Vasadiné, mikor kisirta magát szerencsétlen férje ravatalán és
valamennyire megvigasztalódott, hogy hála a jó égnek, Ignácz, ha
mindenünk elment is – legalább uri, birtokostársi diszes temetésben
részesül és az irigyek, rosszakarók ebben az egyben gonosz czéljukat nem
érték el: fölemelkedett a ravatal zsámolyáról és bizonyos rendezői
szemmel tekintett szét a nagy, tágas halotti szobában. Megszámlálta a
gyertyákat, szép sor gyertya, huszonnégy s mily vastagok, hosszuk, akár
egy-egy fáklya; megnézte az érczkoporsó oroszlánfejes lábait, igazi
szépek, aranyozottak, mint a gróf Péli Tamásnál; megtapogatta a halotti
ruhát, ez nem volt már uj, mintha viselte volna valaki, mert a térdén
ugy volt összeférczelve s a fekete szalon kabát gallérja leszakadt, de a
szemfedő finom volt s ezzel meg is elégedett.
Megcsókolta a halottnak imára összetett fehér ujjait, ráborult még
egyszer arra a bizonyos helyre, a hol a golyó átfurta a mellet – azután
elfordult, uj zokogásra készülő ajkait összeszoritotta – s szólt
gyermekeinek:
– Ernő, fogd meg a kis testvéred kezét és menjünk. A kicsinek ezután te
lészsz a papája.
– Akkor Krisztin! – parancsolta komolyan a fiu a leánykának, azt az
ezüstös tárczát, amit a káplán bácsi adott az asztalnál neked, hohó, ide
csak.
Krisztinka leszoritotta kezeivel a tárczát.
– Hagysz mindjárt békét a kis testvérednek?
– De ha én vagyok a papája, akkor a tárczának az én zsebemben kell
lenni. A pénzes tárcza nálatok is mindig a papánál volt. Ide vele.
S a koporsó mellett a testvérek első czivódása megkezdődött, Darvin
szerint az a jogos küzdelem, melyben az erősebb, ravaszabb legyüri a
jobbat, gyengébbet.
Éles sirás töltötte be az ebédlőt, de nem a halott apa miatt, hanem az
ezüstös tárcza miatt, a melyikhez az uj papa formált just.
Jó hogy halott-látogatók jöttek, s ezek a gyermekviadalnak végét
szakitották.
Három rongyos kötényes legény, s egy ur sárgás arczczal, fekete
szeplőkkel.
– Én, mint a nagyvári temetkező egylet – hozza, hozza Samu azokat a
ruhákat, ezeket itt levetjük – és, mint az egylet vezérigazgatója – hát
a koporsó? jó, jó, csak hozzák, puha-fa? politúros? jó, jó. Kérem
nagysád – és nevető vigyorgással ugrándozott a vezérigazgató ur az
özvegy körül – tévedés történt a dologban, nagyszerü tévedés.
Megrendeltetett bronczirozott ércz nyugágy, kétszáz tiz forinttal; és
szalon felszerelés százhetvenöttel; huszonnégy gyertya ötven forinttal;
pálmák, oleanderek, fikuszok tizennégygyel; jó illatu, első minőségü
tömjén hat forint nyolcz krajczárral, és kérem szeretettel, utasitásba
vevődvén négy ló, disz-szerszámmal, egy vén fullajtárral; tiz nagy
koszoru az egyletek, testületek számára; és megint kérem szeretettel
8–12 majdan magánosoknak már kész feliratokkal, az egész teljes rüsztung
ötszáz kilenczvenöt forint és néhány krajczárral, és most a tanácsos ur
Csethy Pál ur lélekszakadva siet hozzám, kihuz az asztaltól, hogy
igazgató ur, nem vállalhatok felelősséget a kontóért, rendezzünk csak
harmadosztályu temetést száztiz forinttal. Azért gyorsan át kell
öltöztetni a halottat, más koporsó, más ruha, hat darab gyertya, öt
oleandert ingyen adok, mert ezeket már bajos elszállitani, de a többit
fiuk, vigyétek! Itt az egyesület rettentőn károsodik. Kérem édes, ó
nagysád, esedezem, könyörgöm kegyeskedjék most a teremből kisétálni,
mert azonnal hozzá kell fognunk az átöltöztetéshez. Kérem, kérem…
S majdnem mint egy elegáns széptevő, tolta ki kezeivel a vezérigazgató
ur a kétségbeesett asszonyt, kinek még ilyen valamit is meg kellett
érnie!
– Istenem, óh édes istenem! – hallatszott a távozó asszony jajkiáltása s
»gyorsan, gyorsan fiuk!« volt rá az üzleti válasz, a kalapácsütés,
csoszogás, kiabálás élénk bizalmas zajában.
Nem lehet, nem lehet kivánni, senki se kivánhatja, hogy egy szolid
üzlet, melynél az évi perczentekre kell fektetni a sulyt, oly borzasztó
károsodást szenvedjen. Jobb most helyreigazitani a rossz számitást, mint
majd a fizetésnél történjenek csuf huzalkodások.
Ha valaki nem látta még, hogy öltöztetik át a már koporsóban pihenő
halottat, és hogy ebben semmi sértő nem foglaltatik, ugy egy perczre
tekintsen abba a sarokba, az ablak mellé. Ott áll a halott, amint egy
legény két karjával hátulról átölelve tartja, a ki szivarozik s
egyet-egyet lök a le-lecsukló tetemen. A másik társ hányogatja le a
ruhát, mint a kérget a fáról, minden meghatottság nélkül; a harmadik a
koporsót szereli föl, jó forgácscsal, e helyen egyébiránt ép ugy lehet
álmodni itt maradt kedveseinkről, azok nyomoráról, mint a legfinomabb
selyem »Zugehőr«-ön.
Igy, most már egész rendesen történik a néhai Vasadi Ignácz ur
eltakarittatása.
Mivel a négylovas diszhintó nem jött be Nagyvárról; mivel a
fáklyáskiséret elmaradt; mivel a vendégkocsis a koszorukkal nem ballag a
halottas szekér után; mivel a bér- és magánfogatok hosszu sora nem uszik
a kisvári főutczán és mivel se dalárda, se tüzoltó diszcsoport, se
birtokostársak szövetkezete, se a tanitók egylete, se fényes
papisegédlet nem ékesiti a temetési menetet, közönséges falusi parasztok
rudakon viszik a koporsót; a magas szőke káplán ur czelebrál fehér
ingben s a hosszu kántor bőg mély recsegtető hangon, szivből kiáltva:
»Te vagy, te vagy én Jézusom! Nincs már, nincsen, már jól tudom! Porból
lettünk, azzá lészünk, Csak ez biztos osztályrészünk! – –« Az uri
közönség ilyenkor nem az ut közepén, hanem az ut két szélén a házsorok
mellett oldalog, keresve egy-egy szük utczanyilást, melyen haza
suhanhasson. Csak a polgár- és parasztasszonyok temérdek képviselője
tódul tömör sorokban a halott után, mert az a hite, hogy az öngyilkos
isten különös oltalma alatt áll, és a ki a szerencsétlen öngyilkost
végső utjára elkiséri: istennek tetsző, kedves cselekedetet művel.
– Fogadok reá – rántja meg Kovács Muki ur Határdombi Laczi barátját, ki
piszkos szavakat mond a szép özvegyről – nem telik bele két hét, s
Vasadiné a Forgó Feri szeretője lesz.
– Oda Muki pénz kell, s Ferkó egy rossz krajczárért a fülét le hagyja
vágatni, hanem arra fogadok pajtás, hogy egy hónap mulva Nagytúr piaczán
a Kupácsek kanonok hintóján fog Mattika végigevezni. Bolond is lenne, ha
nem tenné.
Hát ugyan mit veszt egy olyan asszony, kinek az ura ugy lőtte magát
agyon? mert egy greslit se tudott maga után hagyni. Én már két éve, de
őt éve, mindennap vártam Náczi öngyilkosságát. Ezt sokszor meg is
beszéltük Zsigával, Józsival, hogy Náczinak vagy golyó, vagy kötél, vagy
árzenikum lesz a vége. Nagyon természetes! Te, én ezen a kis közön itt
eltünök, uj szobaleányunk jött Debreczenből, s mielőtt a feleségem
tudtára adná, hogy én milyen semmirevaló vagyok: meg akarom tudni, hová
való, élnek-e a szülei, vannak-e nagy felnőtt bátyjai; egyáltalán
tájékozni akarom magamat. Fogadok, hogy Náczinéból pompás asszony lesz.
A régi jó barátok, birtokostársak, azt meg kell vallani, oly melegen
érdeklődtek Vasadiné iránt, hogy még a temetés alatt meginditották
egymás közt: mi lesz Náczinéval?
– Nem hiszem, hogy elfogadja a postamesterséget, mert akkor Forgó Ferkó
kezébe kerül.
– Tanitónő lesz.
– Itt?
– Itt.
– Én nem adnám hozzá a gyerekeimet.
– Mért?
– Vasadiné ugy is elmerül.
– De ha megmenthetnők – veti föl e lehetőséget egy kis ripacsos ősz
ember, kigyult arczczal, résztvevő apró szemekkel.
– Hát mit tudna velök tenni urambátyám? Halljuk.
Ily egyenes kérdés, mely az áldozattal járó segitséget rögtön kihivja,
még azokra is a legrosszabb hatást gyakorolta, kik hajlandók lettek
volna tán valamit – községi uton tenni az árvákkal.
– Barátom, engemet nem kért fel, mikor az adósságait csinálta. Nem
elegyedem ilyen kényes operáczióba.
– Nekem öt gyermekem van.
– Nekem egy beteg vén anyám.
– Nálam meg örökké ott ülnek a feleségem rongyos nővérei.
– A feleségem, hogy nekünk nincs – ki nem állhatja a gyerekeket. Azt
mondja: inkább kutyákat tart.
– Hát uszszék a meddig uszhatik, ha a nagy hajónak két-háromszáz élettel
el lehet merülni: akkor én egyért vessem magamat a vizbe? Soha én?
E talpraesett hasonlat sok vérző szivből kirántotta a tövist. Igaz,
nagyon igaz, ha egy nagy hajónak két-háromszáz emberrel, egész
családokkal szabad elpusztulni egy őszi ködös reggelen vagy éjszakán s
azért a haza mégis el nem pusztul, csak egy falu is tönkre nem megy:
nincs miért a legnemesebb embernek is azon törni a fejét, hogy egy
özvegyasszonynyal meg két gyerekkel hát mi is történjék.
Inog, lebeg, vergődik, s ha nem birja: elmerül. Ennyi!
Temetés után, mint a nagy ünnepek után szokott lenni, a búban, áhitatban
kimerült lélek az élet apró jelenetein nyeri vissza erejét, munkakedvét.
Vasadiné, a mit régóta nem tett, fölment a terjedelmes kastély
padlására; ott szerteszét régi konyha- és szobabutorok hevertek
porlepetten, háboritatlanul; ócska törött divánok, fauteillek,
nádszékek, fogasok, félig törve, kicsorbulva, hatalmas rézkampókkal. A
sarkokban üvegek, skatulyák, réz- és pléhedények, a gerendákon
lószerszámok, nyergek, elviselt köpönyegek, melyek ki tudja mióta
heverhettek ott a békés nyugalomban. Egy sötét ketreczben ládák,
bőröndök takaróztak a homályba és pókhálókba.
Már a törvény tökéletesen eleget tett a követelők ohajainak, s a
rendeletek szabványainak, mindent elárverelt, vagy lepecsételt, a minek
értéket tulajdonitott.
Itt, ezek a semmik, mint a mezei szabad virágok, nem tartoztak követelés
alá. A józan női elme mohón kapott a lim-lomhoz, turt, kotorászott
bennök, hányta-vetette a fölvert porban a kérges czipőket, hosszu száru
csizmákat, bőrös sapkákat. Órák teltek el igy növekedő édes reményekkel,
a nélkül, hogy valaki föltekintett volna e lázas zakatába. Vasadiné
szivében a hit, remény, bátorság minden egyes darab butorral, rongygyal
erősbödött.
Ah mit akar?
Lassanként, ahogy az értékes holmi növekedett, ahogy az egyedüli
mentőszer, a pénz szaporodott: szemei kinyiltak, a könyek nem zavarták
látásukat többé, ajkait valami csodálatos terv derült mosolyra vonta.
– Ezeket én eladom, elviszem Károlyba, ott az ó-szerben megveszik. Nem
megyek senkihez.
Leült s mint a ki hosszas kutatás, fáradhatlan munka, álmatlan éjszakák
után, egy harmatos hajnalon rátalált a keresett kincsre, a kőszén érre:
dobogó szivvel kiáltott föl, óh édes istenem, csak te el ne hagyj.
Régen, a szebbnél szebb, finomnál finomabb befőttekben tudott talán csak
igy gyönyörködni, mint most, e rendezett, csinosan elrakosgatott
ócskaságokban.
Becse volt előtte mindennek, mert mindenben gyermekeinek jövőjét,
önmagának erős támaszát látta. Ezek nem utasitják el; nem zárják be
előtte a kapukat; nem akarnak csalárdul Komáromba menni; szemtelen
ajánlatokkal nem állanak elő; sőt, mint az érett gyümölcsök az országut
szélén, önkényt kinálkoznak: jer!
Ösztöne megsugta, hogy kérdezzen meg valakit, valjon miután a kastélyt,
a földeket, a fölkelhetőket eladták, elvették, lefoglalták, ezeket pedig
itt senki se vette számba, valjon ezekhez az egykor szemétdombra szánt
haszontalanságokhoz tart-e valaki igényt? Óh ha nem tartana, ha a jó
isten ennyit már meghagyna egy szegény özvegyasszonynál! Ha az emberek
megengednék neki azt, hogy ő itt ezeket deszka-ládákba csomagolja, és
egy éjszakán, mikor a hires kartársak, az ügyvédek nyugosznak édesen –
hogy ő ezeket innen elszállithassa egy távolabbi városba! Ha a jó isten
ebbe beleegyeznék!
Nemcsak a rókának, a gonosz farkasnak, a vad medvének adta meg a
természet azt a mély látást, hogy mértföldnyiről meglátja a közelgő
veszélyt és kijátsza a ravasz, erőszakos, önző embert, a teremtés
remekét, kinek szép arcza az isten arcza és forró szive az égi Atya
szive: hanem ime, egy nő, egy anya, egy jól nevelt fiatal hölgy is rálép
a szabadulás utjára.
A még ott maradt néhány ödöngő cseléd, szomszéd parasztasszony, nem
tudom, észrevette-e, hogy a nagysága egyenesebben jár, hangosabban
beszél és nem süti le minden jövő-menő előtt a szemeit: de a gyerekek
megérezték, hogy a mama csókja keményebb, ölelése jobb izü és nevetése
megint olyan, mint volt.
Csak egyszer isten megmutassa az üldözöttnek, hogy merre fusson, csak
egyszer az oltalmára való eszközök közül egyet-kettőt bár a kezeibe
adjon: a többi aztán jön seregestől.
Im sürü eső esik; az ég beborul; nappal is majdnem alkonyi sötétség
boritja a földet; a sár földagasztja az utakat, hogy a ki erősen nem
kénytelen vele, e kutyának való időben ki ne lépjen: és Vasadiné két
szekerecskével ebben a legalkalmasabb időben, éjféli egy és két óra
között ballag, inkább mint a vizben járó, csobog ki az országut felé.
A Kapisztrán-utcza sarkán egy folyosón, köpenyegbe burkolva az öreg Nagy
Pista bácsi ügyvéd ül most is, mint nagyon sokszor, mivel fiatalabb
hitvestársával szomoru viszonyokban él és nem tudja hallgatni sokáig a
szemrehányásokat. Kinyujtja fejét rongyából a szürke aggastyán; villámló
szemekkel fölismeri a menekülőt, ki alkalmasint tilos árukat szállit;
első perczben, mert ő is ügyvéd, oda akar szökni, hogy halt! egy
tapodtat se tovább, mig… majd mint az őr, a hogy nézi egykedvüen a
folyón uszó, szabaduló rabot, mormogja: eredj, eredj, ugyis elmerülsz!
Egy öllel idébb vagy odább, de elmerülsz szegény Vasadiné.