Azon leszurdalt testtel Pipi is fölkelt, s mintha ő akarna gratulálni –
oda ment Vasadinéhoz, hevesen átölelte és sokszor, sokszor megcsókolta.
– Ah édes Mattikám, kéjt csak a müvészet terem! Hiszen nagyon jó
helyzetünk volt nekünk Péntekvásáron, férjem a legkeresettebb
szücsmester volt, ugy éltünk, mint a grófok, télen öt hizott sertés,
tavaszon sok baromfi, nyáron liba, kappan, őszön hizott lud, frisling,
kamarám tele befőttekkel, kétszáz üveg, pinczénkben bor, padlásunkon
finom beőrölt liszt, de mindenem, mindenem az ég alatt, mig most?! Az
isten hozott édeském! Mennyi pénzed van?
– Nagyszerü müvésznőt teremtek belőled, ötöd napja, hogy egy krajczárt
sem fizettünk, a fiadnál egy pár aranyat láttam, kis leányod fülében
jóféle függőket. Karpereczek, órák, gyürük, finom ruhák – meglátszik,
hogy nagyuri dáma voltál. Világhirü müvészt formálok belőled. De édes,
de aranyos, segitened kell rajtunk! Nachtmusikot adatok, Fadgyas
beszéddel üdvözöl, ezek a szegény fiuk rajonganak érted – ezt a rongyos
vacsorát nem tudom kifizetni – Keszthelyen mint az istent várunk, omlani
fog a pénz – én megőrülök! Ugy-e, kisegitesz bennünket? Akkor holnap
utazunk. Te a férjemmel előre mégysz. – Együtt fogtok bérletet gyüjteni.
Abból neked igen szép jövedelmed lesz, de most megmérgezem magam, ha nem
segitesz rajtunk. Csak három nap, de két nap, de egy nap, s utolsó
krajczárig vissza van fizetve minden.
Ujra elkezdődött az ölelés és csókolás.
A testvérek nagyszerüen bebizonyitották, hogy náluk a szeretet a
legönzetlenebb valami a világon.
Vasadiné nem ért rá sokat gondolkozni, legértékesebb ruhái már ugy is
közkézen és háton pompáztak, másfelől a szeretetnek, barátságnak,
tesvériségnek annyi jelével találkozott, hogy nem tudta magát
kellőképpen mérsékelni.
Talán viszonzásul, vagy még nem találták elérkezettnek az időt a tagok
arra, hogy a szép özvegyet magukkal egyenlőnek tartsák: Vasadinénak egy
kis csinos borjuistállóból hevenyésztek össze külön kabinetet.
– Csak pihenj te itt, édes! – biztatá az igazgatóné, ki már mindent
kicsalt, a mit lehetett a szegény asszonytól – érezd te itt magad ebben
a kis nyári pavillonban egész otthonosan kicsinyeiddel. Aludj jól,
álmodd meg dicső jövődet és felejts el mindent a multból. A ki a mi
testvérünk, annak merőben ujnak kell lennie. Angyalom – és összevissza
tapogatta Vasadinét csupa női szeretetből – annak igazán mondom még a
vérének is meg kell változnia. Egy szinésznő olyan, mint egy férfi,
független. Senkinek sem tartozik számadással. Szereti azt, a kit akar,
elfogadja azt, a ki neki tetszik. Fogod érezni, mily kellemes ez a
függetlenség. Nem bujkál utánad egy házsártos férj, – nagy dolog ám az
babuskám. A mellett vallhatsz férjet pap nélkül. Itt van Fadgyas, az
rajong érted; Fehérdi, az bolondul; Kovács őrjöng – én azt tanácsolnám,
– válaszd az öreg Patakit. – Jó becsületes pupák Jancsi – a mellett nem
részeges és semmit sem követel. Ugy öltözhetel, amint akarsz, nem kinoz
a féltékenységével, hogy minek jársz kivágott ruhában, mért mutogatod a
vállaidat… Állj meg galambom, mintha tulajdon édes leányom volnál, ugy
gyönyörködöm a pompás termetedben. Hány éves lehetsz? én harmincznégy
multam, de a tiszta becsületes élet megvénitett. Ha még egyszer fiatal
lennék, majd tudnám mit csináljak. Huszonhat, huszonnyolcznál te nem
lehetsz több.
– Annyi vagyok. Ernő fiam kilencz éves, Krisztinkám hét.
– Ezekről a gyerekekről ne igen sokat beszélj. Téged aranyom még
adhatlak leány-számban. Keszthelyen igen sok a gavallér. Ha meghallják,
hogy egy gyönyörü szép szerelmesünk van, özönlenek a fürediek is. Egy év
alatt annyi ékszert gyüjthetsz, hogy nem tudod hova tenni. Majd oktatlak
én. Jó lesz, ha azt mondom, ugy csak bizalmasan egynek-egynek, hogy
grófné vagy, csak bizd rám a többit.
– Nem, azt nem engedem.
– Oh, te kis szüz Máriám. Veled adatom Szép Helénát. Hm, ha ez a két
gyerek nem volna itt, mindjárt felöltöztetnélek Szép Helenának. Ah,
előre látom, mily nagyszerüen fogsz festeni. A jó isten küldött közénk!
Már kétségbe estünk. Még a rongyos diszleteinket is mind
elzálogositottuk. No csak bizd rám magad. Férfiszerepeket adatok veled.
Lássák a szép vádlijaidat. A férfiaknak csak ez kell.
Vasadiné nyersen szólitotta fel a készséges igazgatónét, hogy hagyja
őket magukra, a gyermekek álmosak, aludni akarnak.
Elsápadt a kis Gertrudis dühében, de okos volt s nagy nyájas hizelgések
közt távozott. Tudta, hogy a vetés is, aratás is nem egy ugyanazon napi
munka. Kicsoszogott.
Vasadiné bereteszelte az ajtót, inkább betámasztotta egy lapáttal, az
ablakot, vagyis inkább lyukat betömte ruhával, s a pislogó
faggyugyertyánál levetkőztette gyermekeit, s a fiut egy ládára, a
leánykát az ő ágyába fektette le.
Megimádkoztatta őket, miközben ő is forrón imádkozott s mikor látta,
hogy már alusznak, szemlét tartott bőröndje fölött.
Meghült ereiben a vér, még a gyermekek ruháit is mind elrabolták.
Sirt, és ki akart törni, hogy lármát csap és megkeresi a tolvajt.
Azonban ujra bereteszelte a lötyögő ajtót, mert lépteket hallott. Mintha
egész csomó ember jönne.
Valóban egész csomó jött.
Ott krákogott, köhögött, csoszogott, suttogott az ablak alatt.
Valamelyik sipocskába fútt, majd magasabb, majd mélyebb hangot adva.
– Mamám hol van? ijedt fel a kis leány, a gyengén terjengő külső
világosságra.
Ezalatt megzendült a gitár és fuvola s egy operarészlet bizonytalan
hangjai kezdtek behatolni az özvegy szobájába.
Magának a zenének – bármily gyarló lenne, megvan már az a hatása, hogy
hangulatot kelt a szivben, annak a tudatnak pedig, hogy ez a zene, ez az
ének az én tiszteletemre szól – fölemelő erejét ki tagadhatná el?
Vasadinét régen, nagyon régen érte ilyen kitüntetés. Nő volt, reszkető
gyönyör fogta el idegeit.
Könyei hullottak, kezeit összekulcsolta.
– Oh istenem adj erőt, adj tanácsot – mormogá.
Szebbnél szebb magyar népdalokat énekeltek, régieket és ujakat. Mindenik
a szerelemről, a bánatról, a halálról – és a boldogságról szólt.
Zokogott és fogadást tett, hogy ő ezekkel az emberekkel elmegy. Ő meg
fogja nevét őrizni minden mocsoktól, de koldulni nem tud, nem fog és
ezeket a gyerekeket nem hagyhatja. Ezeket tartani kell, ezeket ruházni
kell.
Oh, benn volt már szivében az édes méreg, hogy ő müvésznő fog lenni,
igazi müvésznő, a kit ismerni és tapsolni fog az ország.
Mit? Mit adjon ő anyjára? Nem elűzte-e? Testvéreire? Nem rágalmazták-e?
Barátaira, barátnőire? Nem elhagyták-e? Isten vezette őt ide, igenis a
jó isten. Egyenesen az.
Nem látott többé semmi sértőt az igazgatóné eljárásában, szavaiban,
oktatásaiban. Oh ő maga fog magának utat törni. Nem fél senkitől és
semmitől.
Miért féljen? Rosszat nem akar.
És nem voltak-e a világon nagy müvésznők, kiknek szekeréből lelkesült
ifjak, müvelt családapák kifogták a lovakat?
Miért félne ettől a pályától? Egy nő mindenütt lehet tiszta és kell is,
hogy az legyen. Ajándékot senkitől sem fogad el az egyszerü
virágkoszorun és bokrétán kivül.
De ebben meg ki látna megbecstelenitőt?
– Fizetésemből fogok élni, éppen ugy, mint a mosóné, vagy varróné a
saját keresményéből.
Most már még jobban oda hallgatott a zenére, énekre, hisz szinésznő volt
már, csak egy hasadozott istállóajtó választotta el a grófi, királyi
paloták aranyos szárnyas ajtóitól.
Elcsendesedett az ének.