A »Bulwark« szenet rakodott és legénysége most azzal volt elfoglalva,
hogy kőporral, seprővel, ronggyal és tűzifecskendők vízsugarával
megtisztítsa a fedélzetet a rárakódott szénportól.
A hidegben is mezítláb, térdig feltűrt nadrágban álltak a fedélzet
deszkáit öblögető hideg vízben és teljes erejükből súroltak, nehogy
egyetlenegy megmaradt széndarabka az élesszemű első tisztnek alkalmat
nyújtson az órák hosszat tartó nehéz munka megismételtetésére.
Mert sir Robertson meg szokta ezt tenni kíméletlenül. A »Bulwark«
fedélzetének ragyogni és csillogni kellett. Ott mindig a legnagyobb
tisztaság uralkodott.
Sir Robertson lenn volt az iskolakajütben és hallgatta azt az előadást,
melyet a hajózási tiszt tartott a kadéteknek. Az óra végeztével
Robertson eldefilíroztatta maga előtt a kadéteket, amíg egy Wilson Henry
nevű egészen fiatal gyerek, egy aranyszőke hajú, kék szemű fiú elébe
jutott. Azt megállította. A kadét belepirult az ijedtségbe. Bár ő volt a
legfiatalabb, mégis ő követte el a legvadabb csínytevéseket. Nem
gonoszságokat, hanem mindenféle vidám ugratást, viszonzásul az idősebb
bajtársak ütlegeiért és bokszjaiért. Mert azok bizony régi angol
tengerészszokás szerint nem nagyon gyengéden bántak a legfiatalabbal.
Az iskolakajütben lévő tengeri kadétek hallották, amint sir Robertson
így szólt:
– Gyere csak velem, Wilson Henry, a kajütömbe.
Tegezte valamennyit, ha neki úgy tetszett. Mint első tiszt és
rangidősebb, megengedhette ezt magának. A kadétek közt pedig mint
futótűz elterjedt a hír, hogy a vén tengeri véreb megcsimpaszkodott
Wilsonba és most lesz annak nemulass. Az öregnek bizonyosan megint
besúgott valaki valamit.
De sir Robertson ezúttal nem hallgatott semmiféle besúgóra. Anélkül is
úgy ismerte a kis lenszőke fiút, mint örökös csintalankodót. Ez most úgy
állt elszontyolodva sir Robertson tiszti kajütjében, mint egy lefülelt
nyúl és várta azt a néhány cirógatást, melytől fel találnak dagadni az
orcái. Látta, amint a félelmetes feljebbvaló az íróasztalához ment és
levelet írt. Mikor elkészült, odaadta az írást a fiúnak és így szólt:
– Most veszed a cókmókodat és három hónapra elhagyod a hajószolgálatot.
Három hónap alatt szárazföldön, a kadétiskolában ki fogod pótolni
hiányos elméleti készültségedet és azután kissé több komolysággal fogsz
visszajönni a fedélzetre. Itt van a parancsnokságnak szóló levél.
A kapitánynak és helyettesének, az első tisztnek jogában állt, egy
kadétet visszaküldeni az iskolába. A gyereknek könnyek tolultak a
szemeibe. Ez rosszabb volt mindennél, amit várt.
– Mért állsz még itt? – hangzott keményen.
Zokogva hebegett a fiú:
– Bocsánat, sir, de-de mi-mivel ér-érdemeltem ezt a-a bün-büntetést?
– Először is nem büntetés, hanem arra való, hogy tanulj. Másodszor pedig
tegnap este, mikor hálószobátok ajtajánál álltam, nagyon felhevültél
Németországért és a német hajókat legalább is egyenértékűeknek mondtad
az angolokkal. Igaz ez?
– Igenis, sir. De ezt csak azért tettem, hogy az idősebbeket ugrassam.
Úgyis mindig »dutchman«-nak (német embernek) szidnak.
– És miért?
– Mert… mert… anyám születése szerint német.
Robertson kemény arca hirtelen ellágyult. Durva keze végigsimította a
fiú selymes haját.
– Tiszteltetem anyádat és mondd meg, hogy én küldtem neki haza a fiát.
Nem fogod elfelejteni?
– Nem, sir Robertson.
– Hát most menj… légy boldog.
Volt hűhó a kadétszobában, mikor meghallották a legfiatalabbiknak
büntetésnek vélt áthelyezését. Minden hangnemben szidták sir Robertsont
és az angol tengerészkáromkodások egész szótárát rázúdították.
Hirtelen egy füttyentés. A megbeszélt jel. Jön egy feljebbvaló. Sir
Robertson volt. Belépett és a kadétek előírás szerint felálltak székeik
mellé. Kurtán köszönt és odament az elsőhöz:
– Van a családjában, apai vagy anyai ágon német rokona?
– Nincs, sir.
– Igazat mondani. Rendőrileg kikutattatom és ha hazudott, szigorú
büntetést kap. Előléptetésébe kerülhet.
Így ment egyiktől a másikhoz. Négyen voltak, akik bevallották, hogy
anyjuk, vagy távolabbi rokonuk német. Ezeket kajütjébe hívta, nekik is
olyan leveleket adott, mint a kis Wilsonnak és nagy bánatukra őket is
visszaküldte szárazföldre, a kadétiskolába.
Bejárta a hajót a hír, hogy Robertson a legveszedelmesebb németfaló és
valóságos vadászatot rendez a fedélzeten mindazokra, akiknek a
németséghez valami közük van. Mikor a kapitány hallott erről, őlordsága
felkacagott. De végtére is érthetőnek találta, ha első tisztje a
Németország ellen folytatott harcban csak angol vérű harcostársakra
akarta rábízni magát.
Másnap felhangzott a jelzés: fel a horgonyt és a »Bulwark« a hajók és a
parti erődök tisztelgése közben elhagyta a southamptoni kikötőt.
A kapitány pedig kajütjében ült sir Robertsonnal és megbeszélte vele az
admiralitástól nyert ütközeti parancsot, mely elsősorban a németek
megszállotta belga part bombázását írta elő és azután cserkészést az
Északi-tengeren, lehetőleg Bremerhavenig.
A »Bulwark« páncélos orra az angol csatorna szürkésbarna hullámait
hasogatva, éjféltájt elért Zeebrügge magasságáig. Ez volt reggel,
mihelyt tiszta lesz a láthatár, bombázandó és ha lehet, megsemmisítendők
az ott felállított német ütegek. A dünákon rejtőzködő német megfigyelő
őrszemeknek semmi el nem árulhatta a teljes sötétségbe burkolt »Bulwark«
jelenlétét.
A hajón nem volt szabad világot gyújtani és csak belsejében, a tisztek
kajütjeit és a gépházat világította meg a beburkolt lámpák gyenge fénye.
Reggel öt óra felé, mikor az őrséget tartó tiszt utoljára mászta meg a
lőszertárból és a gépházból felfelé vezető meredek vaslétrát, a második
harci fedélzeten beleütközött sir Robertsonba. Egy kinyitott ágyúrés
előtt állt, távcső volt nála és a szürke ködgombolyagon keresztül
igyekezett a partot felfedezni. Észre is vette. Gyenge kék sáv alakjában
emelkedett ki balfedélzet irányában a láthatárról.
Az őrtiszt köszönt és megkérte, engedné, hogy ő is egy pillantást vessen
a partra. Sir Robertson odaadta neki a látcsövet és különös
hangsúlyozással mondta:
– Csak nézze meg jól azt a szárazföldet, hadnagy úr. Biztosabb talaj az,
mint ez itt a talpunk alatt.
– Bocsánat, sir, – felelt a tiszt, – de én ezt a páncélos fedélzetet,
melyen önnel itt állok, jelentékenyen kevésbé veszélyesnek tartom, mint
odaát a német ütegek hadállását. Mi nagyon rossz célt nyújtunk.
– Lehet, – szólt Robertson furcsa nevetéssel, – egy óra mulva kezdődik a
pokoli tánc.
– Toronyágyúink már alig várják, hogy végre egyszer megmutathassák
erejüket az ellenségnek – felelt a tiszt.
Sir Robertson nem szólt többé semmit, hanem kajütjébe ment. Az asztalon
maga elé tette az óráját és melléje azt a bécsi lapot Arnóti István
arcképével. Azt nézte mozdulatlanul.
Mint gyöngysoron a színes gömbök, úgy sorakoztak egymás mellé a percek.
Hirtelen végigcsilingelt az egész hajón a legénység fölkeltésére szánt
csengetyű éles hangja. Ezerkezű élet mozgolódott az angol páncélos sötét
gyomrában. Mindenki a maga helyére sietett. A fűtők friss szenet
lapátoltak a kazánok alá a nagy rostélyokra. Félmeztelen testük véresnek
látszott a nyitott tűzhelyeken izzó parázs fényében, lapátaik nagy
robajjal szórták a szenet a fellobogó lángok közé.
A gépházzal egy vonalban fekvő, nagy, kétszeresen páncélozott
lőszerkamrákban folytonosan csikorogtak a hajóütegekhez vezető felvonók,
melyek felszállították a halálthozó gránátokat.
Ott fenn az ágyúkat töltötték; ez volt az a pillanat, amikor sir
Robertson végigment az ütegfedélzeteken, látszólag mindent megszemlélve.
Most fogják azok az átkozott németek meghallani a »Bulwark« ágyúinak
feltátott torkaiból a tenger urának, Angliának hatalmas szavát.
Tiszta fényében felkelt a nap, tükörképe egymásba futó, vörös sávokat
rajzolt a vízre. A szürke hullámhegyek közt úgy festettek, mint
vérpatakok.
A parton most felfedezték az angol páncélost. Néhány tompa dördülés.
Őlordsága a parancsnoki hídon állt és megfigyelte, a német gránátok
mennyi távolságra csapnak le az angol hajótól.
Nyugodt lehetett. Nem közelítették meg veszedelmesen. A »Bulwark« még
lőtávolukon kívül feküdt.
De az ő toronyágyúi nem feküdtek a lőtávolon túl. Azok innen is képesek
voltak rettenetes vasvetést szórni oda a szárazföldre és hivatva voltak
rá, hogy halálos jóreggelttel vigyék meg a németeknek az angolok
válaszát.
Őlordsága biztos volt a győzelemben. Nem tudta, hogy közelebb, mint
várhatná, közvetlenül a háta mögött állt a halál. Ott sétált a
fedélzeten. Láthatatlanul kísérte Robertsont. Ez lemászott a lőszertárba
és ott állt középen. Mereven, mozdulatlanul, mintha ő is acélból lenne,
akár a körülötte felhalmozott lövedékek. A lenn dolgozó legénység
kétszeresen is megfeszítette erejét, hogy kicsikarja a rettegett első
tiszt dícséretét.
Villámgyorsan lehúzták a nehéz gránátokról a burkot és erős matrózkezek
beállították őket az acélfelvonóba. Egyiket a másik után. Mintha
szivarokat csomagolnának.
Megszólalt a telefon.
A szolgálattevő tiszt, aki a hallgatót füléhez emelte, sir Robertsonhoz
fordult:
– Bocsánat, sir, őlordsága jelenlétét kívánja a parancsnoki hídon.
– Mondja, hogy rögtön jövök.
A tiszt belemondta a készülékbe. Ott fenn egy tiszt átvette az üzenetet
és közölte őlordságával:
– Sir Robertson rögtön jön.
De ő még lenn maradt… Micsoda őrületes, borzalmas rémület fogta el
hirtelen azt a tisztet ott lenn a lőszertárban? Miért álltak a
szolgálattevő matrózok halálra váltan, a rettegés miért fojtotta
torkukra a szót? Mért akartak hangos, rettenetes, förtelmes ordításban
kitörni? És mért markolta meg nyakukat a halál jéghideg csontkeze?…
Őlordsága így szólt a második tiszthez:
– A toronyágyúk tüzelésre készen.
Ekkor… Sir Robertsonnak egy melinitbomba volt a kezében. Magasra emelte
és ugyanakor, amikor fenn elhangzott ő lordsága parancsa, így kiáltott
fel:
– Éljen Németország, éljen az osztrák-magyar monarchia, éljen
Magyarország, az én édes hazám. Le a »Bulwark«-kal.
Ez volt ott lenn az utolsó emberi hang.
Azután a bomba lerepült a páncélpadozatra… egy kemény, kurtacsengésű
nekivágódás… és öröksötét éjszakára nyíltak a halál kapui… az őrületnek
százezernyi tagolatlan hangja… százezer hatalmas, eget ostromló
mennydörgés… A másodperc töredéke és a kék ég felé tajtékzott egy
rettenetes, irtózatos oszlop: tűzből, gőzből, vasból, néhány száz
széttépett emberi testből… Mint egy vulkán váladéka, nyílegyenesen
felszállt vagy ezer méternyire a levegőbe és azután lehullt mint véreső,
egybevegyűlve a feneketlen tenger vizével.
Vadul felforrt a megkorbácsolt víz. Széjjelrohantak a habok. Megijedtek
a háborútól, emberkezek borzalmas művétől. Sehogy sem akartak megint
összeölelkezni… Veszett örvényben, forgatagban mindig újra és újra
megkergették egymást. Amíg végre ismét felülkerekedett a víztömeg
ősereje.
Üres volt a tenger színe ott, ahol Anglia páncélóriása állt. A hullámok
megint régi, zúgó nótájukat dalolták. Játszadoztak ezernyi kis
faszilánkkal, húsdarabbal, ruhafoszlánnyal, megannyi hírnökével ő brit
felsége páncélos cirkálójának, mely megsemmisült.
A szárazföldön visszafojtott lélegzettel, sápadt irtózattal nézték a
pokoli pusztulást németek és angolok és nem tehettek semmit, hogy a
veszedelmet elhárítsák. Berlinben, Bécsben, Budapesten már délfelé
megtudták távirataikból a lapok, hogy a »Bulwark« elpusztult és senki
sem tudott rá magyarázatot.
Csak Bécsben volt egyetlenegy ember, az állam legelső embere – népeinek
vezére ebben a nagy időben, aki komoly tekintettel nézte a táviratot,
mely épen most közölte vele a »Bulwark« megsemmisülését… és ő tudta…