A professzor dühösen jött haza. Derék, öreg házvezetőnőjének rémületére,
becsapta az előszoba ajtaját és odakiáltotta neki:
– Senkinek sem vagyok itthon. Ebéd nem kell.
Aztán bement a dolgozószobájába és az asszony hallotta, amint
nyughatatlanul fel és alá rohant.
Felkereste volt Kohut hadnagyot és megkísérelte a gondnok ügyét békésen
elintézni.
És ekkor megtörtént az a hihetetlen dolog, hogy ez a fiatal ember vele,
az öreg, tapasztalt és tekintélyes tanárral szemben olyan fennhéjázással
lépett fel, mely mélyen megsértette.
– Semmi okom sincs – mondta a hadnagy – Arnóti István jelenlegi százados
úrral szemben tanusított viselkedésemet megváltoztatni. Ellenkezőleg.
Mihelyt a százados úrral találkozom, be fogom neki bizonyítani, hogy
vannak még tisztek, akiknek elég becsületérzésük van egész testükkel
helytállni karukért. Időközben még részletesebben tudakozódtam az Arnóti
család felől és arra a megmásíthatatlan eredményre jutottam, hogy Arnóti
százados igenis a hazaárulásban erősen gyanus és annak idején ezért
elmenekült Arnóthy Ferenc századosnak fia. Ön, tanár úr, nem várhatja,
hogy ilyen ember fiát érdemesnek méltassam arra, hogy a mi nagy
hadseregünk tisztjének elismertessék. Ilyen ember nem odavaló. Minden
eszközzel azon leszek, hogy ez a méltatlan elem, mint tiszt, eltünjön a
szereplés teréről.
Erre a professzor, akit ezek a szavak mérhetetlenűl felizgattak, nem
tudta magát visszatartani és így felelt:
– Becsületemre mondom, hogy téved. Ön azt véli, hogy jogában van, pedig
nincs. Magam is részletesen tudakozódtam és bizonyos vagyok benne, hogy
az én összeköttetéseim ilyen esetben messzebbre ágaznak, mint a hadnagy
úr összeköttetései. Ha ön tehát adott szavam után is kétségbevonja, hogy
Arnóti István százados a hadsereg tisztikarának csak becsületére
válhatik, akkor, legnagyobb sajnálatomra, nem lehet önhöz több szavam.
Ezt egyenes sértésnek kellene tekintenem.
A hadnagy gúnyosan, sőt megvetően mosolygott, vállát vonogatta és
közömbösen cigarettára gyújtott. Csak egypár pillanat múlva felelt:
– Nem értem, tanár úr, miért vesztegeti még nálam drága idejét. Ismerjük
kölcsönösen egymás felfogását és ha sértve érzi magát, rendelkezésére
állok.
A professzor legszívesebben azt mondta volna rá:
– Maga ostoba tacskó.
De annyira mégis uralkodott magán, hogy minden választól tartózkodott és
hazament.
Most azon gondolkozott, hogyan járjon végére a dolognak. Ezt az embert
meg kell győzni. De hogyan? Fel és alá rohant a szobában és töprengett.
De nem mutatkozott kiút. Alapjába véve, bármily nevetségesnek látta,
tényleg ugyanabban a helyzetben volt most, mint a gondnok és
tulajdonképen segédeit kellett volna Kohut hadnagyhoz elküldenie.
Leült az íróasztala elé, keresztbe tette lábait és idegesen dobolt az
asztal lapján. Szemei nyugtalanul siklottak végig a kéziratokon,
papirosokon, a vaskos köteteken és azután az íróasztal fölött lévő falra
terelődtek, ahol a király életnagyságú képe függött. Erre tapadt a
professzor tekintete, gondolatait a király személyére terelte valami
varázslatos erő. Idegessége elhagyta. A kép nyugalma átszállt reá.
Egyszerre tudta, mit kell tennie. A király segítségét kell kérni. A
királynak, az ország legelső emberének, kell megszólalnia.
A professzor elővett egy ív papirost, tollat ragadott és belekezdett egy
felségfolyamodványba. Szépen sorra elmondta, hogy miért kéri az uralkodó
segítségét. Majdnem egy óra hosszat tartott a munka, amíg az eset az ő
megszokott világos fogalmazásában papírra volt téve. Akkor elment és
postára vitte a levelet. Mikor visszajött a postáról, épen az esti
lapokat kínálgatták. A »Bulwark« angol páncélos cirkáló elsülyedése volt
a hangosan kikiáltott napi esemény.
A professzor vett egy újságot és elolvasta, hogy a »Bulwark« angol
csatahajó milyen titokzatos módon pusztult el néhány másodperc alatt,
nyilván lőszertárának felrobbanása folytán. Ámbár az a feltevés sincs
kizárva, hogy a hajóóriás egy német tengeralattinak esett áldozatul.
Közelebbi jelentések lapzártáig még nem érkeztek. Máskor a professzor
bizonyára nagyon megörült volna ennek a hírnek, ma azonban nagyon
közömbösen vett mindent. Olyan vad haragra kelt Kohut hadnagy ellen,
hogy legszívesebben a tettlegességhez folyamodott volna.
Arnóti István is elolvasta a »Bulwark«-ra vonatkozó jelentést, amikor
odahaza asztalnál ült anyjával. Felolvasta a hírt anyjának is és még
végére sem ért, amikor legnagyobb ijedelmére látta, amint az öreg
asszony halotthalványan visszahanyatlik székében, nyilván ájulásba esve.
De csakhamar magához tért. Fia előtt titkolni akarta mély
megindultságát. Hiszen egybevetve a kapott levél tartalmát ezzel a
hírrel, tudta, hogy most drága halottért kell gyászt öltenie. És nem
csak neki, hanem fiának is, aki még mindig gyanutlanul halad az élet
útján, míg apja most a halál országába tért.
Istvánt nagyon megijesztette anyjának állapota. Orvost akart hívni. De
az asszony ellenezte és boldog volt, amikor elég erősnek érezte magát,
hogy fia előtt megint eltitkolhassa a valót. Pedig ugyancsak nehezére
esett!
Alig hagyta el a fiatal ember a szobát, anyja keservesen felzokogva az
asztalra támasztotta fejét és vigasztalhatatlan fájdalmát belesírta a
magányba. Rettenetes küzdelmet vívott. Meghalt a férje, fiának apja. És
ő vidám tettetéssel tegyen úgy, mintha nem történt volna semmi. Nem
hallotta, amint fia visszajött a lakásba. Valamiről megfeledkezett.
Utasítást adott a szolgájának. A folyosón megállt és hallgatódzott.
Mintha sírást hallana?… Figyelt… Nem, ez nem csalódás… ott az ebédlőben.
Ez csak az anyja lehetett. Benyitott és most már nem segített az sem,
hogy az asszony felugrott, rábámult és aztán: erőszakot téve idegein,
mosolyra kényszerítette magát. Odament hozzá, letette a sapkát és a
kabátot és leült melléje:
– Kérlek, édes, jó anyám, te titkolsz valamit előttem, téged valami nagy
bánat ért… hát nekem nem szabad tudnom róla?
Az asszony tagadólag intett:
– Édes Istvánkám, nincs énnékem semmi bajom. Csak a saját gyengeségem
ríkat meg. Nem szeretnék megbetegedni.
Fürkészve nézett rá a fiú. Az asszony nem tudta elviselni tekintetét.
Lesütötte szemét. Ez felbosszantotta:
– Ez mégse való, anyuskám. Nem tévedek. Meg fogod nekem mondani az
igazat. Mi történt?
Az asszony összeharapdálta ajkait, hogy visszafojtsa a sírást.
Töprengett. Már azon is gondolkozott, nem legjobb lenne-e mindent
bevallani. Bele is akart kezdeni az elbeszélésbe, de nem, az utolsó
pillanatban mást gondolt… az ő boldog fia ne tudjon semmiről. Az a
borzasztó tudat, melyet anyja keblébe temetett, számára maradjon örök
titok.
– Hát nincs számomra semmi mondanivalód?
– Ne kínozz, István. Nincsen semmi.
A folyosón megszólalt a csengő. Hallották, amint a szolgáló ajtót
nyitott és a szobába becsengett Bechner Hedvig kedves, vidám hangja:
– Hol a vőlegényem?
Rögtön be is rontott a szobába. Csillogó szemekkel, kipirosodott
orcákkal a tél üde, friss és mégis melegítő lehelletét hozva magával.
Nyilván nem vette észre a nyomott hangulatot, üdvözölte Istvánt és
elmesélte a »Bulwark« esetét.
– Olvastam már, kedves Hédi, – felelt István, – örülök, hogy eljöttél. A
felség katonai irodájába kell mennem. Megint alkalmas vagyok a
szolgálatra. Jelentkezni akarok. Addig viseld gondját anyámnak, aki
megint rosszul érzi magát. Holnap talán indulhatok mint futár a német
főhadiszállásra.
– Már megint el akarsz hagyni?
– Boldog vagyok, Hédikém, hogy megint szolgálhatom királyomat és
hazámat.
A lány megcsókolta és így szólt:
– Csacsi vagyok, István. Mindig elfelejtem, hogy háború van és szükség
van terád is, mint minden férfira.
– Vidítsd fel anyát, – szólt még egyszer, – aggódom miatta.
– Csak bízd rám, István. Mire visszajössz; széles jókedvben fogadunk.
Mikor a fiatal ember elment, anyja így szólt:
– Ülj ide mellém, Hedvig. Szorosan mellém. Elmondok néked valamit. Te
leszel az egyetlen, akihez menekszem és aki segítségemre lesz. Magam már
nem bírok magammal.
Bechner Hedvig mellé ült és az asszony belefogott az elbeszélésbe.
Elmondott fia menyasszonyának mindent, amit annyi esztendőn át magába
zárt. Így végezte az elbeszélést:
– Most az, akiért annyit szenvedtem, a »Bulwark«-kal együtt elpusztult.
Most igazán meghalt és fiúnknak, Istvánnak semmit sem szabad megtudnia,
azt sem, hogy csak most vesztette el apját.
Bechner Hedviget nagyon megrendítette a vallomás. Csendesen,
összekulcsolt kezekkel ült, elgondolkozva. Az asszony fellélegzett.
Megkönnyítette szívét. Volt most végre valaki, akivel a hallgatásnak
annyi keserves esztendeje után beszélhetett fájdalmáról.
– Én szegény, jó anyuskám, – szólt végre Hedvig, átölelve az
öregasszonyt, – mennyit szenvedtél. De most én is elmondok néked
valamit, hogy tudjál miként cselekedni. Én azt hiszem, apa tud valamit a
dologról. Néhány elejtett szavából észrevettem, hogy az Istvánról
közzétett cikk folytán tudakozódott. Remélem, beszüntette és nem megy
benne tovább. Nem az lenne-e legjobb, ha Istvánt mindenbe beavatnánk?
Erről azonban az asszony nem akart hallani. Annyi esztendeig egymaga
cipelte életének súlyos bánatát. Annyi ideig sikerült mindent eltitkolni
fia előtt. Sem mint gyermek, sem mint felnőtt nem tudott semmiről. Most
pedig mindez örök időkre a tenger ölébe volt rejtve. Elnyelte a háború.
Most szükségtelen egész életére sötét árnyékot tapasztani fiának
sarkához. Árnyékot, mely őt végig követné minden útján és még sem
felelne azokra a kérdésekre, melyek lelkében támadnak.
De valami mást tett. Iróasztalához ment és kinyitotta a csak előtte
ismeretes titkos fiókot. Kivette belőle István apjának arcképét.
Ifjúkori képét. Akkor készült, mikor százados lett. Istvánnak még nem
mutatta meg soha. Mindig azt mondta:
– Apád összes képei elhamvadtak egy tűzeset alkalmával.
Most azonban ezt a legjobb képet előkereste, rámába tette, felállította
az íróasztalon. Hedvig szótlanul nézte, hogy mit csinál. Egy kis
asztalkán állt egy kis virágváza. Azt a kép mögé helyezte, úgy hogy a
virágok körülövezték az arcképen látható férfi fejét. Azután elébe ült
és csendesen nézte a képet.
Ma először vonultak el egykori boldogságának napjai lelki szemei előtt.
Azok a napok, melyeket valamikor oly hőn szeretett férjének oldalán élt
át. Bechner Hedvig üdvözítő fényt látott az asszony szemében ragyogni és
észrevette, hogy ki nem mondott szavakra csucsorodnak az ajkai. Halkan
visszavonult a szoba legtávolabb eső sarkába, hogy meg ne zavarja
anyósának ájtatos hangulatát.
A szobában csak az üvegszekrény tetején álló óra halk ketyegése volt
hallható. Sokáig ült így az asszony, Hedvig jelenlétéről teljesen
megfeledkezve. Összekulcsolt kezei feloldódtak. A képet ajkához emelte.
Évek óta ez volt az első csók, melyet szívvel, lélekkel nyújtott a
szeretett férfi emlékének. Egy halk »te« hullámzott a szobán keresztül,
mint egy hárfa húrjának vágyódó rezgése.
Odakinn katonaléptek hallatszottak. Súlyos, kemény fellépés. István
visszajött. Bechner Hedvig felkelt, hogy elébe menjen. Az asszony
visszatette a képet a virágok közé és visszaült eléje.
Arnóti István jókedvében volt. Még az éjjel gyorsvonaton útra fog kelni
és a királynak fontos üzeneteit viszi a német császárhoz. Megcsókolta
menyasszonyát és anyjához ment. Csodálkozott a boldogság halk fényén,
mely ezt az arcot beragyogta. Így még nem látta anyját soha.
– Jobban vagy, édesanyám?
– Hála Istennek, igen, fiam.
– Pedig már komolyan aggódtam érted.
Pillantása az íróasztalra esett és halkan felkiáltott, amikor
elcsodálkozva egy képet látott ott, melyet sohasem látott és amelyet
mégis olyan ismerősnek talált.
– Mi ez, anyám?
Az asszonynak nem kellett felelnie. Már föléje hajolt és felemelte a
képet. Fiatal tiszt, mint ő. Százados. Férfiasan néz világgá. Milyen
szemekkel… nagy Isten… anyjára nézett és Hedvigre. Igen, ezek a saját
szemei, teljesen a saját szemei, ismerte őket a tükörből, És
egyáltalában: az arc, a száj, az orr és mindenekfölött az a kissé dacos,
kissé fölényes mosoly a szájszegletben.
– Anyám… ez… ez… az én… apám?
Az anyja csendesen intett.
A szoba megint hallgatásba borult. Ismét csak az óra ketyegett. Úgy,
amint egykor az apa jó és rossz óráit kísérte. És aztán hirtelen
megszakadt a csend:
– Apám! édes, jó apám!
Kiáltva hangzott, mintha valaki keresne valakit – és a világ mégis üres
maradt. Akinek a hivogató hang szólt, az nem volt többé.
– Honnan a kép?
– Véletlenül akadtam rá ma, ócska papirok közt.
– Ó, ez nagyszerű. Most legalább látom holt apám képét. Most legalább
tudom, milyen volt. Most el tudom képzelni őt. Óh, anyám, milyen öröm.
Nézd csak, Hedvig, úgy-e, ezek az én szemeim? Egyáltalában, mennyire
hasonlítok rá. Ugy-e?
Szorosan mellette állt a lány. Anyja pedig igent intett.
– Ha apám mindent megért volna. Azt hiszem, ma ő lenne hadseregünk egyik
legvitézebb vezére. Mennyire örülne, hogy nem lettem semmiházi, hanem
becsületére válhatok.
– Bizony, kedves Istvánom – szólt anyja. – Te lennél apád legnagyobb
öröme.
– Csináltatunk a képről egy nagy másolatot. Egyik legjobb festőnknél
fogom megrendelni. És akkor mindennap magam előtt fogom látni apámat.
Elég sokáig nyomta vállamat mint rablánc az utána való vágy. Most végre
kielégíthetem.
Este a gondnok családjával voltak együtt és István csodálkozott, hogy a
házigazda nem volt olyan jó hangulatban, mint máskor.
Este tízkor, mikor hazamentek, említette ezt anyjának, akinek szintén
feltűnt a dolog.
– Azt hiszem, anyuskám, – szólt István, – a háború nyomja mindnyájunk
kedélyét. Sok a nyomorúság és bánat a világon. Ma hallottam néhány
tiszttől, aki a felség személyes szolgálatában áll, hogy királyunknak
milyen nehezére esett, a trónörökös ellen elkövetett gaz merénylet után
is, ennek a zsákmányra éhes, kalandor Szerbiának hadat üzenni. A német
császár pedig még az utolsó pillanatig is azt remélte, hogy megmentheti
a békét Európa népei számára. Nem hiszem, hogy valaha, mióta a világ
áll, két ilyen nagy birodalom uralkodója olyan testvéri egyértelműséggel
és ilyen hűségesen vállvetve állt volna helyt népei javáért, mint most a
németek császárja és a mi királyunk. Mind a ketten a békét akarták. Ha
akarják, mind a ketten régen hadat izenhettek volna szomszédaiknak. És
mi is mind, ennek a kettős monarchiának népei, de a németek is, szívből
kívántuk volna a mi sokat szenvedett uralkodónknak, hogy élte alkonyát
zavartalan, békés nyugalomban tölthesse. Ez volt az ő törekvése is és
ebben támogatta őt szövetségese, a német császár. És most minden másként
jött. Anyám, nem is hinnéd, milyen kegyetlen képek tárulnak az ember elé
odafenn, ahol egy új békekorszakért harcolunk ellenségeinkkel. Én csak
igazán testestül-lelkestül katona vagyok és mégis hőn óhajtom, hogy a
béke harangjai szólaljanak meg már és kergessék el tőlünk ezt a rettentő
csapást.
– Igazad van, kedves István, sokszor vittem a napokban
szeretetadományokat kórházainkba és mennyire megrendített, mikor a mi
kedves, vitéz sebesültjeinket ott láttam feküdni, megtépett testtel,
nyomorékká téve és mégis mosolygó tekintettel hálálva meg az adományt.
Egyetlen kívánságuk pedig, hogy felgyógyuljanak és mielőbb újra a
becsület mezejére menjenek, az ellenség elé.
– Isten áldd meg a királyt! – szólt Arnóti István halkan, – egyedül az ő
keze vezethet bennünket ezekből a nehéz órákból a szebb jövőbe.
Mielőtt István most odahaza a csomagoláshoz látott volna, még egyszer
odaült apjának képe elé és sokáig nézte. Kezébe is vette és megcsókolta
ott, ahol az anyja csókja néhány órával ezelőtt gondolatban megújította
a halottal frigyét. Most a fiú ajka lehelte oda forró üdvözletét. Anya
és fiú újra feltalálták a férjet és az apát.
Arnóti István éjfélkor csupán szolgája kíséretében kiment a vasúthoz és
a gyorsvonatnak számára fentartott fülkéjébe szállt. A vonat zsúfolva
volt Németországba igyekvő utasokkal, akik a késő éjjeli órában is nagy
érdeklődéssel próbáltak egy-egy pillantást vetni abba a külön fülkébe,
amelyben, mint hallották, a király futárja utazik a német
főhadiszállásra. De nem láttak semmit. Legfeljebb a szolgát, aki a kocsi
folyosóján őrt állt a fülkének sűrűn beaggatott ablakai előtt.
Korán reggel a századosnak át kellett szállnia egy gépkocsiba, melyen
gyorsabban folytathatta útját a főhadiszállás felé. Délfelé már a
német-francia határon volt és ráakadt itt nyugaton is a háború első
nyomaira. Itt is az a kép, mint Galiciában. Csakhogy ott nyomorultabb
viskókat vetett szét a forgatag, mint emitt. Ott nem kellett az
elpusztított épületekért sokat sopánkodni, sőt remélni lehetett, hogy
mire a háború az ő mindent letaposó, szétmorzsoló lépteivel odébb áll, a
jövendő szebb házakat fog állítani a régiek helyébe. Itt azonban a jólét
pusztult el és nem a nyomorúság. A szétdűlt házak lakói már ismét
hozzáfogtak tulajdonuk rendbeszedéséhez. A romokból már itt-ott új élet
csirázott. A német katonák pedig szorgos kézzel segítettek mindenfelé.
Kalapáltak, ácsoltak és a közös munkában összebarátkozott ellenségek
érdekes képpé egyesültek.
Nem egyszer látta Arnóti István, amint egy a francia hadseregben
szolgáló ember felesége, gyermekei körülültek egypár német népfelkelőt,
akik megosztották velük az ebédjüket. Ez a béke volt, mely a háború
vastalpú, vértől csepegő szörnyetegét nyomon követte, mint Isten
angyala, puhán, enyhén, szelíd kezekkel megvigasztalván az embereket,
megsimogatván a földet és bekötözvén a sebeket, melyeket az az
irgalmatlan ütött.