Három, nagyon szomoru dolgot ismerek: mikor az embernek a háza leégett;
mikor az egyetlen gyermeke meghalt; s mikor az ég felé fordulva, igy
kiált fel: – megbuktam! Érjen ami ér!
Hát mi érné más, mint a jó barátok kaczagása; irigy testvéreinek öröme,
s az egész okos világ háttal fordulása.
Püspökvártól mintegy két órányira, a hol éppen a kék hegyek, cserfaerdők
lejtője kezdődik, s ahol s merre jársz: a sik utakat a falvakhoz, a
tanyákhoz, a temetőhőz szép lombos akáczfák, sugár, csillogó jegenyék
szegélyezik, tarkitva egy-egy göcsörtös vadkörtefával, mely a kidőlt
jegenye helyett furta be aczélos gyökereit a kövér fekete talajba –
fekszik Galambos, öt hat nemesi kastélyával, elszórt nádas házaival és
erkélyes fatornyával. Mit akarhatott a község ez erkélylyel, mikor egy
falusi toronyőrnek erre semmi szüksége.
Gondolom, hogy a harangozóné mindenüvé oda tekinthessen, férjét
figyelmeztesse, hogy hol készül halálozás s egy kis biztos jövedelmet
honnan remélhet a szegény ember.
Hát meg lehet azt tudni, hogy mely udvarba lépett a halál?
Oh nagyon. A bus családfő levett kalappal jár-kel a fák alatt, a kazalok
közt; a házi asszony bekötött fejjel topog a folyosón, elnézi a rossz
cselédek garázdálkodásait; az öreg béres leül az istálló-küszöbre,
előkeresi nagy csizmáit s elgondolkozva kenegeti, hogy a temetésen
tisztességesen jelenhessék meg. A kutyák kellemetlenül vonitanak, a
borjuk nem birnak helyükön maradni, a nyáj idő előtt haza szalad a
legelőről, a szomszéd asszonyok föl s alá járnak a ház előtt, a gyerekek
a patak partján halottasdit játszanak s hirtelen, nem tudni miért,
honnan – szél kerekedik s az ég elborul.
Nos, ezeket a torony erkélyéről már mind lehet látni!
Hogy szeretné pedig a nyomorult ember elfedni sebeit, eltitkolni keserü
gondolatait, s elhitetni a figyelő szomszédsággal, hogy hohó, a mit ti
kivántok, az még messze van!
Innen a magasból, a tiszta szellős helyről kopog be a legrongyosabb
koldus, a káröröm, a hir, a gonosz hir, hogy Vasadi Ignáczéknál csúf
munka készül.
Tekintetes, sokak szerint nagyságos Vasadi Ignácz ur, mint fiatal
fővárosi ügyvéd s nehány biztositó-társaság megbizottja, a legszebb
reményekkel tette át székhelyét e szép gazdag vidékre. Csinos barna
fiatal nőt hozott magával, a ki tudott tánczolni, zongorázni, szépen,
divatosan öltözködni, hamar barátkozni, nagyokat nevetni, és felséges
asztalt tartani.
Ugy is fogadta őket csakhamar a kisvári birtokosság, mint testvéreket.
Készségesen elismerte a női közönség, hogy Vasadiné mester a
czukrász-sütemények előállitásában, s a férfi világ ingadozás nélkül
adta meg Vasadi Náczinak, hogy: pajtás, boraid jók, rumod, theád, fekete
kávéd, szilvoriumod kifogástalan. Közénk az isten hozott, innen el nem
mégysz.
Mire legyen az embernek inkább gondja, mint hogy fölös számu barátokra
tehessen szert. Mit ér a szép lakás, ha nincs a ki megdicsérje; mit ér a
jó pincze, kamara, ha társak nincsenek a teritett asztalhoz? Ki ne adna
nekem igazat, ha azt állitom, hogy a vendégek nélküli szüret, névnap,
bucsu, a legjobb kedélyt képes elkomoritani?
Vasadi Ignáczék majdnem mintegy központját képezték a kisvári kellemes
társaságnak.
Minden jól ment egy ideig.
Megvették a nagy Erdősi grófi portát, négy-öt hold nagyságu
gyümölcsösével, terjedelmes fenyves parkjával, óriási hárs- és
szilfáival. Bár nem tagadhatni, a birtokos társak közül többen fenték
fogukat a szép Erdősi-telekre, azonban mivel látták, hogy Vasadi legfőbb
örömének fogja tartani, ha e gyönyörü kertben, a vén platánok,
vadgesztenyék alatt magánál üdvözölheti barátait – lemondtak a vételről,
s majdnem mint közös tulajdonukat, a különben nem olcsó és sok teherrel
megrakott grófi kastélyt áteresztették a »bruderkám« birtokába.
Ily áldozat nem maradhat viszonáldozatok nélkül. Ilyen formán:
– Add ide lógós-lovadat, be kellene mennem Nagyvárra.
– Kérlek rendelkezzél vele.
– Náczi, nem kölcsönözhetnél nekem négy napra háromszáz rongyos
forintot, most igen olcsón vehetnék ökröket. Nem szeretném elszalajtani
a jó alkalmat.
– Oh parancsolj.
Átballagott a fösvény Csete Pál is nagy poczakjával és vigyorgó veres
képével.
– Valami jófajta juhokra volna szükségem, kedves Ignácz öcsém, aztán
tudom, hogy neked még van a Deutsch báró fajából, mondok, vagy nyolcz
tiz darabokat átvennék.
– Örömömnek és szerencsémnek tartom – urambátyám!