A szemei belefájdultak az olvasásba, mert idegei felmondták a
szolgálatot és látása előtt összefolytak a betűk. Nagynehezen lenyelt
egy korty vizet. De belátta, hogy nem veheti tovább igénybe a nagykövet
szíves türelmét. Minden erejét össze kellett szednie, hogy el tudjon
menni. Kézitáskájába tette a levelet és az okiratokat. Azután kezét
nyújtotta a nagykövetnek és köszönetet mondott neki. Az kikísérte
szobájából és mivel látta ingadozó járását, tehát lekísértette a
legközelebbi kocsiállomásig.
Hazaérve annyira ki volt merülve, hogy kénytelen volt ágyba feküdni.
Láza volt, a feje tüzelt. A szolgáló ajánlkozott, hogy orvosért megy, ő
azonban hevesen tiltakozott. Semmi feltűnés. Ha a főhadnagy úr hazajön,
mondják neki, hogy egy kissé lefeküdt, de estére felkel. Az volt a
legfőbb gondja, hogy csak a fiú meg ne tudjon valamit.
Össze volt törve. Haldoklónak érezte magát. Sírni szeretett volna,
keseregni a búcsúlevél miatt, melyet kapott és amelyet ebben az életben
már nem remélt, nem várt soha. Akit már halottnak vélt, itt állt előtte,
mint életrekelt óriás, mint kísértet és annyira megrémítette, hogy alig
tudta felfogni azt, amit olvasott.
Kézitáskáját a levéllel vánkosa alá tette. Ez máskor nem volt szokása.
Most azonban félt, hogy hivatatlan kezekbe kerül és kirepül belőle
világgá a féltve őrzött rettenetes titok, mely fiának mindenébe, talán
életébe is kerülhet.
Ez pedig mint boldog ember és újdonsült százados ott ült menyasszonya
mellett és annak szüleivel együtt várta, hogy mikor jön oda anyja. Mikor
besötétedett és még mindig nem jött, nyugtalankodni kezdtek és
menyasszonya azt javasolta, hogy menjenek együtt oda megnézni, nem
esett-e valami baj. Ott a szolgálótól hallották, hogy a századosné nem
jól érzi magát és lefeküdt. Ijedten beszaladtak hozzá, aki fáradt
mosollyal fogadta őket:
– Ne aggódjatok, gyermekek, – szólt, – öreg emberen efféle megesik. Már
jobban vagyok. Egy kis gyengeség fogott el. Talán az utóbbi napok
izgalmainak következménye.
Ez hihetőnek látszott. Kérték, hogy maradjon az ágyban, amíg egészen jól
nem érzi magát. István simogatta hideg kezét és így szólt:
– Talán meggyógyít az öröm. A király megint kegyes volt hozzám és
előléptetett századossá.
Fölkelt, haptákba vágta magát az ágy szélén, szalutált és tréfásan
jelentkezett:
– Jelentem alásan, Arnóti István százados.
Erre felragyogtak a fáradt szemek.
– Édes, édes fiam! Máris százados lettél.
– Bizony, anyuskám. Most apa rangjában vagyok. Van most egy új
századosod.
– Egy új századosom. Az ég nagyon kegyes hozzám.
– És most már nemsokára meg is fogunk házasodni. Hadilakodalmat csapunk.
– Igen, hadilakodalmat, – kiáltott a leány, – mert különben Istvánból
már tábornok lesz és én még mindig csak menyasszony maradok.
– Csacsikám, – szólt a férfi, – olyan hamar nem lesz az ember generális.
Gyere, menjünk ki a szobából, anyuskát fárasztjuk, visszamegyünk
hozzátok és ott töltjük az estét.
Elbúcsúztak és mentek. Az asszony pedig hallgatódzott, amíg lépteit a
lépcsőházban hallotta. Még az utcáról is felhallatszott vidám, hangos
nevetése. És ez végre meghozta lelki kínjára a megváltást. Perzselő
szemei megnedvesedtek, előtörtek a könyek és elmostak minden kínt, mely
lelkét ostromolta.