám az én
vendégem lenni ebédhre. Igen jól fogunk mulatni. Nálam a szinésznők
hrendesen igen jól mulatnak. Pezsgőim hihresek – és asztalom nem hrosz.
Most már oda telepedett a kanapéra.
Szemcsiptetőjét hosszas kukkangatások között feltette s törekedett a
szép asszonynak közvetlen közelébe jutni.
Hosszu, elaszott csontváz kezeivel mint a kampóval kapadozott. Ugy
hitte, hogy neki kötelessége a szép asszonyt egy ügyes mozdulattal
elkapni és gavallérosan megcsókolgatni.
Vasadiné még igen friss özvegy asszony volt és nagyon uj müvésznő –
hatalmasan nyakon teremtette a nyugalmazott alezredes gróf urat.
– Köszönöm nagysám, de a pofból kevesebb is elég. Én nem vagyok fukahrr
– – tudom mi az illem, és nagyon szehretem, ha a hölgyek szokásos
játékaikkal engemet is megtisztelnek. Szabad megcsókolnom kedves
kacsóit.
– Uram, én kitaszitom önt, ha rögtön nem távozik.
– Wahrum nit gahr… Méltóztatik talán…
És a gróf nyájas mosolylyal letette tárczáját az asztalra.
Vasadiné egy pillanat alatt kihajitotta a tárczát az ablakon.
– Ah, tehát majd ebéd után hreménylem jobban meg fogjuk egymást éhrteni.
Nemde szép nagysám?
A mellett az öreg gavallér hátalt szerényen kifelé.
Vasadiné keservesen sirt, lázas sebességgel kapkodta össze ruháit, apró
ékszereit, hogy siessen és szabaduljon e nyomorult barlangból.
– Szervusz drága kicsikém – állott meg a kitárt ajtóban egy szép fiatal
ember, hetykén hátra ütve fehér nyári czilinder kalapját, egyik hüvelyk
ujját a mellénye karvágásába akasztva, a másik kezével sétapálczikáját
billegtetve. Finom vadgalambszinü könnyü nyári ruha fedte a szép barna,
izmos, vállas, csinos pörge bajuszkás látogató testét.
– Honnan e lázas sietés muczikám – talán bántotta ez a vén gyerek? Majd
adok én Friczinek, hogy merte ő lábait ide betenni én előttem? Hát nem
is akarsz észrevenni babám? Én vagyok Varkóczy Aladár. No no – mi ez?
Engemet akarsz kivetni? Olyan még nem volt az Arany Sárkány fogadóban.
Te gyöngyikém, mondhatom, hogy igen furcsán fogadod a jó embert.
S karjaival, botjával védte magát a pofzápor ellen.
Az erős ifju derékon kapta az asszonyt és sürü, heves csókjaival
elboritotta nyakát, karjait, a hol érte.
– Rendőr, nincs itt rendőr? Pinczér – segitség – –
– Ugyan ne bolondozzál fiam, itt én vagyok a parancsoló… az én
engedelmem nélkül itt még az ablakon sem ugorhatol le, hacsak nem az
ölembe – a mit legokosabban tennél. Varkóczy Aladár minden szép
szinésznőnek – és te igazán az vagy rózsám – a szeretője. Én hozom a
közönséget a szinházba, én rendezem a tapsot – ej, ne verekedjél, mert
hátrakötözöm a kezeidet – én vagyok a vigalmi bizottság lelke. Nálam
nélkül fiam sem egy karpereczet, órát, gyürüt, pénzes tárczácskát – de
még egy bokrétát se kapsz. Tudod már…
– Nagysád, de az isten szent szerelmére – kiabált a hazaérkezett
igazgató – csak nem akarja a legfinomabb vendégeimet, a legbecsesebb
kundsaftjaimat ily őrületes módon elriasztani? Micsoda ön? Ön csak egy
asszony, egy öngyilkos ember neje, egy semmi, egy özvegy asszony.
Hálákat adhatna az istennek, hogy a csinos orczácskájáért, telt
termetéért olyan szép ajánlatokhoz jut. Mi itt föl akarjuk karolni – s
ez a köszönet. Hol hagyta ön a józan eszét? Térjen magához. Megbántotta
azt a nóbel öreg grófot, aki rajong a szép müvésznőkért s akit jól
kiaknázhatott volna. Igy, ezzel a bánásmóddal ezen a pályán,
megmondhatom, nem nyilnak rózsák. Reménylem, megértette mit akarok.
Tehát itt hagyom önt, édes leányom, tisztelt barátommal: Varkóczy
Aladárral. – Engesztelje ki, különben egyetlen bérletet se kapunk.
Mint a tigris rontott ujból Vasadiné a két emberre, kik, mivel látták,
hogy nem okos nővel van dolguk – meghátráltak – és átengedték a tért a
müveletlen asszonynak.
Vasadiné kifizette szobáját, méreg drága, rossz vacsoráját, előrendelte
fuvarosát és sirva visszahajtatott gyermekeihez.
– Az istenért – szökött az igazgatóné a hazatért asszonyhoz – mi történt
veled?
A szinész urak fölugráltak a kártya mellől; a hölgyek tettetett
részvéttel, de szivökben őszintén örvendve a kudarcznak, kerültek elő
gyorsan, ki innen, ki onnan, a forró nyári alkonyat miatt igen gyengén
öltözködve, csak a legkönnyebb olympusi pongyolába burkoltan és
hahotázva kérdezték, mi történt?
– Ah te, te! Igazán csak egy asszony vagy!
– Oh, ha Fadgyas nem volna itt – ölelé át Szentimrey Sáfrán kisasszony a
távozó asszonyt – de örömest mennék veled. Légy szerencsés szivem és
gondolj néha-néha rám. Ugy-e, ezt a kis kendőt megtarthatom?
Igen. Ott maradt emlékbe majdnem összes fehérnemüje, jobb köntöse,
megmozditható ékszere – csak a nyomoruságát és a két kedves gyermekét
vihette magával.
– Bolond asszony – mondák a testvérek, mikor a távozó kocsinak már a
porát se látták.
– Milyen jövőt dobott el magától?
– A csillagokat – mutatott a nagy Fadgyas a szép és temérdek fénylő és
szabad-jószág csillagokra – szedtem volna le egy csókodért dicső
asszony!
– Urak, szólt lelkesedéssel a fiatal deák – én elegiát irtam róla.
Felolvasom.