Még egy darabig erélyesen, bár egyre fogyatékosabb eredménynyel, folyt a
dobolás, kiabálás, árverelés, mert a törvény szigoru – az kimért
korlátok közt müködik és igy a kezébe vett fonalat semmiféle
öngyilkosságért is ki nem ejtheti: azonban mint a zápor elől utoljára is
eresz alá huzódik a legkonokabb ember is, hasonlókép a törvény őrei is
kénytelenek voltak a nagy jajgatás, futkozódás, hol van, mikor esett,
hogy történt-féle kiabálások fokozódó erősbödése következtén
becsomagolni értékes irataikat, az eredményt jegyzőkönyvileg lezárni, s
ott helyt, a sajnosan zavaró esetről a felsőbb hatóságnak rögtön
fölterjesztést tenni. Hogy minekutánna igy s ugy, mivelhogy, midőn,
tehát ekkép, akkép stb. stb. kérvén, várván, kegyeskedvén, méltóztatván…
– Hol van Vasadiné, hol a ténsasszony (eddig mindig nagyságos volt)
követelé hangos sivitással a fodros, vuklis, puderos, örökké
kipirositott arczu Csejthey Pálné, ugy futva és törtetve a népen
keresztül, mint aki a legfőbb vigaszt és támogatást hozza kezeiben,
jóságos szemeiben s fakó, kitátott ajkain.
Nagyságos, avagy tekintetes Csejthey Pálné asszonyság elől még az
árverelő közegek is tiszteletteljesen odább vonták asztalaikat.
Egy előkelő hölgy, a ki a szerencsétlen asszonyt keresi, – méltóságtól
sugárzó tekintetével a legnyersebb elemek fölött is fölényt gyakorol.
– Ki rendelte magát ide, Hajkó uram, mi? lóditotta odább a kisvári
fiók-temetkező-egylet vezérügynökét, ki már készült segédeivel a rongyos
ravatalt fölállitani, és kinek kezei tele voltak már hosszu, festett
fagyertyatartókkal. – Elmegy innen Hajkó uram azonnal, – utasitotta
rendre a mohó vezérügynököt Csejthey Pálné ő nagysága. Rendezni fogom a
temetést én, igenis azt, én fogom rendezni.
– Addig a testet szépen be kell takarni gyékényekkel, ha itt nem volna,
mert itt már tudom semmi sincs, csak menjenek hozzám, lesz ott gyékény a
padláson bőven. Hozni kell. Szegény Vasadit be kell takarni jól. Ezer
szerencse – támolygott kitárt karokkal, mint a legszomorubb rokon
tehetné, ha egyáltalán megtenné, mikor semmi hasznot nem lát – lelkem,
aranyos Matildom, ezer szerencse, hogy ma még nem mentem Komáromba.
Itt vagyok. Isten müve, hogy nem indultam még. No, hanem mondhatom, ki
hogy kezdi, végzi: a te drága urad ugyan gazul cselekedett! Hát
kutyateremtette, addig férfi egy férfi, mig tele a hordó borral, a
bugyelláris pénzzel, a hombár gabonával? No ez szép! Itt hagyni két szép
gyereket – mit sirtok? olyan lelketlen apát nincs mit siratni. Jó az
isten, dolgozzatok s ne féljetek, majd meg fogjátok keresni a
kenyereteket. Anyátok miatt ne busuljatok. Ezer szerencse Mattikám, hogy
nem mentem még Komáromba. Jól tettem ugy-é, hogy rögtön küldtem be
Nagyvárra egy lovaslegényt, hogy menjen a főtemetkező egylethez, melynek
a férjem igazgató-tanácsosa, hogy küldjön azonnal teljes nóbel
fölszerelést. Nem szabad, hogy egy volt birtokostársunk, kérem uraim,
itt a liczitálás ma megszünik, és kijelentem, hogy elsőben is a
temetkezési költségek fognak levonatni a birtokból – nem szabad, hogy
összehányt ravatalon nyugodjék. Koporsó érczből, jó finom minőségü,
ablakkal akarod édesem? jó, legyen, ablakos koporsót fogok rendelni. Nem
szabad, hogy egy volt birtokostársunk ne ablakos koporsóban nyugodjék.
Atlaszvánkost? persze, atlaszvánkost – azt rendelek, nem szabad, hogy
egy tisztességes birtokostársunk holmi forgácsvánkoson nyugodjék. Ugyan
hagyjátok gyerekek azt a sirást; – látjátok, hogy itt vagyok. Ezer
szerencse, hogy nem indultam még Komáromba. Fekete szalonruhát, mi?
természetesen jó közép minőségü fekete szalonruhát adatok férjednek. –
Ugyan egy préda, rossz máju ember még daróczköpönyeget sem érdemelne, de
mivel mégis birtokostársunk volt, nem szabad, hogy ne jó minőségü
szalonruhában pihenjen. Minő sapkát akarsz a fejére? – ugyan ne
sirjatok; mit csókolod azt a gazembert? – ezüstös sapkát, vagy aranyosat
akarsz? Nem bánom, legyen; nem szabad, hogy egy volt birtokostársunk
csak mesteremberi ezüstös sapkában üljön a koporsóban. Hát czipőre
gondoltál-e már? Ugyan mit jajgattok? Egy elhullott drága-ló többet ér,
mint egy szivtelen ember, a ki a szegény családját nem sajnálja
nyomorban hagyni, – mondom, hagyjátok azt a sirást. Ezer szerencse, hogy
nem mentem még el Komáromba, s magam rendezhetem a temetést…
Jött az öreg tisztelendő ur, nagy vörös orral, mely a bánattól most
szinte megkékült, és a káplán urral, ki a leányokat, menyecskéket
nyájasan köszöntötte, s mivel óhajtott annak idején, esetleg mentől
előbb idevaló pap lenni – többeknek igen barátságosan megrázta a kezét.
– Lássa tisztelendő atyám – fordult a temetést rendező urhölgy Csethy
Pálné ő nagysága a szemeit törlő aggastyánhoz, – ilyenek a mai férfiak,
esznek, isznak, kártyáznak, gyorsan nyakára hágnak a kis vagyonkának, s
vagy defraudálnak, és ha sikerül: kisuhannak Amerikába, vagy ha nem
tudnak becsületesen szabadulni a bajból, hát a nyomorult családjukat egy
revolverre bizzák. Ez ellen kellene ám hathatósan prédikálni, és nem a
fodor, rizspor, égettbor, meg csipke ellen.
Itt van, ezt a jövő vasárnapra bátran fölveheti, szent atyám textusnak.
Mossa meg a férfiakat jól – – istenesen.
Jöttek az elöljárók, a főbb birtokosok, hogy őszinte mély részvétüket e
jelen, váratlan, megdöbbentő, lesujtó gyászesemény fölött kifejezzék.
A diszes és kimondhatom: fényes küldöttséget Határdombi László ur
vezette, kinek mindjárt oldalánál állott bus, együgyü arczczal Kovács
Muki ur, bizonyosan elgondolva, hogy nehány órákkal ezelőtt még a
templom előtti pázsiton együtt tánczoltak, és éltették az örök
barátságot – és ehol!!
– Nagyságos asszonyom! – és a részvétküldöttség hirtelen ünnepélyes
félkört formált – van szerencsénk mély megilletődéssel ugy birtokos
társaim, mint az előljáróság legőszintébb érzelmeit tolmácsolni. A
legnemesebb, a legmunkásabb, a legáldozatkészebb honpolgár dőlt ki
sorainkból, oly férj, oly családapa, ki mindenkor mint mintakép
tündökölt előttünk… Ugy illett, hogy a nagy elfogódásban a szónok
elakadjon, sirva fakadjon, az özvegy vállaira dőljön és a gyermekeket
zokogva simogassa, utalván őket a jó istenhez, ki legjobb atyja az
árváknak.
Ott voltak a hitelezők is, tömött zárt sorokat képezve és komor
tekintettel mérve föl minden pénzzé tehetőt. Jött vágtatva a hegyen a
nagyvári temetkező egylet vezérigazgatója, egy kis sárga arczu,
fekete-szeplős emberke, messziről kiáltván, hogy félre, félre, ki a
kaput!
Ott ült a vezérigazgató ur mellett Csethy Pál ur az egyleti tanácsos,
vastag vörös bajuszát a lehetőleg előre feszitve, hogy a bámész
csőcselék odább álljon.
Már tizenegy óra előtt megérkeztek a törvényszéki orvosok, a Kupak
borbély, kit ilyenkor mindenki orvos urnak titulált, és vidáman ugráltak
le a hosszu oláh szekérről, és nem restelték azon kezdeni müködésüket,
hogy mentül előbb üttessék össze egy kis jó villásreggeli, fehér borral,
ó borral.
– Savanyu viz is legyen, nem kell szóda, – csapott a törvényszéki orvos
ur, egy kövér piros arczu, czigányfekete fiatal ember, a falusi biró
vállára.
Általában e gyászesetből is meggyőződhetett akárki, hogy nagy és terhes
ugyan az adózás, de az állam a rend érdekében semmit is el nem mulaszt.
Ki hivja ebédre, mert a dél, s a kedves déli harangszó mégis itt van,
tehát ki hivja ebédre a szomoru feleket?
Mivel szerencsére még nem ment Komáromba, és mivel tudta, hogy férje a
temetkezési egylet tanácsosa: az ebédadást a temetés rendezésével együtt
ő követelte magának – Csethy Pálné urasszony.
E jogos követelésnek a birtokostársak, törvényszéki urak, és főbb
funkczionáriusok készséggel engedelmeskedtek. Meg kellett jelenni a
gyászoló özvegynek is gyermekeivel, hogy a részvét gazdag
nyilatkozataiból erőt és tápot meritsen a bizonytalan jövő napjaira.
– És, ha szabad kérdenem – fogta meg lágyan Határdombi László ur az
özvegy jéghideg kezét – mihez gondolja, hogy kezdeni fogna? Ne vegye
nagysád tolakodásnak, de keresztényi kötelmem e kérdést szőnyegre hozni.
A boldogult legjobb barátom volt, sorsa és gyermekeinek sorsa érdekel,
rendkivül érdekel.
A borotva képü Határdombiné, ki férje mellett örökké résen állott –
intett, hogy figyel és mindent lát.
– Nem tudom – nyögte a szegény asszony, az asztalkendővel eltakarva
könytől ázott arczát.
– Természetesen mindent el kell egyszer adni s ha valami esetleg
fenmaradna, de nem marad, óh nem marad! lehetetlen, lehetetlen, akkor
hirdetést teszünk közzé a nagy lapokban, hogy egy rangbeli jó házból
való asszonyság – kulcsárnénak…
– Nem, nem! – tördelte daczosan a szerencsétlen nő.
Határdombi ur valami ürügy alatt fölkelt s igy Kovács Muki urnak jutott
a szerencse, hogy Vasadiné mellé kerüljön.
E derék urnak olyan természete volt, hogy mihelyest nő mellé került, a
sarkait tánczra ütögette s ezt csakhamar megtette most is. Természetes,
hogy a tánczmozdulatok a legbusabb szivet is, a milyen a Kovács uré volt
– derült hangulatba hozzák.
– Sohse tessék busulni nagysád – kezdé Kovács ur, az asztal alatt verve
egy divatos nóta taktusát, minden attól függ, a mint öreg főispánunk
igen helyesen mondani méltóztatott, hogy a dolgot milyen szemmel nézzük.
Náczi nem akart tovább élni – s vége! Nagysád itt marad köztünk. Nem
eresztjük. Már beszéltünk Forgó Ferivel, hogy te, annak a csinos
asszonynak megszerezzük a postamesteri hivatalt. Havonként husz forint
biztos. Alapnak elég.
S az özvegy érezhette, hogy Kovács Muki ur a tánczoló lábaival nem tud
egy helyt maradni, hol erre, hol arra kaparász.
– Nem, nem!
– Hagyjon békét Mattika lelkem, az ember mai világban ugy él, ahogy tud.
Első a kenyér. Óh mi még, majd meglássa, sokat – (s mivel már a
becsületes száján volt, kimondta) tánczolunk együtt.
Vasadiné azon okból, hogy leánykája hozzá kivánkozik, fölkelt az
asztaltól, sirva összecsókolta gyermekeit, kik panaszkodtak, hogy
éhesek, és még semmit se kaptak – és egy kis oldalszobába huzódott.
Két jószivü barátnéja követte, Határdombiné és Forgóné.
Őt magát összecsókolták, de a két gyermeket leszidták kegyetlenül.
– Maguk rossz gyerekek – emelte föl vékony sovány kezét Határdombiné, –
rossz gyerekek, eltörtek egy poharat.
– A Zsuzsi törte el – nézett szembe a szép szőke fiucska.
– Azt meg kell fizetni. Matild a gyerekeidet, annyi áll, borzasztó
rosszul nevelted. Ernőt mentül előbb beadod egy szabómühelybe s
Krisztinkával te akárhol kaphatsz varrónői állást. De ezt az átkozott
rossz kölyköt én egy perczig se tartanám magamnál. Menjen. Mentül előbb,
annál jobb.
– Én mást javallanék – nyaldosta Forgó Feriné vastag ferde ajkait. Te
szivem igen pompás sülteket tudtál mindig késziteni, mert valld be,
magad voltál a szakács, most látod, én azt tenném, elmennék a nagyturi
püspökhöz, az nem olyan vén ember még, hogy egy csinos asszonyt meg ne
hallgasson és én kérném, hogy fogadjon szakácsnéjának. Édesem, van egy
miniszteri tanácsos nagybátyám, ennek az anyja gróf Dégen Mukinál
szolgáló volt…
– És te itt ülsz? – csapott mint egy héjja az asszonyok közé Csethy
Pálné, itt nevetgélsz? mintha az uradat az alispáni székébe most
installálnák, én meg lótok-futok, hogy a temetés mentül szebben üssön
ki; hordatom az asztalokat, székeket, koldultatom az eszczájgokat a
virrasztóhoz; bort veszek, juhot vágatok; vagy te azt gondolod, hogy egy
uri temetés semmi, annyi mint egy Náczi-napi vacsora? Kutya-adtát,
látszik hogy éltetek, hogy a mit kaptál, megérdemelted; most munkához. –
Nagyvárról bejönnek a papok, Szomjasról a tüzoltók és semmi, csak egy
krajczár sincs a kezemben. Ki fizet? Én? Tagadom. Hátha én meghalok,
engem ki temet el? Ohó fiam, a ki a pénzre nem teszi a kezét, az ugy
jár, mint a Vasadi Náczi. Megállj! Szerencséd, hogy nem mentem
Komáromba, hogy itt vagyok.
Gondoltam valamit, mert azért ha a nyelvem szól, a szivem, fiacskám jó.
Nem tudom, ezt a temetést is ki állja ki, ki romlik bele, mert itt egy
krajczár kevés, de annyi nem marad, hát azt gondoltuk az urammal,
tégedet Matti beteszünk a temetési egylethez. Ott szükség van egy
fönjáróra, a ki a női halottakat öltöztesse – – no, mit rémülködöl?
– Nem, nem! szökött fel a szegény özvegy, kézen ragadva gyermekeit –
nem, nem!…
És keresztültörte magát az asztalokon, hogy férjéhez meneküljön, a
koporsó elé vesse magát – és…