Bechner gondnok felesége, urának távollétében átvett egy levelet, melyet
félő tisztelettel helyezett férje íróasztalára, hiába találgatván, hogy
mi lehet benne. A király levele volt.
Ugyanebben az órában özvegy Arnóti századosné ugyancsak kapott egy
hasonló levelet.
Felbontotta és elolvasta a kabinetiroda közlését, mely másnap délelőtt
11 órára audienciára rendelte őt a burgba, a király elé.
És még mások is kaptak, nagy meglepetésükre, hasonló királyi meghívást.
És pedig Kohut dzsidáshadnagy, azután a mi öreg professzorunk és annak
az ezrednek épen Bécsben időző parancsnoka, melyben annak idején Arnóthy
Ferenc gróf szolgált és amelyhez a repülőosztaghoz való áthelyeztetése
előtt Arnóti István is tartozott.
És ez mind annak a beadványnak a következménye volt, melyet a professzor
intézett a királyhoz.
A gondnok a legnagyobb izgalomban szaladt a századosnéhoz, újságolni a
váratlan meghívást.
Az asszony megmutatta neki a hozzá érkezett levelet és most a gondnok
tisztában volt vele, hogy ez mind Arnóti Istvánnal függ össze.
A professzor azonban, aki az egész ügyet a gondnok javára titokban
akarta elintézni, nem hallatott magáról, hanem azt remélte, hogy másnap
feltálalhatja majd barátjának, mint kedves meglepetést, a kedvező
eredményt.
Ő persze nem tudta, hogy a király, mint egy hadjáratra, úgy mozgósította
mindazokat, akiknek védence, Arnóti István százados, komoly ügyével
valami dolguk volt.
A király elhatározta, hogy saját szavával hozza meg ebben az ügyben a
döntést.
Mennyire meglepődött a derék professzor, mikor másnap délelőtt, a király
előszobájában várakozva, belépni látta a gondnokot, akinek karjára
Arnóti századosné támaszkodott. De még nagyobb zavarba jött Kohut
hadnagy, amikor meglátta a gondnokot és a tanárt. Mintha hirtelen
elsülyedt volna talpa alatt a fényesre kefélt padozat.
Mit jelenthetett az, hogy a gondnok és a professzor épen ma ugyancsak
audienciára jöttek?
Ott látta az általánosan ismert ezredparancsnokot is, aki valamelyik
magasabbrangú szolgálattevő tiszttel beszélgetett.
Vajjon ki lehetett az a hölgy a gondnok karján?
Nem sokáig kellett találgatnia. A szolgálattevő hadsegéd megjelent és
halkan nevükön szolította a felség szobájába rendelt személyeket.
Kohut hadnagy egyre kényelmetlenebbül érezte magát, amikor sorra
hallotta beszólítani az ezredest, a professzort, a gondnokot, azután, ez
már úgy hatott, mint egy ostorcsapás, özvegy Arnóti századosnét és végül
ő maga következett.
Hát mindezeket közös audienciára rendelték?
Utolsónak ő lépett a király szobájába. Már csak úgy látott, mintha
hályog lenne a szemén. Nagynehezen tudta magát annyira összeszedni, hogy
az előírt tartásból ki ne essék.
A király állt. Könnyedén nekitámaszkodott az íróasztala előtt álló
széknek. A századosnénak, aki mély meghajlással üdvözölte, kezet
nyújtott és így szólt hozzá:
– Végtelenül örülök, hogy viszontláthatom. Remélem, hogy a mai időkhöz
képest jól van.
Hogy az asszony mit felelt, azt sem a körülállók, de talán a király sem
értette meg, mert a nagy izgatottságban hangja felmondta a szolgálatot.
Az ezredparancsnok előírás szerint jelentkezett. Csak véletlenül időzött
Bécsben. Karján megsebesült, három hetet valahol egy kórházban töltött
és most tiltakozása ellenére rádiktáltak néhány napi üdülési
szabadságot.
A király néhány barátságos szót intézett őhozzá is:
– Ezredes úr, az ön dicsőséges ezrede az ön vezetése alatt már sok
fényes eredményt vívott ki ebben a háborúban is. Sajnos, a hősi
küzdelmek sok derék harcos életébe kerültek. De a győzelem tovább is az
ezred büszke zászlajához fog szegődni és a dicsőséges béke, melyet
hőstetteik kivívnak, biztosítani fogja a boldog jövőt.
Azután a professzorhoz fordult. Megkérdezte tőle, van-e még hallgatója
az egyetemnek, mert nagyon sokan bevonultak vagy a zászlók alá, vagy
legalább is az egészségügyi szolgálatba. A tanár némi gúnnyal felelt:
– Ami hallgatónk még megmaradt, az jóformán mind semleges államokból
való. Néhány román, egy görög, két svájci és egy pár olasz.
A király mosolyogva fogadta a híres tanár nemzetközi hallgatóságáról
adott beszámolót és azután a gondnokhoz fordult:
– Kedves gondnok, sokszor hallottam már, az ön csöndes, de annyira
áldásos tevékenységéről. Örülök, hogy személyesen láthatom.
Ezzel azután el is tűnt a király arcáról a jóságos mosoly és az a
katonás vonás, melyet a feljebbvaló szokott szolgálatban az
alárendelttel szemben felvenni, különös szigorúságban lépett elő.
– Kohut hadnagy úr?
Ez összeütötte a bokáit, halkan csendül a kard, kurtán hangzik a válasz:
– Parancsára, felség.
A király, ismét a századosnéra nézett, azután a tiszteletteljesen
várakozó főhadsegédhez fordulva mondta:
– Kéretem őexellenciáját, a kabinetiroda főnökét.
Ez rögtön belépett, meghajtotta magát és maga elé tartott egy
aktatáskát.
– Kérem az aktákat, nagyméltóságod.
A titkos tanácsos kinyitotta a táskát, kivett belőle egy iratcsomót és
átnyújtotta a királynak. A felség felütötte, még egyszer szemügyre vette
az előtte állókat és odaadta az írást a föhadsegédnek.
– Kérem, legyen szíves felolvasni.
A főhadsegéd a király mellé állt és olvasta:
»Császári és királyi kabinetiroda
Bécs, 1914 december 18.
Legfelső elhatározás. Őfelsége a király kegyesen méltóztatott özvegy
Arnóti Ferencnének, született Lenken Máriának, továbbá fiának Arnóti
István József századosnak, aki Őfelsége személyes szolgálatában áll,
megengedni, hogy az 1886. évi november 10-én kelt legfelső parancscsal
családjuktól megvont magyar nemességet és grófi címet a mai naptól fogva
ismét felvegyék, azt, valamint az Arnóthy nevet maguk viselhessék és
egyenes leszármazottjaikra is átörökíthessék.
A császári és királyi udvari iroda utasíttatik, hogy az erről szóló
okiratokat a nevezetteknek kézbesítse ki.