A »Bulwark« angol páncélos cirkáló teljes erővel felfodrozta az ellene
szegülő Atlanti-oceán szürke vizét. Kürtőinek vastag füstzászlója
összekeveredett a piszkos köddel, mely egybeszőtte a vizet és az eget.
Fenn a parancsnoki hídon állt sir Robertson, olajos egyenruhában,
csuromvizesen. Mellette a többi szolgálattévő tiszt.
Néhány óra mulva látniok kellett Southampton világítótüzeit. Bár ma,
ezen az éjszakába olvadó napon, nem volt könnyű őket a ködön keresztül
megpillantani. Nem messze tőlük felbukkant egy angol hajóraj.
Szikratávíró segítségével érintkeztek. Figyelmeztették sir Robertsont,
mint első tisztet, hogy Havre kikötője előtt már mutatkoztak német
tengeralatti naszádok, a »Bulwark« tehát legyen résen.
Sir Robertson közölte a hírt a többi tiszttel, ezek pedig tovább adták a
legénységnek, hogy most, amikor már közelednek a csatornához, mindenki
kettőzött figyelemmel vizsgálja a víz színét.
– Ezek az átkozott németek! – szólt az első tiszt mellett álló
jelzőtiszt.
– Miért – kérdezte sir Robertson lakónikusan.
– Alig hihető. Hallatlan szemtelenség, hogy ilyen másodrendű tengeri
hatalom azzal az ő maroknyi tengeralatti naszádjával keresztül
merészkedik a csatornán.
– Látja, hogy megteszik – felelt sir Robertson. – És mi a kezünkbe
vehetjük a szemünket, hogy megelőzzük a támadást. Mert ezek a németek,
úgy látszik, a flottájuk rövidségét megtoldják támadó lépéseik
sebességével és vakmerőségével. El szeretném kerülni a
tengeralattjáróikkal való ismeretséget.
A zászlótiszt nem tudta, hogyan értse ezeket a szavakat. Hiszen ez
majdnem úgy hangzott, mintha sir Robertson az átkozott németek pártján
állna.
– Nem értem önt, uram, – felelt, – én mindig úgy véltem, hogy egy angol
tengerésztiszt nem fél a világon semmitől.
– Csak attól, hogy elsülyed – válaszolt sir Robertson még nyugodtabban,
mint eddig.
Ez a válasz pedig a zászlótisztet még jobban összezavarta. Talán afféle
borsos tréfa volt ez, amilyeneket a vén tengeri véreb egyszer-másszor
megeresztett?
– Jól van, – szólt, – egykönnyen a németek előtt még el nem sülyedünk.
Ha lőtávolba kerülnek, olyan hamar összelövöldözzük őket, hogy végre is
alaposan kikergetjük ezt a felfuvalkodott népséget vizeinkből.
– Hogy mondhat ilyent – felelt sir Robertson. – Hiszen magának egészen
hamis fogalma van a német flottáról. Nem lesz olyan könnyű azt úgy
összelövöldözni, amint maga gondolja. Nekik is vannak ám páncélos
hajóik, ágyúik legénységeik, akár csak nekünk. Nem hallott ön semmit az
»Emden«-ről? Lássa, ez német munka. Elég dolgot adott nekünk. És ön
komolyan gondolja, hogy ilyen derék hajókat, amelyeknek ilyen
halálmegvető személyzetük van, egy-kettőre össze lehet lövöldözni? Ha
önt az a szerencse találja érni, hogy résztvehet egy tengeri ütközetben
Anglia és Németország közt és ha abból ép bőrrel jut partra, kezeskedem,
hogy ifjú évei mellett is hirtelen meg fog őszülni és hogy idegei
mindörökre fel fogják mondani a szolgálatot. Mert az aztán nem
hadgyakorlat lesz ám, amilyent már egynéhányat végigcsinált. Én a japán
tengernagy fedélzetén résztvettem az oroszok ellen Tsuzima előtt vívott
csatában. Igaz, hogy az oroszok rosszul lőttek és a legénységük nem
sokat ért, de azért a mi zászlóshajónkon mégis úgy éreztem magamat, mint
a pokol tornácán. Széjjellőtt kazánok perzselő gőze leszedte a bőrt az
ütegfedélzet legénységéről. Vérző kezekkel, összeégett arccal,
fájdalmukat belebömbölve az ágyúdörgésbe, kiszolgálták ütegeiket és
egyik gránátot a másik után röpítették az ellenség felé. A víz behatolt.
Épen középen. Önkéntesek elő. Saját testükkel tömték be a páncéllemez
szakadékát, amíg a hajóácsoknak sikerült a meglékelt kamrát vízhatlanul
elzárni. A szakadék előtt álló eleven bástyát pedig, pár tucat derék
embert, ki kellett szolgáltatni a halálnak. Benn maradtak. Nem tudtak
kijönni. Hőstettükért ott a hajón, minden mentés lehetősége nélkül,
kellett megfulladniuk. Akar még többet hallani? Elmenne az étvágya a mai
vacsorától. De sokkal külömbül akkor se lesz, ha a németekkel kell majd
megütközni. Legyen szíves tehát a jövőben az én jelenlétemben több
tisztelettel beszélni olyan ellenfélről, akit utóvégre még nem bírtunk
le és aki nagy bátorságának már számos próbáját adta. Hiszen ránk nézve
kétszeres megtiszteltetés lenne, ha ilyen ellenséget csakugyan
legyőznénk.
– Hát ön nem hisz Anglia győzelmében?
Erre sir Robertson a parancsnoki híd páncélkorlátján keresztül a vízbe
köpte bagóját és olyan különös tekintettel nézett a kérdezőre, hogy ez
elfordult és jónak látta a közös szolgálat hátralévő ideje alatt sir
Robertsont minden további kérdéstől megkímélni. De amikor később ott
horgonyoztak a southamptoni kikötőben és a tisztek összeültek
vacsorázni, nem tudott a kísértésnek ellentállni és tiszttársainak olyan
beállításban beszélte el sir Robertson szavait, hogy úgy hangzott a
dolog, mintha a »Bulwark« első tisztje egyenesen a németekkel tartana. A
parancsnoknak azonban nem mert erről szólni senki, mert Robertson első
tiszt volt és utóvégre olyan formában mondhatta meg a véleményét, amint
neki tetszett.
A legtöbb angol tiszt, aki hallott Robertson szavairól, nevetett ugyan
és azt mondta, hogy az öreg fél már a puskapor szagától, hanem azért jól
tudták ők is, hogy ami előttük áll, bizony borzalmas, félelmesen véres
munka lesz. Egy kicsit rettegett is attól mindegyik.
Másnap Robertson megint partra szállt. Az angol kikötőváros csúnya volt,
piszkos, szénsalaktól feketéllő utcáival. Egy személyszállító gőzös,
mely mellett el kellett haladnia, fogoly német matrózokat hozott.
Megállt, hogy szemügyre vegye a kékruhás fiúkat.
Milyen mások, mint azok az angol katonák, akiknek sorfala közt végig
kellett haladniok. Ezek a németek derült tekintettel, nem is foglyok
módjára nézelődtek szét a Tommy Atkinsek között. Robertson hallotta,
amint mulattak egymás közt az ángliusokon.
– Rajta csak, hősöcskék, – szólt egy német főkormányos egy angolhoz, aki
szidalmazta, – minket, néhány embert itt csak megtréfálhattok. De
várjatok csak, majd amikor a császárunk fog itt kiszállni, attól majd
megtanultok keztyűbe dudálni.
Az angol csak annyit értett belőle, hogy »Kaiser« de erre is már
puskatussal felelt. Mert a császár neve vörösposztó volt nekik. Azt
megtették számukra világ zsarnokának. Egy második Nérónak állították be
őt az angol újságok, amelyek mindennap kitaláltak rá valami hazug
utálatosságot, valami képzelt kegyetlenséget, úgy hogy már ő volt az
angol kisdedek mumusa. »Jön a császár!«
– Igen, igen, – gondolta sir Robertson és tovább ment, – el fog jönni.
Ne legyen gondotok rá. Csakhogy nem a gyerekeknek, hanem a férfiaknak,
azok közül is a legnagyobbaknak, a legfőbbeknek fogja a nadrágját
kiporolni. Elég soká tűrtem ezt a fajtát, ezt az utálatos féregnépet.
Az utolsó szavakat már majdnem hangosan mondta és maga is megijedt
vigyázatlanságán. Valaki meghallhatta volna.
Ekkor hangos kiabálást, szitkozódást, lármát hallott maga mögött.
Visszafordult és látta, hogy angol katonák a csőcselékkel versengve
kémeknek kiáltanak ki és durván szidalmaznak néhány polgári öltözetű
németet, akiket ugyancsak az a gőzös hozott mint foglyokat. Látta, amint
egy vénasszony, anélkül hogy a katonák meggátolták volna benne, az egyik
német embert arcul ütötte. Az angolok hangosan röhögtek hozzá. A hárpia
olyan nagyot ütött, hogy a németnek eleredt az orra vére. Jól öltözött,
intelligens külsejű öreg ember volt. Botra támaszkodva, nehézkesen
cipelte magát tovább. De az az ütés, mely őt érte, úgyszólván csak
jeladás volt a tömegnek. Most már mindenfelől ütlegelték valamennyi
fogoly németet és az angol katonák még az ujjukat sem emelték fel
védelmükre.
Erre már képtelen volt magát tovább türtőztetni. Visszament és a
megtámadott németek, meg a fenyegető néptömeg közé ugrott. Hangosan
rajok kiáltott:
– Elég, vagy közétek lövetek.
Rögtön csend lett. A katonák tisztelegtek, mihelyt látták, hogy
magasrangú tengerésztiszttel van dolguk.
– Mi történt itt – kérdezte az egyik Tommytól.
– A németek szidalmaztak minket angolokat.
Az öreg úr, akinek még mindig vérzett az orra, elébe állt, udvariasan
meghajtotta magát és folyékony angol nyelven így szólt:
– Engedje, uram, kijelentem, hogy közülünk egy sem mondott ki egy
szidalmazó szót. Minden ok nélkül támadtak meg és ütlegeltek bennünket.
Őszintén megvallom, uram, én tizenkét év óta élek egy angol gyarmaton
és, bár német vagyok, megszerettem Angolországot. De amit az utolsó
időben kiállottam, az leírhatatlan. Úgy tekintenek bennünket, mint egy
csomó kitagadottat, akin kitölthetik a mérgüket. Istenem, mi lett az
angol népből.
Sir Robertson a sapkájához emelte a kezét, szalutált és így szólt:
– Nagy sajnálkozással láttam az esetet. Higyje el, uram, vannak még
angolok, akik másképen gondolkoznak. Intézkedni fogok, hogy ezeket a
katonákat, önöknek elégtételül, megbüntessék.
Azután a feszesen előtte álló Tommykhoz fordulva:
– Parancsaitok ellenére a legnagyobb mértékben meggondolatlanul
viselkedtetek. Amit pedig nekem elmondtatok, az nem igaz. Magam
meggyőződtem róla, hogy hazudtatok. Mihelyt a foglyok elvonultak,
követtek engem a kikötő parancsnokához.
Nem mertek válaszolni. Ő pedig feszesen és szótlanul ottmaradt előttük,
amíg az utolsó fogoly is elhaladt. Akkor sorakoztatta az embereket,
vállhoz a fegyvert és élükre állva vezette őket a parancsnokságra.
A parancsnoknak nagyon kellemetlen volt a dolog. Ismerte ezeket az
eseteket, amelyek naponta megismétlődtek, anélkül, hogy angol részen
eddig valaki tiltakozott volna. Ez ma először történt. Mért is vitte az
ördög épen arra a »Bulwark«-nak ezt az első tisztjét.
A katonákat legszívesebben elbocsátotta volna egy megrovással, de sir
Robertson olyan arcot vágott, hogy a parancsnok elszégyelte magát
majdnem egyenrangú tiszttársa előtt és mégis csak szigorú zárkába
vitette őket. Amikor azonban ki volt mondva az ítélet, így szólt
Robertsonhoz:
– Az elzárt legénység nem lesz önnek nagyon hálás. Tisztelni kell
embereink dühét minden ellen, ami német. Ez elnézést érdemel.
– Sajnálom, uram, – felelt Robertson, – de nem osztom az ön véleményét.
Védtelen foglyokat a csőcseléktől bántalmazni, sőt ütlegelni hagyni, ez
ellenkezik a népjog rendelkezéseivel.
A parancsnok görcsösen rángatódzott, mint egy megtaposott hernyó. A
pokolba kívánta szeretett tiszttársát. Mégis védekezni próbált:
– A népjog rendelkezéseit előbb a németek szegték meg. Nekünk tehát nem
kell most már ahhoz tartanunk magunkat.
– Ezzel a felfogásával is szemben állok, parancsnok úr. Azért, mert az
ellenfelem csirkefogó, nekem még épenséggel nem kell szintén azzá
lennem. Már pedig az ön szavai körülbelül erre lyukadnának ki. Én eddig
angol létemre még mindig előkelő gondolkodásra és tisztességes eljárásra
törekedtem. Másra akar most oktatni?
– Sajnálom, sir Robertson, – felelt a parancsnok, – hogy
beszélgetésünknek ennyire éles fordulatot ád. A háború mindnyájunkat
idegessé tesz.
– Mi öreg katonák nem vagyunk alávetve az ilyen divatnyavalyának.
– De ön nagyon izgatott, sir Robertson.
– Szeretném látni, milyen izgatott lenne ön, ha Németországba kerülne
mint fogoly és ott ilyen gyalázatos bánásmódot kellene elviselnie. Akkor
igaza lenne, ha követné lapjaink példáját és hún csordának nevezné a
németeket. Rosszabbaknak dicsőséges szövetségeseinknél: a kozákoknál.
Az utolsó mondást gúnyos nevetéssel, dühös, szatirikus arckifejezésénél
kísérte Robertson. A parancsnok nagyon kényelmetlenül érezte magát, de
hogy mégis némi tisztességgel vonuljon vissza, még a következőket
mondta:
– Uram, ha ön újságokat olvasna, megtudná belőlük, hogy a mi
foglyainknak Németországban sokkal rosszabb a dolguk, mint a németeké
nálunk.
Erre Robertson felkacagott:
– Hiszen ön ostobaságokat beszél. Ha ezért felelősségre akar vonni,
rendelkezésére állok. Amit most mondott, azt ön maga sem hiszi. Mint
tengerésztiszt, olvastam útközben semleges lapokat. Teljesen tárgyilagos
és pártatlan közleményeikből ismerem a helyzetet. Ha parancsolja,
elküldöm önnek ezeket az újságokat, mihelyt visszamegyek a fedélzetre.
Amit ön mondott, annak ugyanis épen az ellenkezője áll. Azt hiszem, csak
előnyére válhatna, ha meggyőződnék róla, hogy a mi nagy angol lapjaink
milyen hazug módon ráncigálnak a sárba egy tisztességes gondolkodású
ellenséget. Ajánlom magamat, parancsnok úr.
Szólt, fejébe csapta sapkáját és elhagyta a hivatalt. Azzal tisztában
volt, hogy most a parancsnok személyében egy meglehetősen befolyásos és
elkeseredett ellenséget szerzett magának. De ez neki most mellékes volt.
Egy hónappal ezelőtt még bizonyára óvakodott volna így eljárni. Akkor
még további előléptetést remélt, hajóparancsnoki rangra tartott igényt.
De ez most mind a multé volt. Most csak egyetlen egy gondolata volt: a
háború.
Az a háború, melyet most egymaga akart megvívni az angol nemzet ellen.
Az a háború, mely végre módot nyújtott neki, hogy azt a becsületes
nevet, melyet egykor egy menthetetlen cselekedetével maga becstelenített
meg, régi ragyogásában visszanyerje. Csakis ezért élt tovább. Csak az a
remény tartotta mindezideig az élők között, hogy valamikor talán még
alkalma nyílik, a világ és önmaga előtt becsülettel kiérdemelni a
halált.
Most leszámolt mindennel. Reá nézve mellékes volt, hogy mit érhet el,
mit vívhat ki még magának. Hanem az ő vére… az ő megújult élete… fiatal
és hős tiszt, mint ő… azt fosztotta meg nevétől, azt fokozta le
tettével, az talán csak nagy nélkülözések árán tudta elérni, amivé lett.
Azon segítenie kellett és segíteni akart. Arra pedig csak a becsület
teljessége képesíthette. Feleségére gondolt, fiának anyjára. Igyekezett
magának róla képet alkotni. Bizonyára megvénült és megőszült. Megőrölte
a fiáért való gond. De azért mégis lehetővé tette, hogy tiszt lehessen.
Gondolatai hirtelen elakadtak egy ponton. Mintha ez a külföldön
eltöltött utolsó huszonkilenc esztendő egy lobbanással semmivé lett
volna. Angol tengerészegyenruha helyett régi ezredének parádés
kabátjában látta magát. A régi tiszti egyenruha. Ez hirtelen alapot
adott gondolatainak.
A fiából tiszt lett. Ezt mint megdönthetetlen tényt tudta az újságok
közleményeiből. És mégis lehetetlenségnek tűnt fel előtte. Képtelenség,
a fia egy… a vére egy… egy – erőszakot vett magának, hogy mégis csak
kimondja azt a rettenetes szót – egy hazaárulónak… és tiszt és a király
személyes szolgálatában áll.
Dühösen toporzékolt a járdán, úgy hogy az emberek ijedten elkerülték.
Azután élesen felkacagott és gyors léptekkel tovább ment. Ezen senki sem
segíthet. Amit megtett, rajta ragad, amíg a király szava le nem törli
róla. De ő meg fog szólalni…
A királynak most kellett kézhez venni azt a levelet, melyet a bécsi
amerikai nagykövetség útján hozzá juttatott. Kitekintett a kikötő
vizére. Kémények és árbocok erdején keresztül kereste a »Bulwark«-nak
messze kinn horgonyzó páncéltömegét. Ott feküdt a hajóóriás. Készen
Németországnak nekirontani, mindent elpusztítva, ami toronyágyúinak és
torpedóinak működési körzetébe kerül.
Az angol admiralitás parancsa talán már holnap kirendeli őket az
Északi-tengerre. Ott pedig a tengerészeti lord rendelkezése szerint
halált és pusztulást kell a hajónak vinnie mindenfelé.
Sir Robertson csendesen nevetett és most már egészen nyugodtan megtömte
a pipáját. Miután rágyújtott, bement a kikötőből a városba ebédelni.
Dél felé lehetett, mikor befordult az egyik főutcába. A rikkancsok
ellepték a járdát és éles hangon ordítottak valamit, ami a mindennapos
angol szenzációkkal ugyancsak furcsa ellentmondásban állt. A tömeg
összefutott és nem hitt a fülének. Jóformán verekedtek a lapokért,
melyeknek első oldalán vastag betűk hirdették:
»Német cirkálók bombázzák Scarboroughot.«
– Halló, – gondolta sir Robertson, – ez már aligha hazugság. – Tényleg,
ez nem lett volna az ő hazudozási módjuk szerint. Vett egy újságot,
bement a legközelebbi vendéglőbe, megrendelte az ebédet és olvasott.
Szorosan szeme elé emelte a lapot, nehogy valaki meglássa megelégedett,
örvendező mosolygását.
Azután összehajtogatta az újságot, végignézte a jelenlevő angolokat,
akik mind izgatottan, rémüldözve beszélték meg a hihetetlennek hangzó
eseményt, és ezt mormogta: Jön a császár.
Nem maradt egyedül az asztal mellett. Sokan voltak a helyiségben. Néhány
kereskedő igen udvariasan köszöntötte és az asztalához telepedett.
Kétségkívül nagy megtiszteltetésnek tekintették, hogy egy asztalon
ehetnek egy magasrangú tengerésztiszttel. Ő közömbösen evett és
hallotta, amint halkan Scarboroughról beszélgettek. Az egyik hozzá
fordult:
– Bocsánat, uram, ha zavarom. De ön talán az egyetlen, aki
felvilágosíthat bennünket arról, amit az újságok közölnek. Nem
méltóztatik-e ezt a német tengeri támadást újságíróink
képzelőtehetségének számlájára írni?
Kissé elmosolyodva felelt Robertson:
– Hát az igaz, hogy a mi lapjaink sok képzelőtehetséggel vannak
megáldva.
– Nekem is ez a véleményem, – felelt az angol kereskedő, – és épen ezért
nem hiszem, hogy német cirkálók lennének oly vakmerőek, hogy bombázzanak
angol kikötővárosokat.
– Miért ne?
A kereskedő és barátai csodálkozva néztek Robertsonra. A kereskedő végre
megszólalt:
– De hiszen épen ön mondta az imént, hogy a mi lapjaink sok
képzelőtehetséggel vannak megáldva.
– Persze, uraim, mert minden, amit belőlük eddig megtudtunk, ellenkezik
a valósággal.
– Ellenkezik a valósággal? Hát ön másképen tudja?
– Természetesen – mondta Robertson, hosszan nyújtva a szót és utána
nagyot húzva pipájából, melyre, befejezvén étkezését, épen most gyújtott
rá. – Különben nem beszélnék így. Tisztnek nem szabad könnyelműen
dobálódzni a szavakkal.
– Hát ön nem hisz flandriai győzelmeinkben és flottánk sikereiben az
Északi-tengeren?
– Megfelelek önöknek, uraim. Ami lapjaink azt jelentették, hogy az
oroszok útban vannak Berlin felé, tényleg pedig csak mint foglyok
érkeznek oda. Igaz, hogy százezrével.
– Milyen számot mondott, uram?
– Néhány százezer, uraim. A többi orosz, aki még nincs elfogva, valahol
Lodz és Varsó körül fekszik. És tovább nem is fognak jutni. Ami pedig a
franciákat illeti, hát Joffre tábornok ugyan ég a vágytól, hogy kiüzze a
németeket az általuk megszállt francia tartományokból, de hát nincsenek
meg a hozzávaló katonái. Az igazság az, hogy francia is már egypár
százezer ül Németországban mint fogoly. Belgiumról, uraim, mely mint
német tartomány már német közigazgatás alatt áll, talán szólanom sem
kell. Az a mi expediciós seregünk, melyet Belgium segítségére küldtünk,
ezidőszerint felénél is kisebbre összeolvadva fekszik az Yser-csatorna
előtt és nagy kérdés, nem lenne-e okosabb, ha hazajönne Angliába. Mert
nekünk idehaza nemsokára nagyobb szükségünk lehet katonákra, mint
Franciaországban.
A kereskedők rémüldöztek. Hisz ez még sokkal rosszabb volt, mint ahogy
akárki elgondolta volna.
– Hát ön azt hiszi, hogy a németek átkelnek Angliába?
Sir. Robertson vállait vonogatta:
– Uraim, háborúban mindenre készen kell állni. Hiszen önök épen most
olvasták, hogy a németek, noha hajóhadunk, melyet immár húsz év óta van
szerencsém szolgálni, a világ leghatalmasabb flottája, ma reggel mégis
eredményesen bombáztak néhány angol kikötővárost.
– Hát ez az ön nézete szerint csakugyan megtörtént?
– Egészen bizonyosan.
– Akkor nem értem flottánkat. Bocsásson meg, uram. Hát minek van annyi
hajónk?
– Erre már engedje el a választ – szólt Robertson. – Mi megtesszük a
kötelességünket és ez önnek legyen elég.
– Hallatlan – kiáltott a kereskedő. Anélkül hogy sir Robertsonnal
törődött volna, megvitatta barátaival, hogy milyen rosszul vezetik az
angol flottát. Sir Robertson felkelt és elment.
Megundorodott ettől a környezettől. Ettől a nagyzoló kalmárszellemtől,
mely aranyaival, amelyeken páncélos hajókat építtet és tart fenn, az
egész világon uralkodni akar. Fenntartja pedig olyan legénységgel,
melyet a földkerekség minden országából szed össze. Úgy mint annak
idején a kalózok, akik ugyancsak így verődtek össze, hogy a tengerek
rémei legyenek.
Sir Robertson visszament a kikötőhöz, beült egy csónakba és kieveztetett
a »Bulwark«-hoz. A kis ladik megállt a hajó falánál, úgy álltak egymás
mellett, mint egy kis dióhéj egy ősvilági szörnyeteg mellett. Vastag
páncélbőr fedte ezt a szörnyeteget, tengerek rémét, mellyel senki sem
bírhat.
És mégis!… Egy magános ember állt ott a fedélzeten… első parancsnoka a
páncélos óriásnak… És számára nem volt a »Bulwark« más, mint egy díszes,
dicsőséges koporsó…