Igy rohan az ember a gödörnek!
Tizenkét éve, hogy Vasadiék Kisváron laknak; im két szép gyermekük van,
egy eleven pajkos, 10 éves fiucskájuk, s egy még elevenebb, fekete
szemü, holló haju leánygyermekük.
Nem tudok nagyobb boldogságot képzelni, mint ha egy apa s egy anya azzal
a tudattal tekintenek kedves gyermekeikre, hogy istennek hála, hát
ezekről becsületesen gondoskodtunk.
A Vasadi-gyerekek ott szaladgálnak a porondos széles kerti utakon, olyan
divatos rövid nadrágban, hosszu harisnyában, fényes övecskével, lengő
fodrokkal, mint az egy jól nevelt fiu és leánygyermeknél megkivántatik.
Gyönyörü alkony szállott a magas fákra. A hársak, jegenyék csucsai piros
fényben usznak, a zöld fenyők hallgatagon terjesztik ki koszorus
szárnyaikat s a bokrok üdezöld lombozatán mintha már csillogna a korai
harmat.
– Ernő! Mért nem vigyáz maga a czipőjére, – kiált éles metsző hangon a
verandán üldögélő apa, fedetlenül hagyva szürkülő, dus, tömött haját.
– S egy czipőért csinálsz te ekkora – menj! – fordul el férjétől a
diszbe öltözött, még mindig szép anya s teszi le kedvetlenül a megjelölt
regényt a legérdekesebb helyen.
– Egy czipőért, a melyet ha elszakit, nem fogok helyette másikat
vehetni. Tudod?
– Ha rossz kedved van, Náczi, jobb ha magadra hagylak.
– Megállj.
Volt valami e hangban, mely megkötötte az induló nő lábait.
– Ülj le.
A férj ajkai remegtek, szemei könyes fényben csillogtak.
– Mit akarsz? hozzam a theádat? Beteg vagy? akkor orvosért küldök.
Csak a jó, nemes nő érzi meg azt, mikor nincs ideje a dacznak,
elégtételkeresésnek.
– Ülj le… Matild.
Férj és nő összenéztek, kereste mindegyik az utat, melyen a rémitő
valóhoz legkevesebb zajjal lehetne eljutni.
– Itt a percz, hogy leszámoljunk – kezdé a férj hörgő hangon, mialatt a
gyermekek boldogan kergették egymást.
– Ne ijedj meg.
– Asszony vagy. Én határoztam, ha mersz, követsz, s akkor mindnyájan
megyünk.
A szép csöndes alkonyat az est sötétjébe kezdett beolvadni.
– Ezek az emberek itt mind gazok.
– Te voltál a hibás – mormogá a feleség, lesütve szemeit.
– Mért? hogy jó voltam? S bün ez?
– Nem kellett volna magadat kizsákmányoltatnod.
– Mily készen állasz a tanácscsal!
– Soha se hallgattál reám.
– Matild, mit érünk el ily sértegetésekkel? A mi boldogságunk véghatára
itt van.
– Mennyi az adósság?
– Kétszer haladja meg az aktivákat, ha ma szállana ki a végrehajtás.
– Pénzhez kell jutnunk.
– Mindent megpróbáltam. Már be sem eresztenek. Borzasztó, a mily
szivtelenek az emberek!
– Mért árultad el, hogy nem tudod fedezni kiadásaidat? Mindenkinek
panaszkodtál, ahelyett, hogy okosan takargattad volna a réseket.
– De semmit se tudok eladni, s a hitelezők nem várnak. Képtelen vagyok
elhordozni a gunyos élczeket. Eddig mindenki tisztelt, egyszerre
csalónak tartson a világ, mikor csak áldozatja vagyok: nem türöm.
– Adjunk el mindent.
– Mi az a minden? Ez a ház? a földek, a beruházás? Tudd meg, itt többé
semmi sem a tied.
– De férfi beszélhet igy?
– Nekem elég volt. Becsület nélkül nem tudok élni. Emlékszel rá, hogy a
rongyos Vörös Gerőt hogy lenézték, a mért el kellett adni a földjeit,
házát s kénytelen volt a vasutnál a közönséges munkások közé állani. Mit
ért, hogy három-négy évig vergődött, lejebb és lejebb szállt s akkor
rontotta össze magát a leggyalázatosabb részegeskedéssel. Nem lett volna
jobb és szebb az első napon, mielőtt a bukás szégyene lefaragott volna
róla minden emberit: golyót röpiteni agyába? Megsiratták volna s nevét
ma a becsületes emberek közt emlegetnék. De gyáva volt s egy gyáva
becstelen sorsát el nem kerülheti.
– Mindig tulságokban jártál, mert többnek hitted magadat, mint a mi vagy
– most is rémeket látsz. Én nem félek –
– Asszony vagy!
– Én egy módot akarok megkisérleni.
A kétségbeesett ember viaszsárga arczán hirtelen pirosság ömlött el,
mely tarjagos foltokban maradt meg a szemek alatt.
Az élet akart áttörni a halál rettenetes sánczain, az emberi fönmaradás
óriási ösztöne, mely a halálra itélten is erőt vesz a bitó zsámolyán, a
legkisebb részvétjelre.
Megragadta neje kezeit oly görcsösen, hogy az aszszony felsikoltott.
– Mit akarsz megpróbálni?! Lássuk az asszonyi bölcseséget.
– Még ma elkészitjük a meghivókat s holnaputánra egy ünnepi ebédre
meghivjuk minden ismerősünket.
– Tovább.
– Akkor itt megfigyelhetjük, kire lehetne még számitani. Nem szabad
kétségbeesnünk, az emberek nem rosszak – törekedett visszafojtani a nő
omló könyeit – –
– Matild! – gondolt a férj a legutolsó eszközre.
– Nem – kapaszkodott játszó gyermekeibe az anya.
– Azt akarod, hogy eljátszszam a szétmorzsolt Vörös Gerők történetét –
nem, az országuti árok saránál mégis tisztességesebb ott pihenni, a hol
első gyermekeink nyugosznak. Nem itt, nem itt fogok elköltözni e
nyomorult kutyáktól; azt az örömöt nem hagyom meg nekik, hogy kárörvendő
arczukkal koporsómat kisérjék, arra nem méltók, felmegyek Pestre s mint
az a szerencsétlen földbirtokos, a ki oly megható sorokban bucsuzott el
a világtól s kedves leánya sirján öngyilkos lett, én is – anyám sirján
fogom – –
– Eredj, ne légy gyáva – szólt reszkető szivvel a hitves, könybe borult
szemekkel vigyázva férje minden mozdulatát.
– Asszony vagy. Fogalmad sincs – –
– Nem akarta mégis kimondani: a jellemről, a becsületről, egy férfi
kötelességéről.
– Mit akarsz?
– Jól tudod, de te mit akarsz?
– Mondtam, hogy az én tervem kész.
– Az enyém is.
Egy gummi lapda esett az asztalra. Majd két gyermek vidám kaczagása
vegyült a szülei beszédébe. Csókok, ölelések akartak más irányt adni a
szomoru gondolatoknak. Az anya elfelejtett mindent, csak gyermekei édes
mosolyát látta, kedves hangját hallotta. Dalolva, tánczolva vitte ki
őket játékaikhoz – –
De más kötelességei vannak egy szolid, jellemes férjnek, a ki polgár, a
ki hazafi s a ki előtt nagy példák lebegnek a jelenből, mint a
történelemből.
Elvonul ő is.
Szobájába zárkózik.
Felüti a történelmet. Rögtön rátalál a megjelölt helyekre.
Cato, a ki öngyilkos lesz, mert elveszett a szabadság.
Demosthenes, a ki öngyilkos lesz, hogy gaz üldözőit kikerülhesse.
Vasadi ur érzékeny hangnyomattal szavalja a nagy szónok utolsó szavait:
»Dicső menhely a halál, megőriz a gyalázattól.«
De a legközelebbi jelenből is talál bátoritó eseteket. Egy napilap
legujabb számát veszi fel.
Egy szerencsétlen öngyilkos levele van ott, melyben az feltárja
rettenetes okait a halálra, és védelmét az utókorral szemben, nem is
tekintve feleségét, fiait, elintézendő ügyeit számtalan helyeken, melyek
szinte megkövetelnék, hogy védje magát.
Ő csak annak a szerencsétlen öngyilkosnak a levelét, bucsuzó sorait
látja:
»Budapest, 1880. julius 16. Kedves Barátom! Utolsó óráimban
elhatároztam, hogy fölfejtem, mért kell öngyilkosnak lennem. Reménylem,
számosan lesznek, kik nekem igazat adnak, esetleg talán követnek is.
Fényes anyagi körülmények közt éltem át ifjukoromat. Jó szüleim mindent
elkövettek, hogy a legelőkelőbb társaságokban egykor kellő pompával,
elegancziával léphessek föl. A kártya nemes tudományában mesterek voltak
oktatóim, a tánczban, lovaglásban, ünnepély-rendezésekben, lovagias
elégtétel-adásokban és vevésekben senki által nem engedtem magam
felűlmúlatni. Játék volt nekem bármely erényes nő szivét meghóditanom.
Ha valaki Caesar után még elmondhatta: jöttem, láttam, győztem: akkor az
én vagyok, Kormos Pál, a Nagy és Kiskormosfalviak egyenes leágazása. Nem
mondhatom, hogy rosszul nősültem, mert a legelőnyösebb házasságot
kötötték szegény öregeim számomra. De mig körutazást tettem a világon, s
nehány oroszlán és tigris bőrét megszerezhettem, nőm egy operistával
elszökött s én kénytelen voltam hivatalt vállalni. Nem türhettem ott a
kis lelkek zsarnokságát, bevallom, megundorodtam a kisszerü, lélekölő
bürokrátikus kényszerzubbonytól.
A szabadság volt ideálom.
A tulságos hit és embertársaimba vetett bizalom tévutakra vezetett. A
körülmények ellenem esküdtek, az önfentartás lehetetlenné vált. Régi
barátaim hidegen fordultak el tőlem, ami végtelenül bántott; rokonaim
tudni sem akartak rólam; igénypereimmel a kuria, e kegyetlen fórum
elutasitott, végre az éh-halál kerülgetett.
Legjobb testi és lelki erőm tudatában, én, mint Prometheus, a sors által
lelánczoltattam. Valóban önnön magammal kellett táplálkoznom. Azt sokáig
nem vihettem. Mit tegyek? A rettenetes korteskedés elzárta előlem a
képviselőség sorompóit, pedig itt még megülhettem volna helyemet, senki
az »ugy van«-t, a »helyes«-t szebben, méltóságteljesebben nem tudta
volna hangoztatni, mint én – de a pártérdek mellőzött, és én
tehetségeimet nem birtam érvényesiteni.
Valaki felajánlotta a rendőri pályát. Oly alacsony fokkal kináltattam
meg, hogy jellemem ezt nem viselhette el. Én, a ki irtóztam a
söpredéktől, a ki örökké finom társaságokban éltem; a ki büszke voltam
arra, hogy az Angol királynő-ben ebédelek Tiszával – kifőzőnékhez nem
mehettem. Főbe lőttem magamat akkorra, mire e sorokat veszed. Nehogy
valaki a közönséges tuczat-gyilkosok sorába aljasitson – megirom, hogy
45 évet éltem. Egykoron szüleimet és a társadalmat a legszebb reményekre
jogositottam, de mivel ma az emberek mohósága oly nagy, hogy finom ember
jó álláshoz nem jut – ez uton akartam magam a lenézetéstől, az
üldöztetéstől, a mellőztetéstől, a rágalmaztatástól, – még az
eshetőleges bünfenyitéstől is – megoltalmazni.
Tudom, a részvét megjő: de abban már semmi hasznom.
Szerettem volna szép öregséget élni, mint szüleim; szerettem volna nagy
birtokot hagyni magam után, mint őseim; szerettem volna jótékony
alapitványokkal tenni nevemet halhatatlanná – a mire ifjukoromban volt
is vágyam – de a golyó nem vár. Isten veled, élj boldogul. Koszorut nem
kivánok. Nagy- és kiskormosfalvi id. Kormos Pál.
U. i. Hagyjátok el a requiemet is. K. P. s. k.
U. i. Szeretném, ha a lapok igen érzékeny sorokkal emlékeznének meg
rólam, s ha a kis természetes fiam számára gyüjtenének is. A magyar
közönség ilyesmit szivesen megtesz. Talán Mikszáthhoz vinnéd barátom e
levelemet. Ő oly nemes lélek. K. P. s. k.«
Vasadi Ignácz ur annyira elmerült e megható levél olvasásába, hogy többé
a saját ügyei mit sem érdekelték. Adósságai, váltói, köteleztetései,
felesége, gyermekei merőben eltüntek a szemei elől. Kéjjel szorongatta
pisztolyát s ha neje erőnek erejével be nem zörget hozzá, az utolsó
baráti vendégeskedést se várja be.
– Náczi, te igazán megharagitasz engemet – kulcsolta át karjával a
szegény asszony kétségbeesett férje nyakát. Csuf dolog az egy férfinak
ugy elcsüggedni. Mit? Ezt az ujságot a tüzbe dobom. Azzal kellene
büntetni az öngyilkosokat, hogy a nevüket egy lap se emlitené meg. És te
ezzel foglalkozol? Szégyeld magadat. Én veszem kezembe az ügyet. Majd
meglátod, mindent rendbe hozok.
– Asszony vagy!
– Igenis asszony, nem pedig egy gyáva férfi. Nézd, ezeket hivjuk meg
ebédre. Éppen a Margitkánk születése napját választottam. Margitka még
mindig szerencsét hozott reánk. Jer, a gyerekek az asztalnál ülnek már.
A vacsora el fogja oszlatni komor gondolataidat.
– Szegény asszony! – sóhajtá mosolyogva. És követte nejét.