A kellemetlenül meglepett jó testvérek szivessége mind összébb-összébb
szorult, végre oly kicsinyre zsugorodott, hogy abban, mint valamely
kényelmetlen, alacsony, keskeny ketreczben özvegy Vasadi Ignáczné a két
gyermekével, ezer gondjával csakugyan nem fért meg.
Hogy az elhatározó lökést megadják: előbb a testvérek egymás közt
vesztek össze, de czudarul, még anyjukat se kimélték, ki különben épen
nem csititotta a veszekedőket, azután az özvegy asszonynak estek
közösen.
– Itt munka nélkül nem élhetsz – vágta oda György ur, borokat töltögetve
át kisebb üvegekbe. Én nem roskadhatok össze a munka alatt.
S hogy össze ne roskadjon, hosszukat ivott, de hogy ne lássék az ivásnak
valódi ivás formája, ugy tett, mint a ki üzleti szempontból iszik, és
nem is gondol arra, hogy a bor mily kellemes a gyomornak.
– Nincs ám most papa, a ki járja ajándékokkal az urakat, hogy egy
jutányos bérletet kicsaljon. Most elől-hátul csak Gyuri, Gyuri ide,
Gyuri oda. Leroskadok a munka alatt. Könnyü volt apámnak, ő nagy volt,
kövér volt s akkora hangja volt, mint egy öreg harangnak – én kicsiny
vagyok, sovány vagyok és a beszéd nehezemre esik. A tüdőm van megtámadva
a sok munka miatt. Láthatod, hogy leroskadok.
Leült, de a borok mellé. És folytatta nehéz munkáját.
– Gondoltál-e te arra Matild, hogy itt soká nem maradhatsz? Nem
akarhatod, hogy anyánkat megemészsze a szomoruság. Azt én nem engedem. A
leányokra is rossz hatással van, hogy te itt vagy. Mérgesek. Nagyon
természetes. Két ilyen rossz kölyökkel, mint a tiéd, készebb volnék
magamat fölakasztani. És mindenki azt kérdezi, mit akar Vasadiné? Meddig
ül még itt Vasadiné? Hát az a Vasadiné nem tud csinálni semmit? Mért nem
megy valamelyik fiatal paphoz házvezetőnőnek? Ne tartsa olyan nagyra
magát. Özvegy asszony, özvegy asszony. Egy özvegy asszony örüljön, ha
valakinek jó szándékkal megakad rajta a szeme. No most is – mihelyst egy
kissé feldühödök, vérkeringési zavaraim vannak.
– Az Isten áldjon meg – ugrott oda Háni – vigyázz –
– Vigyázzak, mit vigyázzak, ha drága a kenyér, és mindnyájan esznek.
Most még hozzá ezek is – én leroskadok.
– Nagy meggondolatlanság volt tőled haza jönni – vette fel a szót Berta,
annyival is inkább, mert itt igen rossz hired keringett.
– Nekem? kiáltott mély sértődéssel az özvegy.
– Nem is nekem. A rossz hirnek nem kell drót, eljön az magától.
– Nos, mi erre a felelet, asszonyság? erőlködék nagyobb hangon beszélni
György ur.
– Verje meg az isten a rágalmazót.
– Hm, gyönge kis védelem.
– Én meghalnék, ha valaki egy rossz szót mondana rólam, vonogatta száját
Berta. Te mindig legkaczérabb voltál közöttünk.
Ez fellobbantotta az aknát.
És rettentő sirás-rivás keletkezett.
– Nem türöm, – állott az ügyek élére György ur – neked Matild, távoznod
kell.
– El is megyek.
– Mentül előbb.
– Ma.
– Itt nem fogsz békétlenséget csinálni.
– Ne féljetek.
– A mi jó hirünk drága.
– Mi nem akarunk öngyilkosok lenni.
– Háni!
– Ugy van!
– Anyám!
– Ahogy vetettél: arass.
– De istenem!
– Ah, barátom, mi azokra a karemelgetésekre, mulatságos szemforgatásokra
mitsem adunk. Te nem tartod anyánkat, nekünk anyánkat kell tartanunk.
Érted?
– Azt megteszem, hogy kocsit fogadok – szólt jólelküen György ur s föl
is kelt, hogy mindjárt menjen, – de többet nem tehetek.
– Keresd fel a férjed rokonait.
– Ide utoljára is eljöhetsz – vigasztalá az anya, széles kövér hátát a
nagy zöld kemenczének vetve.
– Jól beszél, mama. Matti, menj a Náczi rokonaihoz.
– Elmegyek akárhova, csak innen szabaduljak.
– Ez a köszönet, hogy olyan szivesen fogadtunk, hogy még sértegetsz?
– Nem türöm, – orditá György. Megyek kocsiért, még ma.
– Azonnal.
– Helyes Matild. Jó, hogy belátod hibádat.
– Berta, még az isten nem számolt le veled.
– Ej, ez mégis sok.
– Borzasztó!
– Rettenetes!
– Kiállhatatlan.
– Mama ezt türöd…
Ilyen zene-szó mellett vonult ki a városból délutáni négy-öt óra közt
özvegy Vasadi Ignáczné a két gyermekével – egy zötyögős paraszt
szekeren.
A gyerekek kosarában volt egy kis körte, kalácstörmelék – ők tehát, ha
szomorkásan is, de kibékültek a szeszélyes sorssal.
Vasadiné mélyen a szemére huzta fekete kendőjét – és sirt és imádkozott.
Füred mellett egy falucskában esteledtek el.
A kocsis mogorván hozzá szólt:
– Itt jó korcsma van.
– Nem lehetne elmenni Füredig?
– Nem.
– Miért bácsi?
– Mert Füreden rossz a bor, meg drága. Tudja most már?
Azzal a paraszt be is kanyarodott a korcsmának vivő utczába.
Vidám fiatal emberek tánczoltak félig öltözött hölgyekkel a szemetes
udvaron.
A folyosón egy öreg ur gitárt pengetett s két öreges hölgy énekkel
kisérte.
Az idegen kocsi begördülése után rögtön átalakult a szintér.
A tánczoló párok szétváltak, a zenélő, pápaszemes, borotvált arczu öreg
ur is letette a gitárt, s a vendégek elé sietett.
Követték gyorsan a fiatal urak és fiatal hölgyek is.
Mindenki segitségére szaladt a szegény özvegy asszonynak. Mint drága
porczellánedényeket, ugy szedték le a két gyermeket, mig anyjuknak egy
ur éppen a karját ajánlotta.
– Kedves szép nagysám, éppen a legjobbkor méztatott érkezni. Ugy
akartam, hogy társulatommal itt Rücskön egy kis kedélyes pihenést
tartsak. Egyuttal a »Falu rosszá«-ból próbáltunk. Keszthelyre vagyunk
invitálva, nagyszerü hely. Méztat ismerni Keszthelyt? A polgármester
tanulótársam volt, a plébános laktársam, a jegyző komám, a fele város
te-tu bruderom.
Bemutatom itt kedves nőmet, társulatom tragikáját. A két magyar hazában
nincs ilyen Gertrud. Meg kell kedves nagysám látnia. Ilyen Gertrudot
soha sem lát. Pipi…
És a kis, alacsony, zömök termetü, kampós orru, hegyes állu fekete
asszonyka királynői magatartással, magasan fenhordott fejjel járult elő
a konyhából, hol szintén meg akarta mutatni, miszerént egy hölgynek
mindenütt hölgynek kell lennie.
– Született Akácsos Petronella vagyok.
Mintha hozzátette volna: reménylem, nincs miért többet mondanom.
Végig hordozta tekintetét a jövevényen, ki halkan, félénk hebegéssel
szintén bemutatta magát.
– Ah ez nagyszerü! – kiáltott egy magas trabális, hosszuhaju ifju,
nagysád nemde az öngyilkos Vasadi özvegye?
– Az vagyok!
– Ez dicső! Igazgató ur, nemde nem a kegyes istenek küldték ez urnőt
társaságunkhoz? Egy öngyilkos neje! Ah, ez felséges. Hogy tudná ő adni
Csipisz Mátyás legujabb, akadémiailag dicskoszoruzott tragédiájában
Fennimort! Asszonyom –
– De Melindát – dörgé az igazgató, nyelvével nagyokat csettentve.
– De lady Macbethet – azaz, hogy az Vajasné ő nagysága bravour-szerepe –
igazitá ki a közbeszóló, tisztelettel hajolván meg a nagy tragika előtt.
És egymás után vagy harmincz Vasadinénak való szerep került elő.
A szegény özvegy szinte elájult az édesen ható magasztalások alatt.
Annyi nemtelen bántalmazás, szivtelen csipdesés és nővéri gyöngédségek
után, melyek farkaskörmökkel simogatták szivét, végetlenűl jól esett
neki a meleg rokonszenv.
A nők sorra ölelték, csókolták és rögtön megtegeződtek vele, a férfiak
leirták ott szemtül szemben junói termetét, vénuszi mosolyát, cleopátrai
szemeit, drámai, méltóságteljes mozdulatait és egy se mulasztotta el,
hogy meg ne ragadja kezét és csókokkal el ne halmozza.
A két gyermek is kikapta részét bőven a szeretetből.
Ölbe kapdosták, csókolták, Ernőnek pipát nyomtak a szájába, bajuszt
festettek az orra alá, míg a kis Krisztin szép homlokára diademet
erősitettek.
A nap nem hevit jobban, mint a szeretet.
Ah, hogy eltüntek Vasadiné szivéből a marczangoló gondolatok.
Az asztalfőre, az igazgatóné mellé őt ültették, az első pohárköszöntőt
reá mondták, a jövő nagy Cordéliájára, kit gonosz testvérei (mert a
bizalom azért bizalom, hogy mindent gyorsan elfecsegjen) szivtelenül
elkergettek, mindenétől megfosztottak, de nem isteni szépségétől és
dicső jövőjétől.
Soha ő még ily fesztelen vig társaságban nem ült.
– Mattikám, gyöngyöm, ugy-e nem haragszol, felvettem a kabátkádat,
holnap megengeded, ebben játszom Erzsébet királynét.
– Én a fekete köntösödet öltöttem magamra. Furórét fogok csinálni Stuart
Máriában.
S egy hosszu nyaku, sovány, szőke leány tudni sem akart róla, hogy az
idegen jószágot levesse.
Gyöngyét, ékszereit, a miket még a rettenetes romlásból
megoltalmazhatott – mindenét szerte hordták a jókedvü müvésznők.
– Ne bámulj édes – ölelte át a nyakát egy jókedvü rablókisasszony – itt
mi mindnyájan testvérek vagyunk. Életünket adjuk egymásért. Csak ints,
esetleg parancsolj, s parancsod teljesitve van. De ugy-e cziczuskám,
felségesen áll nekem ez a kis csipkekendő? Oh hogy sinylettem Ágnesben,
hogy nem tudtam egy igazi csipkekendőt venni a nyakamra. Fehérdi csinált
papirosból. Minő hatást tettem volna én ezzel. Szoktad-e a szemhéjadat
festeni – igen, hogy ne lehetne, mi mindent festünk. Igen, a hajat, a
szemöldököt, a szempillát, az ajkakat, a nyakat, a vállakat, a karokat –
egy szóval mindent, a mivel csak hatni tudunk. Itt a hatás a fő. A ki
nem hat – az meghalt. Oh te bálványkám, istenien fogsz hatni. Milyen
kövér karjaid vannak, – óh! milyen telt vállaid – ah!