Hosszas szünet állt be, melyet nagy erőfeszítéssel félig elfojtott
zokogás szakított meg. A századosné volt. Térdre esett. Igy akart a
királynak hálát rebegni. A főhadsegéd felemelte. A király kezét
nyújtotta neki és érezte, amint az asszony forró könnyei ráhullottak.
Azután így szólt a király:
– Asszonyom, én önnek annak idején kilátásba helyeztem, hogy fia, a
jelenlegi Arnóthy István gróf százados, majdan visszanyerheti
nemességét. Viselkedése arra jogosítja, hogy ezt a célt elérhesse. De,
ha én már ma azzal tüntetem ki önöket, hogy visszaadom családjuk régi
nevét és rangját, akkor ehhez ugyan Arnóthy István gróf százados úr is
megtette a magáét, de azért ez az ő érdeméből csak a háború végeztével
következett volna be. Hogy ez a kitüntetés már most érte önöket, az
néhai Arnóthy Ferenc gróf századosnak az érdeme. Ezeket a szavakat
nemcsak önhöz intézem, asszonyom, hanem az összes jelenlévő urakhoz.
Elsősorban önhöz, ezredes úr, akinek ezredénél Arnóthy Ferenc gróf
százados csaknem harminc évvel ezelőtt szolgált. Hadseregem e tisztjének
emléke nincs előnyösen feljegyezve az ezred történetében. Ma azonban, 30
év után, ebben a háborúban egykori századosom, Arnóthy Ferenc gróf olyan
tettet vitt véghez, amelyet a legnagyobb haditettek közé számítok és
amely őt az én szememben ennek a háborúnak egyik legnagyobb hősévé
avatja. Arnóthy Ferenc gróf százados értünk és szövetségesünkért
harcolva esett el a becsület mezején. Amit cselekedett, azt értünk és
szövetségesünkért tette és lemosta vele azt a foltot, mely valamikor
címerére esett. Én, a legfelső hadúr, megadom a halottnak a legnagyobb
tiszteletet és becsülést. Kijelentem, hogy hadseregem büszke lehet
egykori tisztjére. Kohut hadnagy úr!
A megszólított összerezzent.
– Parancsára, felség.
– Jelentették nekem, hogy ön olyan mendemondák alapján, melyek a
jelenlegi Arnóthy István gróf százados apja felől füleihez jutottak,
feljogosítottnak érezte magát arra a hitre, hogy ilyen emberrel közösen
nem viselheti kardbojtomat. Hallotta, amit mondtam. Ehhez tartsa magát.
Köszönöm, asszonyom. Köszönöm, uraim. Menjenek Isten áldásával.
Az ezredes ismét megpengette sarkantyúját, elköszönve a királytól.
Azután Kohut hadnagy. Úgy érezte magát, mintha megkövesült volna minden
tagja. Az urak mélyen meghajtották magukat. A századosnétól még egy
kézszorítással búcsúzott a király. Az asszony megcsókolta a jóságos
kezet, azután a két úr támogatásával elhagyta a szobát.
Odakinn az ezredes maga elé állította Kohut hadnagyot. A professzor
örömét lelte a csoportban. El tudta képzelni, hogy az ezredparancsnok mi
mondani valót talált a hadnagyhoz. Ez rákvörös arccal állt feljebbvalója
előtt. Délután pedig tisztelgett a gondnoknál is, a tanárnál is és
kötelességszerűen kimentette magát a helyzet hamis megítéléséből fakadt
tévedéséért. Örült, amikor másnap ezredéhez, a harcvonalba rendelte
vissza egy parancs.
A professzor este a gondnokékkal és a századosnéval, most már Arnóthy
grófnéval, együtt ünnepelte – saját szavai szerint – azt a győzelmet,
melyet a front mögötti harcban együttesen vívtak ki. Akinek pedig ezt a
győzelmet köszönhették, az szilánkokra rongyolva, a véghetetlen víztömeg
ölében talált örök nyugalomra. És a fia, miután királyának fontos
leveleit átszolgáltatta Vilmos császárnak, egy német császári
gépkocsiban robogott visszafelé, hogy idehaza ismét tovább szolgálja a
hazát, ha kell, akár életével is.
Ez akkor volt, amikor egész családja együtt ült a professzorral, aki
magasra emelve poharát, lelkesen harsogta a felköszöntőt:
– Isten áldd meg a királyt!
Huszonnégy órával később István hazaérkezett, de édesanyját nem találta
otthon. A szolgáló azt mondta:
– A grófné őméltósága elment.
István ránézett a lányra, nem ment-e el az esze. Évek óta volt a
családnál. Ismerte józanságát, derekasságát.
– Mit beszél, Berta? Mért nevezi anyámat grófnénak?
– Igaz is, édes Istenkém, – szólt a lány, – bocsánatot kérek a százados
úrtól, hiszen a százados úr még nem is tudhatja. Tegnap reggeltől estig
folyton nyikorgott az ajtó, annyian jöttek a századosnét üdvözölni.
Bizony kérem, tegnap óta, hiszen százszor is hallottam, grófok lettünk.
Már az ajtóról is le kellett vennem a régi táblát.
– No de, Berta, – szólt a százados ismét nagykétkedve, – jöjjön ide. Mit
ivott? Bort, sört? Mi jut az eszébe?
– Százados úr, hiszen tetszik tudni, hogy én csak kávét iszom…
– Eh, hagyjon a fecsegésével. – Boszúsan bement a szobájába, a szolga
segítségével levetkőzött és lemosta az út porát. Még el se készült,
mikor a szépen kifényesített csizmával bejött a legény és azzal a
bizalmassággal, melyet megengedhetett magának, így szólt:
– A Berta kinn ül a konyhában és úgy bőg, mintha elesett volna a babája.
Pedig az a nehéz tüzérségnél szolgál, a harminc és feles mozsaraknál.
Nem egykönnyen lehet baja. Amit pedig a Berta mond, az stimmel ám. Nem
volt elég cipőkenőcsöm, lementem hozni és akkor azt mondta nekem a
házmester, hogy:
– Na, gróf úr, most jól megy nektek! És én szívből örülök neki! Mert a
százados úr meg is érdemelte!
István megint káromkodni akart. Hát itt minden tótágast állt? Hiszen
tisztára hülyeség, amit ezek összevissza fecsegnek. Felhúzta a csizmát,
kiment az első szobába, hogy telefonon beszéljen a menyasszonyával.
Bizonyára ott lesz édesanyja is. Felemelte a kagylót, bemondta a számot
és csakhamar Hedvigjének hangja csengett felé. Ujjongó kiáltás:
– Vissza vagy, drága kincsem?
– Igen, Hédikém. Anya nálatok van?
– Már uzsonna óta. Hiszen te is jössz mindjárt?
– Hogyne. Hiszen annyi a mesélni valóm. Beszéltem a német trónörökössel.
Nagyszerű volt, Hédikém.
– Nekünk is van ám sok mesélni valónk.
– Úúúgy? Na micsoda?
Hallotta, amint a lány valamit megbeszél a mellette lévőkkel, azután
megint beleszólt a készülékbe:
– Hallod-e, mindenségem.
– No, édes kis Hédikém?
– Mond meg igazán, István, nagyon szeretsz?
– Gyerek, hiszen te tudod legjobban.
– Akkor is szeretnél, ha generális lennél?
– Még akkor is, ha altábornagy lennék.
– Nagy megtiszteltetés, kedves uram. De hát ha gróf lennél?
István meghökkent. Hát ez mi! Idegesen rágta bajuszát és nem felelt
mindjárt. Ezüstösen csengett a lány kacagása és pajkosan mondta:
– No lám, akkor már gondolkozol rajta. Szép szerelem, mondhatom. Mint
altábornagy még hajlandó az úr, de mint gróf már fontolgatja.
– No persze, drágám, altábornagy utóvégre lehetek még, ha elég okos és
szerencsés és elég öreg leszek hozzá. Hanem gróf? Abból már alig lesz
valami?
Megint ezüstösen pereg a lányajkról a kacaj.
– Hátha máris gróf vagy, csak épen nem tudsz róla?
– Szent Habakuk, te is kezded. Micsoda ugratás ez. Itt a Berta azzal
fogad, hogy anyám, a grófné őméltósága elment hazulról. És most te jösz
és folytatod?
– István?
– Itt vagyok.
– István, ne haragudj.
– Nem… nem…
– De István, hátha csakugyan gróf vagy? Akkor is szeretsz-e még?
Erre már dühös lett.
– Elég! – kiáltott a telefonba – mindjárt hozzátok jövök.
De azért még egy kicsit a fülénél tartotta a kagylót és újra hallotta az
ezüstös nevetést és menyasszonya hangját, amint a körülállóknak mondta:
– Előkészítve van, de hinni nem hiszi.
Ezzel az összeköttetés megszakadt.
Ő pedig az íróasztalhoz ment. Apja képét akarta megnézni. Felcsavarta a
villamoslámpát. Friss virág volt a kép körül. Csak akkor vette észre,
hogy egyáltalában majdnem kábító virágillat tölti be a szobát. Minden
tele volt rakva virággal. Még így sohasem látta az anyai házat.
Hirtelen nagy nyugtalanság fogta el. Torkáig érezte verni a szívét. Mi
történhetett?
A színeikben pompázó virágok titokzatosan mosolyogtak rá. Homlokát
dörzsölte. Vajjon ébren van-e és ez-e régi otthonuk? Csoszogó léptekkel
ment a sok virág terhét szinte nyögő mahagóni asztalkához. Az egyik
virágkosárkában egy névjegy. Visszahökkent. Talán tévedett. Újra
olvasta. Ez nem csalódás. Világos, a névjegy a régi ezredesétől jött. A
név felett kézírás:
»Özvegy gróf Arnóthy Ferencné századosnét szívélyesen üdvözlöm
legkegyelmesebb urunknak, hőn szeretett uralkodónknak csodás kegyéhez.«
Most már hideg verejték szállt István homlokára. Fuldokolva lélegzett.
Gépiesen fölemelt egy ibolyacsokrot. Rózsaszín levélke volt benne.
»Hőn szeretett anyámnak küldöm ezt az illatos kis üdvözletet, szeretetem
és tiszteletem jelét