Nem tudom már, hogy van, én valahányszor ifju éveimben, hosszabb
távollét után, hazamentem boldogult szüleimhez, mindig elgondoltam a
falu felé, ahogy szemembe tünt a torony csillaga s a fás, lombos
homályban kivettem a pontot, a hol ők laktak, – kedves öregeim ugyan
hogy lehettek ti most, nincs-é valami nagy bajotok? Anyám köhög-e
nagyon, s apám birja-e még a lábait. Testvéreim…
Gondolom a jó szülők is ép igy lehetnek közeledő gyermekeikkel, s a
testvérek bizonyosan mindent elkövetnek, hogy a fogadtatás a
legszivélyesebb legyen, s ahogy ma mondják: »semmi kivánni valót ne
hagyjon fönn.«
Özvegy Vasadi Ignáczné az ócska tárgyakból isten segitségével szerzett
pénzecskéből egy részt arra szakitott, hogy a jó mamát, a Klárit,
Bertát, Gyurikát, s az atyafiakat Veszprém városában megkeresse. Az öröm
miatt, hogy rég nem látott szeretteit ujra kebelére ölelheti, és
gyermekeit a kedves ismerősöknek bemutathatja: tulságosan elfogódott.
Sirt, hogy gyermekei haragosan kapaszkodtak a nyakába és csókolták, hogy
mama, te megint mit csinálsz?
Mit? Mit tud a sziv csinálni, mikor örül, remél, és még szeret? Sir, és
áldást kiván mindenkire.
A magas, nyulánk asszony fekete ruhájában, meggörbülve, fekete
csipke-kalappal födött fejét mélyen aláhajtva, egy öreg anyókának
látszott, telt piros arczát most kékes fehérség fogta be, szemei a sok
sirás miatt megapadtak, majd felényire huzódtak össze, szemei alatt sürü
ránczok képződnek, mind szüntelen zokogott, a mi által egészen
nevetségessé vált gyermekei előtt.
– Te mama, huzta le nyakát kis vékony karjaival a kis leány. Te ugy
csinálsz, mint a kása: pü, pü, pü. Most jó vagyok, minek sirsz? Ernő se
dulakodik, ő is jó. Nevess – óh édes mamuska azért is nevess, nevesd ki,
hogy Csethy néni még a czipőmet is le akarta huzni a lábamról, hogy ad
másikat, de nem igaz, mert csak el akarta vinni a kosarában, mint az uj
fésüdet, nevesd ki, és mutasd még egyszer, hogy csinált? Ernő, te is
tudod mutatni, mutasd, hogy akarta lehuzni a lábamról Csethy néni az uj
czipőmet.
Ernő férfihoz illő komolysággal térdein a pénzét számlálta, és
hozzátette azokat az ezüsthatosokat, sőt huszasokat is, a miket
Veszprémben a nagymamánál fog kapni, Háni nénitől, Berta nénitől, Gyuri
bácsitól és legkivált a nagymamustól. Ő tehát most oda se tekint kis
leánytestvérére.
Igy csak az anya és leánykája játszották el a jó Csethy néni furfangját,
mialatt a hegyi utról a kocsi szépen leereszkedett Veszprém városába.
Akármennyire boldog vagy kemény szivü legyen valaki, és tudjon oly lelki
erővel birni, hogy föl se vegyen bizonyos dolgokat: mikor hosszu idő
után szülővárosába belép, különösen ha ő is véletlenül gazdag emberből
azalatt koldussá lett, boldog, irigyelt asszonyból szegény
özvegyasszonynyá, a ki rakott szekér helyett egy csomó panaszszal,
sóhajjal, édes jó istenemmel jő, és titkos kérelmi fogásokkal: hát igen
nagyon elérzékenyedik! A házakat nagyobbaknak látja mint régen; a
templomot magasabbnak, – komorabbnak; az utczákat szélesebbeknek; az
embereket hallgatagabbaknak; a gyümölcsös piaczot, mely mellett el kell
haladnia – maga se tudná mért: drágábbnak. Mindent mindent többnek,
nagyobbnak, talán szebbnek lát, csak ő maga érzi, hogy kisebb lett,
vénebb, rutabb, szánalomra méltóbb mint azelőtt, a szép ifju korban.
Ugy tetszik, mitha senkit se ismerne már és mégis mindenkinek köszönni
igyekszik serényen; azt véli, hogy megismerték és mindjárt megszólitják,
holott közönyösen mennek el mellette és senkinek se jut eszébe, hogy oda
kiáltson: jó napot, jó napot kedves hugom! De megszépült! Isten hozta
nálunk, ugyan szép, hogy egyszer már ránk is gondolt!
Különös nyomás ül a szivre, örömnek, bánatnak, szégyennek, félelemnek
vegyes érzése.
Végre begördül a kocsi a szülői ház kipadlózott kapuja alatt a virágos
udvarra; ott a nagy szomorufüz a kut mellett, minő hatalmasan megnőtt,
milyen gyönyörüek ágai! ahol a szülőlugas, már a ház tetejére futott; a
baraczkfák a kerités hátánál, egy-két szem a tetején még maradt is.
Csirkék, ludak, kácsák, galambok. Ehol a kutyák is elősiettek a
folyosóról és konyhából és csupa illedelemből hangos ugatást kezdenek
pár perczre, s mikor látják, hogy csak egy asszony száll le a kocsiról,
s két gyermek, visszasompolyognak s egymáson harapnak egyet, hosszu
vonitással.
Mi az? nem a mama, meg a leányok futnak ki előbb az érkezők elé, hanem a
cselédek. Ők bámulnak, és vigyorognak, kezeiket morzsolva.
Végre kijött egyik tesvér.
– Hánika! kiált, kezeit ölelésre emelve az özvegy asszony. Kedves lelkem
anyám nem beteg-e?
– Nem hát.
– Ernő, Krisztinka, csókoljátok meg a Háni nénit.
Háni néni, ki egy megaszott, magas száraz öreg leány, haragos
tekintettel, mint a valaha szép, de megtörődött hölgyek, fakó szintelen
ajkakkal; hosszu eres nyakkal; sárgás fülekkel és kidagadt kékes gyürüs
szemaljakkal, lecsüngő mellekkel és ritkás fogakkal – el nem palástolt
gunyos elégtétellel tekint nénjére, kiről azt hiszi és hitte mindig,
hogy szerencséjének megrontója, mert Vasadinak őt kellett volna
elvennie, ha lett volna akkor is, mint ahogy most nincs, becsület a
világon.
Foghegyen kérdi:
– Nincs több gyermeked? Nem járt nálatok himlő?
– Oh, az a legegészségesebb vidék, – kapkod ide-oda az özvegy, nézve,
hogy honnan tünnek elő a többiek. Megcsókolhatod őket bátran Háni. Mi
már a szépségünket nem félthetjük.
Mormogott valami nyers választ Háni kisasszony, mert ilyen kiméletlen
beszédre még szurni is lehetne.
– Hát Berta nincs itthon?
– Hogyne volna, most áztatta a lábait. Vagy kiszaladjon teneked
mezitláb?
Igy, igy, ilyen akkordokkal haladtak a mama felé.
A rendkivül magas kövér, de megvénült anya egy hosszu fehér kemenczéhez
támasztotta a hátát és kezeit a mellén egybekulcsolta. Ugy várta leányát
és unokáit.
Ne ütődjék ezen meg senki. A vidám, tele torokból kiabáló, ugrándozó
fogadás csak azokat a vendégeket illeti meg, kik gazdagok,
tiszteletreméltók, kik nem hogy vinnének, de sőt hoznak s kiknek
megérkezése, mint az áldott napé, fényt hint az egész városra.
Vasadiné szeretetében, örömében ugy kiterjesztette a karjait, hogy igen
kevésbe került volna neki az egész kályhát átölelni, s igy mutatni ki,
hogy mennyire imádja anyját.
– Mamám! drága mamám!
– Ugyan szégyent hoztatok a családra, mindenki azt mondja, még a Novák
doktor is, hogy te vitted Náczit a temetőbe.
Még nem is utasithatta vissza e kegyetlen vádat a szegény asszony, midőn
Háni zordan oda vetette:
– Te, te, az bizonyos.
– Én?
– Itt az az általános vélemény.
– Oh mama, mama – furta az özvegy fejét anyja hóna alá, mintha ezzel
akarta volna az anyai karokat ölelésre birni.
– Ne busulj Matild – haladt be az oldalszobából egy hatalmas termetü, de
szebb évein rég tul levő leány – majd felvilágositom én azokat a
lelketlen rágalmazókat, hogy a dolog hogy volt, mint volt. Látod, nekem
ma már korán reggel ki kellett volna mennem a mezőre, mert a papa halála
óta a gazdaságot, tudod hogy én viszem – de látni akartalak és vágytam
látni a gyerekeidet. Aranyos szép gyerekek (és csattogtak a csókok) te
se hajtsd meg olyan nagyon a nyakadat, mert nem ér ám az semmit, elég
erős vagy, majd csinálunk valamit. Bérlünk a te számodra is egy kis
jószágot. Én mindenbe beletanitalak. Nem nehéz. Nekem is azt mondták,
mikor a kavicsolást kivenni mertem: csak egy leány, majd neked meg azt
mondják, csak egy asszony, de kutya lánczos, azért belevágunk ám az
üzletbe. Tudnál-e borokkal kereskedni? bort veszünk. Itt sok a tiszt,
meg a hivatalnok. Ne félj. Gyuri mindnyájunkkal perben áll, de azért, ha
jó ebédünk van, mindig itt ül. Itt jön ni.
Egy kis kövér szürke ember, apróra nyirt kemény deres hajjal,
piros-barna orczával, szürke ruhában, gyürüs ujakkal, és kifeszitett
mellel lépegetett a megérkezett nővér felé.
– Már a szőlőből láttalak Matild, hogy jösz, kiáltottam is, hogy állj
meg, de persze te nem tudod, hogy a Bacsák karózott szőleit én vettem
meg. Én. Bánom, hogy a borait is mind meg nem vettem. Ha hoztál pénzt,
belevághatunk a borüzletbe. Erről beszélgettünk már Bertával. De én
semmivel sem segithetlek. Engem mindnyájan megcsaltatok. Mama, nincs egy
kis harapni való? Tegnap este abból a disznósültből – hiszen csak, nem
ették meg mind?
Gyuri ur nehány vékony csók és ölelés után miközben a gyerekek fejére
egy-egy baraczkot plántált, oda törtetett a fal-almáriumhoz, kivette a
maradék sültet és bort s igy a mint evett és ivott, nézte Matild nénjét,
a gyerekeket, a két öreg leányt, anyját, a ki végre meglágyult és sirt
az ablakban és ott ölelgette az unokáit és motyogta: szép gyerekek, szép
gyerekek, mint a nagyapjuk s mint Gyuri volt ilyen korában, és Háni…
Lassanként kidühöngötte magát a keserü szemrehányás az anya ajkain, a
méltó kedvetlenség az egész családban, hogy most már mit csináljanak
Matilddal, mert itthon nem ülhet, igen sokan vannak ugy is és előbb
Háninak, meg Bertának kellene valahogy férjhez menni, mert erre az idő
igazán hogy itt van – és ugy aztán felkerültek a városi ujságok.
– Az alispánnál nagy vacsora volt.
– A püspök nem viszi sokáig, már a testamentum is kész. Rafi néni sokat
örököl.
– Még mindig a papok az urak.
– Fekete Irma meghalt.
– Weisz Lina férjhez ment.
– A kis Kertész Józsi még mindig emleget. Már a harmadik felesége van.
Szücs Dániel is meghalt, és egy kis furkó emberkét választottak
helyette; Paczák Juliához egy éneklő kanonok járogat; a piacz szörnyü
drága; a hus rossz; jó szüret lesz; hogy égés volt; ha papa él, most
szeptemberben megtarthattuk volna az ötvenéves jubileumot; Füreden
borzasztó sok a vendég, a gazdag zsidóság minden jó helyet lefoglal.
E hireken, mint egy lajtorja lépcsőin, fölemelkedtek a helyzet
magaslatára – és ebédhez ültek.
Természetes, hogy Gyuri minden pörlekedése daczára ott maradt, és
semmiféle élvezetből ki nem vonta magát. De rögtön ment, a mint a két
gyermek meg találta penditeni a pénzgyüjtés eszméjét.
Mi legyen, hogy legyen?
Mindenünnen, ha korán ment, ha későn ment: ezzel a nyomatékos szóval
verték vissza szegény özvegy Vasadinét:
– Csak egy asszony. Nem lehet.
A kavicsolást nem kaphatta meg; a honvédség széna-zab szállitását egy
főhivatalnok sógora ragadta kézbe; a rabok élelmezése is igen pompás
lett volna, de egy pap adta rokonainak; ott volt – – óh nyolcz-kilencz
igen szép vállalat is ott volt, de mindig:
– Csak egy asszony!
Holott nem az volt a baj, meg kell mondani a legtermészetesebb
igazságot, hanem hogy: nincs pénz.
– Van pénze, jó sok pénze? Az elnöknek, az igazgatónak, a titkárának; a
választmányi tagoknak, az árverező küldöttségnek, a jegyző urnak, az
ellenőr urnak, a gondnok urnak, a dijnok urnak, az urnak, a szolgának –
mindenütt, mindenütt pénz, pénz, készpénz! Az kellett és az kell,
okvetetlenűl.
Miután semmiféle vállalatot nem sikerült megragadnia a szegény
asszonynak: ujra kitört egész viharszerü dühöngéssel, hogy:
– Egész életedben egy haszontalan asszony voltál.
– Olyan asszonyt, a kinek az ura öngyilkos lett, Veszprémben semmire sem
alkalmaznak.
– Nem kellett volna mindent átadni a hitelezőknek.
– Nyolcz, tizezer forintot jó idején meg lehetett volna takaritani. Most
ur volnál. Itt nem maradhatsz, nem, nem – –
– Elmegyek – hörgé, zokogá a szegény özvegy.
– Én mit sem tehetek – terjeszté ki tenyereit a legőszintébben az anya.
Próbálj, én is özvegy vagyok.
– Csak a mi becsületünket ásod alá – magyarázta Háni egész fölhevülten,
– ha még tovább is itt ülsz.
Berta, mint a jószivü kövér lányok, sirt, szemeit forgatta, kereste az
egeket és susogta: ne félj Matild, isten megsegit.
– Tudtam volna olcsón szerezni finom borokat, – szólt a beszédbe György
ur – de itt a hitelt Veszprémben és vidékén ne keresd. Mama! abból a
diós rétesből maradt még egy falat? Megenném ezzel az Ernő gyerekkel.
Majd szüretkor Matild, ha fölmegyek Pestre, küldök egy jó kosár szőlőt,
csakhogy a portót te fizeted. Ha az urad élne, betennők a városhoz
valaminek, de tégedet? Mindenki azt hajtja, akármerre megyek, Torkos
barátom, az a baj, csak egy asszony.