Az inas, ki az ebédre hivó leveleket viszi, vidáman, hegyesen lépked.
Érzi a jó borravalók illatát, de meg a nagy ebéd emeli is társai előtt
tekintélyét.
– Fodor – állitja meg egy magyar királyi zsinóros sapkás hivatalszolga a
siető inast – álljon meg hát. Hova nyargal?
– Még ma tizenöt meghivót kell elhelyeztetnem. Borzasztó nagy ebéd lesz
nálunk.
– Hm, pedig a Kapussyék liczitácziója után Vasadi következik. Rettentő
mód be van az az ember adósodva. Hogy dinom-dánomozhat az olyan?
– Urat ne féltsen, csak a szegény élhessen. Isten áldja komám, nem
várhatok. Nézzen be szombaton a kastélyba. Egy pár jó órát mi is
töltsünk.
– Van jó bor a pinczében?
– Az biz üres, de van a városban Vörös Samunál. Szarvas-bikát
rendeltünk, kappanokat, libákat, halakat, söröket, pezsgőt. Nagy dolog
lesz. Örökség néz valahonnan. Csak forduljon be komám.
– Mi már csak dobbal megyünk – mormogá a hivatalszolga, sokáig nézvén
komája után.
Hanem hol jár már a serény inas.
Vén ősz ember, vörös kövér nyakkal és borzas, szétzilált ritka hajjal
áll a kastély legalsó lépcsőjén, kezében ide-oda forgatva a meghivót.
– Hát hiszen köszönöm. De nem tudom, elmehetünk-e?
– Nagyon tisztelteti a nagyságos ur a nagyságos urat.
– Te, Ferencz, mondd meg igaz lelkedre, hogy is áll az a te urad?
– A legjobban, könyörgöm alássan.
– Pedig a hir rosszacskán beszélt.
– Egy szó sem igaz.
– Erősen sajnáltuk is.
– Bőviben van nálunk minden.
Azon örvendek. A multkor kenyeret kértetek kölcsön.
Az inas elpirult és himelt-hámolt.
– Most semmi baj. Gondolom, nagy örökség. Fél füllel olyasvalamit
hallottam tegnap estve a vacsoránál. Sok pénz.
– Már az más, mert egy koldushoz igazán nem mentem volna el. Akinek a
kamarája, pinczéje üres – zárassa be a kapuját. Lina, Lina, gyere csak.
A Vasadi uramöcsém ebédre hivat.
Egy öreg páva suhogott ki vuklisan, fodrosan, puderosan, jól
kipirositott orczával a tiszta szép folyosóra. Amint megismerte a nyalka
liberiás inast – haragosan kapta ki férje kezéből a meghivó jegyet.
– Mi ez? Mit akarsz Károly? Nem tudod, hogy – s valamivel lassubb hangon
tette hozzá – hogy Vasadiék tökéletesen megbuktak.
– Eh, aki vendégeket tud hivni, annak a feje alja még nem áll rosszul.
Azt mondja – s a hüvelyk ujjával mutatott a legényre – hogy nagy örökség
–
– Mi? Akkor a gróftól.
– Lássam – fordul nyájasan az öreg asszonyság az inashoz, kiket hivtok
meg. Földváry Pál családjával – jó; Patkóék – jó; Csejtheyék, Váriék,
Kovácsék, Libinszkyék, Hauserék – jó; a báró is – szép! Elmegyünk. A
plébános ur – derék! Elmegyünk. Határdombi Lacziék – ezek elmaradhattak
volna. Szederfáyék, Vermesék – mondja meg, hogy tiszteltetjük a
nagyságos urékat, elmegyünk, ott leszünk.
– No látod – mormogá a vén ember, mikor az inas már távozott – te már
kibökted, hogy nem, pedig az egész birtokosság ott lesz. Ne féltsd
Vasadiékat, azoknak valami nagy pátronusuk van.
– Tudod-é, hogy kenyeret nem adtam nekik kölcsön.
– Fukarkodtál, mint mindig.
– Csak egy tiz forintot sem adtunk nekik kölcsön.
– Elfelejtették.
– Látod?
– Nem kell az embernek mindjárt a legrosszabbat tenni föl. Mindig
mondtam, ne féltsd Vasadi Náczit.
– Szép, hogy nem haragudtak meg.
– Jól eszünk, jól iszunk, – nyaldosta örömmel az öreg tisztes uraság
vastag fakó ajkait.
– Hogy-hogy? kitől jösz fiam – vette át a Vasadiék inasától a névjegyet
a szénakazalok közt egy csinos, fekete-szakállas javabeli ur. Én
Határdombi László vagyok – ez itt Vermes.
A legény kikereste az igazit, s azt adta át.
– Helyes! És ő is átnézett minden meghivót. Megjelenendünk.
Minthogy az igaz barátság drága növénye, ha olykor-olykor meg-meghervad
is, de hála az égnek, ki még sem szárad: a kisvári birtokos urak a
jelzett napon mind a leghivebben megtartották igéretüket. A »barátságos
ebédre kérjük« levélkék, mint a katonaparancs pontosan beszállitották a
régi, uj és legujabb barátokat.
Tapasztalhatták Vasadiék, hogy csak éppen az utat kell jól
megválasztani, és az eredmény okvetetlenül biztos.
Csak az emberi szivet kell ismerni.
Sokszor a nemes érzelmeket, mint a finom gesztenyét, gubanczos durva
kéreg boritja: de fel kell bontani. Fel.
A késő hajnali órák tudták csak felbontani a vidám társaskört.
Telhetetlenek voltak a jó barátok a pohárköszöntésekben, melyek
tudnivaló, a legalkalmasabb ablakok, hogy az emberek egymás szive
legbensőbb és legnemesebb rejtekeibe tekinthessenek.
– Éljen a legjobb barát!
– Éljen! Éééljenek!
– Isten az emberi élet legszélső határáig nyujtsa ki a leghübb honpolgár
életét…
– Éééljenek! Csókollak, Bruder! Pajtás!
– Poharamat emelem, uraim, töltsünk poharat a legvendégszeretőbb család
házára, zavartalan boldogságára…
Igy ment az és oly igaz barátság mellett máskép nem is mehetett.
– Elvárunk Náczikám – susogta a kapuban a vén Csejthey és vörös bajuszát
még a kapufélfához is oda dörzsölte volna.
– De mentül előbb – sivitotta a fodros, vuklis vén Csejtheyné – mentül
előbb Mattikám. Én legyek a szerencsés, a kit legelőbb meglátogattok.
Mikor? Várj csak szivem. Most egy hónapra Komáromba megyünk látogatni.
De ha onnan visszajöttünk – – igaz, igaz, Nagy-Károlyba megyünk Eta
hugom lakodalmára. Megállj, szivem, majd kártyát küldök én is. Az lesz a
legjobb, az lesz. Hát ebben állapodjunk meg, aranyom. Pá, pá, pá!
– Náczikám – ölelte át melegen Határdombi Laczi Vasadi urat – örömmel
olvastam a hivatalosban, hogy mindenkivel kiegyeztél.
Nem olvasta, mert nem is olvashatta. De a jó barát mindent felhasznál,
hogy vigasztalást hinthessen a bánatos szivekre.
Kovács Muki, a legjobb tánczos azt követelte hogy az egész társaság, igy
ahogy van, a templom, előtt egyet tánczoljon. Lássák meg az irigyek,
hogy az egész megye Vasadiékat a tenyerén hordja.
Némi huzakodással, de a kedves család iránti forró szeretetből, a
társaság csakugyan megtette, hogy a templom előtt kettőt hármat
rikkantott.
A bánatot, mert az természetes, könnyü leirni, de az örömöt, mely annyi
nem igaz forrásból származik: való vonásokkal mely ecset tudná
megörökiteni a szenvedők és kétségbeesettek számára?!
A jó Vasadiéknak örömtől csillogó szemeire sokáig, sokáig nem jött álom.
Meghatotta őket félreismert barátaiknak jósága, nagy előzékenysége s a
férj nejét, a nő férjét vádolta gyöngéd szavakkal, a mért az emberekről
annyi rosszat tudtak föltenni.
A legsötétebb felhőkből csak egy vékony sugárka törjön elő s a levert
ember oly kész határtalan bizalommal fordulni a magas egek felé.
Mind Vasadi, mind Vasadiné megállapodott abban, hogy még ma, mert hisz
reggel volt már, megkezdik a kölcsönkérést.
Vasadiné a jó Csejthey nénihez megy, hogy a komáromi utczán megelőzze,
Vasadi Határdombi Laczit veszi körül. Ez legnyájasabb volt hozzá s meg
legjobban is megértette szivét.
Egy kis szender, mint a harmat ereszkedett a kifáradt lelkekre.
– Ah te vagy? Isten hozott – csapkodott kezeivel ide-oda Határdombi
László ur – olyan kedvetlen vagyok. Képzeld, az a szemtelen Forgács
Lajos ma már másodszor tolakodik be hozzám. Láttál ilyen gazembert? Ülj
le. Éppen ebédhez akarunk ülni s jön. De hát a feleségemnek a
legravaszabb ördög se tudna keresztüljárni az eszén, beküldte a kis
fiamat, Aladárt: papa, a leves meghül. Persze csupa illemből is oda
kiáltottam, hagyjátok azt a levest. Törtet be a nőm. Tudod, vágott azzal
a borotva lelkével olyan pofát: jer enni, hogy Forgács uramnak se
kellett több. Kotródott a rongyos ebe. Nem, az Istennek sem adok egy
krajczárt. Nincs. Az egész világot én csak nem tarthatom. Kaparj kurta.
Ne vendégeskedjél barátom, ha nincs sültre valód, élj turóval; ha nincs
czipőre valód, járj bocskorban – de a becsületes embert ne fosztogasd.
Nincs igazam? Mondhatom, rosszul hiszi, aki azt gondolja: Határdombi
Lacziból balekot csinál. Utálom a kéregetőt, én még koldusnak sem adok,
mert egy valódi koldus sincs. A ki elfáradt, az leül, akinek nincs mit
keresni, az odább áll. Vegyen kötelet, vagy ha ettől fél: oda adom a
pisztolyomat. Egy durranás – és annyi. Mi? hát bruderkám, mivel
szolgálhatok. Tanu kell valami szerződésre. Ezer örömmel. Csak a
váltótól irtózom. Mióta a gaz Kovács Nandi kétszázötven forintig
agyafurt módon behuzott: nincs égi szent, a kinek egy ötven forintig
aláirjak. Eladtad a rétjeidet? Helyes. Mennyiért adtad el? Gondolom,
szép summához jutottál. Ejnye, ejnye, kedves Náczikám, nézd, most vettem
meg a Varga Gyuri nádasát, pár száz forintot nem tudnál-e nekem
kiszakitani? Egy hétre teszem azt – vagy legfölebb Erzsébet-napig.
Vasadi Ignácz ur mosolygott, köhögött, valamit kérdett, hogy a főispán
itthon van-e Nagyváron? – s fölemelt fejjel, kemény léptekkel
kiballagott.
Határdombi elkisérte az okosság határáig, s ott a tiszta friss levegőbe
kiáltotta: persze, egy ebédért egy ezerest? Ohó Náczi! Nem én ettem
bolond gombát. Borodat megiszszuk, ételedet megeszszük, akár a husodat
lerágjuk a csontodról, ha szépen megkérsz: de persze, pénzt. Nem olyan
korszakban élünk.
Talán hallott is valamit ezekből az aranygondolatokból Vasadi Ignácz ur,
mert Kovács Muki előtt, a nagy jegenyefa előtt megállott, mintha azt
méregetné, hogy milyen magas lehet ez a fa, milyen vastag, s egyáltalán
hány éves – és midőn háborgó beteg lelkében e fogós kérdésekre megfelelt
– gunyos mosolylyal visszafordult.
A folyosó oszlopa mellől, jól eltakarva magát, nézte Kovács ur fürkésző
barátját, hanem egy szóval se mondta: hát Náczi, ez a barátság, még be
sem tekintesz.
Valahogy sejtette, hogy Ignácz rosszban törheti a fejét, mert hiszen jó
szeme van az embereknek. Csoszogva egy másik oszlophoz huzódott – majd
eltünt a kertben, onnan egy palánkon átvetette magát, kiment a mezőre.
Annyira kötelmének tartotta, hogy egy ingadozó embert, mint egy
szakadozó omló partot elkerüljön.
– Oh, ha még egyszer talpra állhatnék – kiáltotta Vasadi ur
dolgozó-szobájában, melyben most a halál ült az iróasztal mellett és
irta visszavonhatlanul elbocsátó uti levelét – hogy kikaczagnálak
benneteket szivtelen viperák. Mindenemet elcsaltátok, hizelegve a
szivembe csusztatok. Ah kigyók, kigyók, végezzetek velem hamar!…
Hamar!
Ha a nyomor, az élet e gyógyithatlan vérmérgezése, oly rohamosan végezné
romboló munkáját, mint a nyári jégeső, mely néhány percz alatt kiöl
kertet, mezőt, virulást: óh mi könnyü volna szembe nézni az
elfordithatlan sorssal!
Nem! mint a fának, melynek gyökerén pusztitó féreg dolgozik, egyenként
kell elveszteni lombját, ágát, karjait s igy adni át a porladásnak
derekát, hogy egy utolsó recscsenéssel bucsut mondjon szerencsésebb
társainak: az embernek is ekként kell szétmorzsolódnia, perczről
perczre, óráról órára, hétről hétre, mert ugrás nincs a természetben.
Vasadi Ignáczék házánál előbb a kereskedősegédek tették meg sürü
látogatásaikat; azután a végrehajtók jöttek el jegyzőkönyveikkel; majd
ifju és öreg ügyvédek hajtattak be bátran az udvarba, alig méltatva
egyetlen köszöntő kézintésre az arczából kikelt, de azért mosolyogni
erőlködő gazdát – végre szabad volt belépni, betörni, benyargalni a
népnek is, mert hozták a korlátokat lerontó végrehajtási jelvényt: a
dobot! Fásultan nézte egy ideig Vasadi ur e polgári munkát, tördelte
kezeit, sóhajtozott, szabad folyást engedett gyáva könyeinek, s mert
látta, hogy a változhatlant megváltoztatni nem lehet, de ugy gondolta,
hogy az erkölcsi törvények szerint nem is szabad: kitántorgott a parkba,
elbujt a sürü bokrok közé s éppen olyan közönségesen, mint egy szegény
munka nélküli, elzüllött mesterlegény, kihuzta belső zsebéből a hatszemü
megváltót, a töltött revolvert – – még egy pillantást vetett a
kastélyra, melyben gyermekei bus örömmel gyönyörködnek a tomboló tömeg
veszekedő kapkodásában, s melyben egy szegény asszony jegyzi darabról
darabra az árverelésre felmutatott czikkeket – és – és egy megrázkódtató
durranás!
– Ah! – –
Ott nyugszik; ujjai még görcsösen vonaglanak; szemeivel küzd a
szempillákat lezáró halál; a vér hosszu, állandó munkája után megpihen
az erekben; megáll, mint az iszap, és megcsinálja az élet örök zátonyát.
Senki se látja. A madarak szétröppentek. Egy, a ki látja, a mindenható
jó isten, ott van az anya mellett, hogy a bízót atyai nyájas mosolyával
vigasztalja és halkan a fülébe sugja: Bizzál édes leányom!