»Ragyogó tehetségü müvésznő, istenek kegyencze!
Vénuszt a tenger hullámai szülték, tégedet a költészet muzsája hozott a
világra – –«
Igy, igy ment az, hol okosabban, hol bolondabban, de mindig egyaránt,
elragadó szépen.
Eltüntek az akadályok, gyönyörüen eltüntek. Mint szél fuvallatára ahogy
oszlanak, szakadoznak, halványulnak a felhők: ugy omladoztak össze a jó
asszony szemei előtt a leghatalmasabb falak, melyek dicső pályájától
kezdetben elválasztották. Ilyen tömör falak voltak: az erkölcsös világ
itélete, barátnéinak fenyegető magatartása, anyjának kitagadó haragja –
–
Lassu, alig hallható kopogtatás szakitotta meg édes álmadozásait.
– Matild, Tildám, Mattikám, én vagyok Szentimrey Berta. Édes, kedves…
Hogy nem hallatszott válasz, megfeledkezett fölvett cziméről és eredeti
nevét mondotta:
– Angyalom, eressz be, én vagyok Sáfrány Erzsi, nagyon fontos dolgot
akarok mondani, csak egy pár perczre, aztán mindjárt megyek. Igen! – Oh
ezerszer csókollak, szökött be a félig nyitott ajtón.
S összecsókolta Vasadinét.
– Jó lesz? Bezárom az ajtót.
S már zárta, szegezte, támasztotta, mint a kinek esze ágában sincs a
távozás.
Hirtelen eloltotta a kis világitó szövétneket s gyorsan vetkőzni
kezdett. Mikor készen volt, oda ült az asszony ágya szélére.
– Jaj, meghaltam volna, ha nem jöhettem volna hozzád – édesem, én tőlem
csak feküdj le bátran, én az ágyad szélén elférek – éppen most
hallgattam ki az igazgató és igazgatóné gonosz suttogásait.
Most már befeküdt és gyöngéden belebb szoritotta uj barátnéját.
– Mi? hát itt ki van? – kaparászott a kezeivel.
– Krisztinka.
– Isten a lelkem, hogy nem gondoltam semmire, csak hogy téged
megmentselek. Te, tudod-e, hogy mi a szándéka az igazgatónénak?
– Kérlek, ne költsd fel Krisztinkát.
– Tudja isten, nem volna-e jó, ha ő is hallana mindent. Én hét esztendős
voltam, mikor láttam, hogy szegény jó anyám mellől apám csöndesen
fölkel, kinyitja az ablakot és leereszkedik a kertbe. Ma nem volnék én
nyomoruságban, megvettetésben, isten tudja csak mint-hogy lett volna, ha
akkor fölkeltem anyámat, s megmondom neki: apa kiszökött a Julishoz a
méhesbe. De anyám imádta apámat, parazsat tett volna a nyelvemre, ha én
egy rossz szót szólok, hát hallgattam, s igy a legalkalmasabban
előkészitettem szüleim rettenetes romlását. Költsd fel a leányodat.
– Ne bántsd – ragadta meg az anya vendége kezét.
– Gondolod, hogy te elég erős vagy?
– Igen.
– Hogy a becsületes uton megmaradsz?
– Ne mondj nekem ilyet.
– Ha nekem ilyen barátném lett volna, de a mi falunkban minden uri
asszonynak szeretője volt. Hogy? Mit mondasz? Nem is tartották
szégyennek. Csak az én anyám volt olyan mint te, azért került az őrültek
házába. Oh szivem, milyen boldogok voltunk!
– Selyem-paplanom volt, ruganyos matráczom, finom, gyolcs lepedőm,
selyem betétes vánkosaim – s most a földön hálok, fejem alja egy csomó
szerep, takaróm – mi? valaki zörget? A szemtelen Fadgyas. Ismerem a
kopogásáról. Engem szeretett, ő csalt el, s most rád vetette a gaz
szemeit. Ohó!
– Aludjál kérlek, senki se zörget.
– Talán tetszik neked Fadgyas?
– Kérlek –
– Bocsáss meg, nem gondoltam egyébre, csak hogy megmentselek. Óh ha
boldogult jó anyámat is igy megmentette volna valaki, most hintón
járnék, most előkelő férjem volna a megye legjobb családaiból. Elvett
volna Tóth Pista. Nem volnék egy otromba részeg korcs kapczája. A mamám
végre is megtudta apám éjjeli sétáit. László, László! – kiabált
kétségbeesetten, apám után szökve. Mi bajod? Az istenre, te holdkóros
vagy? Az persze. Volt ördögöt. Akkor nem is sütött a hold, olyan
sötétség volt mint ma. Apám járt a kertészné leányához. Láttál ilyet?
Pedig anyám olyan szépség volt, hogy Zala nem termett szebb nőt. Azt a
jelenetet soha nem felejtem. Ha anyámnak mindjárt elárulom a dolgot:
megmentem. Most? Haragszol hogy bejöttem?
– Kérlek aludjál.
– Hogy aludjam én akkor, mikor szegény jó anyám sorsa jut eszembe.
Kötözték, verték a bolondok házában, pedig nem volt bolond, csak apám
elzáratta, mert az a kis fekete czölönk megbabonázta a szivét. Isten
mindenkit kitesz a kisértésnek. Jaj annak, a ki elbukik. A hogy a vihar
letöri a legegészségesebb fát: ugy ejti el a gonosz lélek a
legbecsületesebb embert s a mint azt a letörött fát össze nem forrasztod
többé, ugy a bukottból többé ártatlant nem formálsz. Aluszol?
– Kérlek –
– Nézd, te semmit se hallasz? Te talán nem is szeretted a férjedet?
– Ugyan – ez sok.
– A szemtelen, ott kopog a folyosón.
Rémülten vetette föl fejét Vasadiné, hogy ez a nő mellette nem
bolondult-e meg. Hogy az ő férje a folyosón kopogna.
– Ah dehogy, babuskám! – Fadgyas. Mi közöm nekem a halottakhoz? Elég
bajom van nekem az élőkkel. Oh, hogy szeretem ezt a csalárd Fadgyast!
Nincs nyomor, nincs szégyen, nincs – te, még ha megver is, gyönyörüség a
lelkemnek. Szeretem, szeretem, minden gondolatom ő. Nem kin az élet, ha
valakit szeretünk, nekem kedves, még ha egy tál krumpli leves mellé
ülhetek is Fadgyassal. Boldog vagyok, ha mindennek a javát neki adhatom,
ha a czipőjét tisztogathatom, ha a szép nagy haját fésülhetem, ha a
kövér nyakán az ujjaimmal babrálhatok, ha a forró orczámat az ő hideg
orczájához oda nyomhatom – isten, ne adj nekem mást, csak ennek az
embernek a szivét tartsd meg a számomra. Ugy-e édesem, te nem szereted
őt? Te szép vagy, neked az egész Keszthely a lábaid elé fog borulni.
Válogathatsz, válogass is. Ez az egyetlen egy dicsősége van a
szinésznőnek azért a sok jóért, a mit elvesztett. Mért ne használná föl.
Bizony csak felhasználja. Közöttünk egy sincs, a ki eleresztené a
madarat. El az isten és tudja, hogy csak nekem nem kell senki ezen az
egyen kivül, a nagy világon…
Ott virradt meg Szentimrey Berta, vagy családi nevén Sáfrány Erzsi,
Vasadiné mellett, mint egy pihenő cherub, hogy minden kisértés ellen
megvédelmezze – az ő drága Fadgyasát.
Korán megjelentek a társak, hogy az uj müvésznőnek hódolatukat
bemutassák. Maga az igazgató pár volt az első, mely diskrét kopogtatás
után a lapáttal betámasztott ajtót benyomta.
Már akkor Vasadiné csinosan fel volt öltözve. Fekete ruhájában, fehér
keskeny csipkegallérjával nem hizelgő és tulzó komédiás csapat előtt is
kellemes jelenség lett volna.
Ezek pedig elszavalták előtte legszebb bókjaikat az uj népszinmüvekből,
vigjátékokból és koszorus tragédiákból.
A nagy Fadgyas haragosan hányta-vetette hosszu haját, és nehány
odavetett szemrehányással jelezte Szentimrei-Sáfrány kisasszony számára
a készülő vihart.
Az özvegy hamar felismerte eltünt ruháit a testvéreken és igy az a
reménysége megvolt, hogy alkalmas perczben egyik-másik darabot
visszakeritheti.
Soha ilyen élénk zakatát, fecsegést, ugrándozást, nevetést, ölelkezést,
csókolkozást, vásárt nem látott még.
Ez a szeretetteljes, fáradhatlan zsivaj csak a legjobb testvérek között
fordulhat elő.
Mindeniknek volt valami érdekes elmondani valója.
A férfiak kalandjaikkal dicsekedtek, a nők hóditásaikkal voltak nagyra.
Mindezekből láthatta Vasadiné, hogy ő az élet szebbik, ragyogóbb oldalát
még csak halvány vázlatban sem ismeri.
Nem lett volna nő, ha őt e röpke verőfényes történetek nem mulattatták
volna. Igenis tele szivvel szivta a gyönyört e tréfás, félig igaz, félig
költött bohóságokból. Embereket, ifjakat és öregeket látott e könnyü
jelenetekben, kik szeretik a müvészet mellett a müvelt hölgyeket és
tudnak áldozni a haza oltárán, és hölgyeket látott, kiknek életük vigan
foly, kiket koszorukkal halmoz el a világ és kiknél a gond és bú,
rokoni, és baráti irigység nem hervasztja el idő előtt a lelket.
Mit és mennyit élt ő át csak nehány rövid hónap alatt a rossz emberek
között, oh itt máskép lesz minden, dobogó szive, lüktető erei mondják,
bizonyitják megczáfolhatlanul.
– Uraim és hölgyeim, – vágta ketté a forgataggá nőtt zsibajt az igazgató
– konferencziára a nagyteremben.
A nagyterem a szellős kocsiszin volt, melynek szekereit gazdáik
megkérdezése nélkül hirtelen belepte a vidám boldog szinésznép.
Öregek és ifjak, gyermekek mindkét nemen siettek a szekéroldalakra, meg
oda, a hol lehetett helyet foglalni.
Vasadiné saját szekerét az igazgató-uréknak ajánlotta fel. Csakugyan ez
is volt a legnépesebb páholy.
Az utas parasztok, zsidó-kereskedők bámész szemekkel vettek részt a
különös gyülésben.
– Fehérdi vezesse a jegyzői tollat, s a gyülést megnyitottam. Tárgy: az
első hét repertoirja és pedig per eminencziam, a megnyitó darab
lelkiösmeretes kijelölése. Meg kell jegyeznem, és itt nem türök
inditványokat, valamint a tárgyalás gyorsitása czéljából egyebekben is
ajánlom az egyöntetüséget.
– Azaz a saját ostoba akaratodat – mormogá egy vén szinész.
– Hogy, tehát hogy uj tag felvétele és bemutatása levén napirenden, a
megnyitó darab kijelölése simán menjen keresztül. Gondolom, jól fejeztem
ki magamat.
– Helyes! – kiabálták az ifjabbak, kik még nem állottak ingathatlanul az
igazgató kegyében, – igen helyes!
– Bizzuk az igazgató ur bölcsességére, – dörmögék azok, kik hü és régi
mamelukok voltak.
– Szót kérek –
– Fadgyas, még nem fejeztem be.
– Le Fadgyassal!
– Le vele, le vele.
– Éljen Fadgyas…
– Menjen »A jó hazafiak« – kiáltá az igazgató.
– Aesopus –
– Ki beszél? emeli fejét fenyegetőleg az igazgató.
Csönd.
– Egerváryt adja Fehérdi; Bagossy Gáspárt – én; Farkas Mártont – –
– Mit akarnak ezzel a hitvány darabbal – nyitja meg ajkait az
igazgatóné.
– Mert irigyli a pompás szerepemet – sugja Vasadiné fülébe Szentimrey
kisasszony. Uh! lelketlen – –
– A mentor – hangzik valahonnan.
– Mi az? Ki beszél?
Csönd.
– Magdolna fog menni. A közönség ezért rajong most. Magdolnámmal
mindenütt hóditottam.
– Nagyon osztom drága feleség bölcs nézetedet, de Vasadiné kedves
müvésztársunk számára e remek darabban nem találok szerepet.
– Miféle beszéd ez? Miért ne találnál? Csak a legkorlátoltabb férj képes
ily állitásra. Borcsa a legpompásabb népies alak, Fejérdi olvassa a
Borcsa szerepét!
Fejérdi a rongyhalmazból kiválaszt egy csomagot. Kikeresi a kérdezett
szerepet és sebes szinészi hadarással olvasni kezdi:
»Se a falu felől, se a mező felül nem gyün az a Magda lány. Harangoztak
mikor ettünk, aztán mindjárt elment. Eredj, mondok, hozz egy kis füvet a
kertek alul a kuli tehénnek…«
– No hát aranyos feleség, ez igen pompás, de ehhez a stilhez igen
gyakorlott müvésznő kell. Te remek Magda vagy, hogy a két magyar hazában
nincs párod, de itt most ő nagyságát kell néznünk. Én az éjjel 150
darabon keresztül mentem, a végén is csak abban állapodtam meg, hogy
nekünk az igazi hangot megütnünk csak felséges Gertrudiszoddal lehet.
– Helyes, helyes! – tombolt az ifjabb nemzedék.
Itt már a vének is megállapodtak egy-egy hatásosabb szerep mellett.
Még néhány inditvány a zendülők pártjából fölhangzott: Kérők, Pártütők,
Csikós, Jóslat, Falu rossza, Szép marquisné, IV. László, III. Richárd,
Kisigmándi pap – és rá hasonlókép fölcsattant a: Ki beszél? – mig az
elemek lassan-lassan lecsöndesedtek és a végmegállapodás Bánk-bánban
megtörtént.
Vasadiné kapta Melindát.
– Ah isteni Melinda –
– Nagyszerü! –
– Felséges.
– Ilyen szerencse! Gratulálok angyalom.
– Egy napon, egy órán, az első estén elérni a csucspontot!
– Ah!
– Óh – –
És mindenki akart valami szépet, biztatót mondani a csinos özvegynek.
Rögtön szerepet kapott Krisztinka is, a kis Soma szerepét.
Főbb részleteiben megmutatták a nagy szerep szépségeit Vasadinénak – és
ezzel, mint a változhatatlan szerződéssel, az uj tag föl lett avatva.
Az igazgató ur még az nap délután a Vasadiné fogadott szekerén,
természetesen az ő további költségére, megindult Keszthelynek az uj
müvésznővel bérletfogásra.