Arnóti István, nem kapván más alkalmatosságot, sebesültekkel telt
vonaton utazott vissza Bécsbe.
Milyen vad eseteket tudtak szenvedő utitársai elbeszélni azokról az
ütközetekről és harcokról, melyek most már mögöttük voltak. Úgy hangzott
mindez, mintha ebben a példátlan méretű háborúban minden emberséges
érzés kiveszett volna a szívekből. Mintha a gyűlölet, az egymás
elpusztításának vágya egyeduralomra jutott volna.
Mert másképen mi magyarázhatná meg, hogy az oroszok még a sebesültekbe
is beleszúrtak vagy belelőttek, hogy kegyetlenkedtek velük, vagy hogy a
megszállott helységek lakósait, csak azért mert nem oroszok, tucatszámra
lelőtték, sőt, ami még rosszabb, nem egyszer válogatott kínok közt
fosztották meg életüktől.
Különösen a megszállott községek zsidó lakóssága szenvedett rettenetes
kínokat. Mintha az orosz katonaságnak egyenes parancsa lett volna, hogy
épen ezek ellen a szerencsétlenek ellen járjon el különös és
kérlelhetetlen kegyetlenséggel.
Irtózat fogta el Arnóti István lelkét, amint hallgatta őket. Itt ezen a
sebesültekkel telt vonaton a háború felütötte előtte ezernyi kegyetlen
szenvedéssel teleírt, könyvének lapjait. Kínok közt elfolyt embervér
festette a betüket. És kínokat osztott mindenkinek, aki elolvasta.
És addig, amíg ő a döcögő vonaton átutazta az éjszakát, Bécs már
megtudta az estilapokból, hogy Hindenburg dzsidásaival, akik az orosz
front mögött ráakadtak, hogyan vágta keresztül magát veszedelmes
lovasrohamban az ellenség vonalán és hogyan érkezett meg a főherceg
főhadiszállására.
A jelentések megint tele voltak hőstettének dícséretével és Bécsben
aznap este mindenütt az ő nevét lehetett hallani.
Volt is ujjongás a gondnok házában, mikor az estilap meghozta oda is a
hírt. Rögtön István anyjához siettek, aki még nem tudott semmit, bár az
estilap ott feküdt az asztalán. Nem nyúlt még hozzá. Ott ült a sötét
szobában, kinézett az utcára és még azt is alig vette észre, hogy fiának
menyasszonya szüleivel együtt belépett a szobába. Nagy ujjongás rázta
fel:
– Anyuska… édes, jó anyuska… István él és megérkezett a főhadiszállásra.
És a fiatal lány megölelte az asszonyt, összecsókolta, forró
örömkönnyeik összefolytak.
– De csakugyan igaz-e, Hedvig?
– Igaz, igaz, édes anyus, az estilapokban nagy cikkek vannak róla.
István megint vitézül helyt állt. Keresztülverte magát a muszkán. Gyere
ide az asztalhoz; lámpát gyújtunk és apa felolvassa neked a jelentést.
A századosné csak most vette észre, hogy a lány apja és anyja is ott
állt a sötét szobában. Fölkelt vendégeit üdvözölni, de alig tudott
menni. Mintha ólomból lettek volna a lábai.
Lámpát gyújtottak és a gondnok felolvasta a cikket. Aztán így szólt:
– Most pedig lemegyek és beszerzek egypár üveg jó vörösbort, hogy
lelkünk örömét kellő ünnepséggel juttassuk kifejezésre. – Mikor
visszajött, kalapban, kabátban jött a szobába, mert az épen újra kezdődő
hóviharban egészen fehér lett.
– Hölgyeim, – szólt tréfásan, – van szerencsém mint karácsonyi hóember
bemutatkozni és hozom önöknek a legeslegszebb ajándékot, Istvánunk
visszatértét.
– Azám, apus, – szólt Hedvig, – csakhogy te nem vagy ám valami nagyon
tartós hóember. Nézd csak, már leolvad rólad a hó. És akkor majd kikapsz
a századosnétól.
– Ma este nem kap ki senki. Ma ünnepelünk. Boldogabb vagyok, mint
valaha. Ma csak a karácsonyfa hiányzik, fényes gyertyáival. Ez lenne a
háborús év legszebb karácsonyi ünnepe.
Sokáig együtt maradtak ezen az estén, alig tudtak elválni. Örültek az
öreg úrnak, aki olyan kitünő hangulatban volt, hogy ilyennek nem is
látták talán még soha.
– Tudod, apa, – mondta a lány, – annyira megváltoztál ma, mintha fiatal
legényke lennél. Nem olyan, mint az én öreg hallgatag sokszor mogorva
apuskám.
– Igazad van, lányom. Néha magam is szemrehányásokat teszek magamnak
érte. Bizony, mikor fiatal voltam, amikor édesanyáddal megismerkedtem,
én is tele voltam még életkedvvel, rózsaszínűnek láttam még az
égboltozatot is. Hanem azután lassanként leszokik az ember mindenről. Az
élet kemény. Az ember mindenütt beleütközik a szögleteibe és észre sem
veszi, hogy évről évre szögletesebb, keményebb lesz maga is. Nagy öröm
kell ahhoz, hogy az ember egy kis időre megfeledkezzék a koráról és ifjú
legyen újra.
– Óh, papa, – felelt a lány, – amit te mondasz, nem érvényes a mi
időnkre. Ma más az élet, mások az emberek. Mi nem leszünk öreg korunkra
olyanok, mint ti.
– Adja Isten, hogy igazad legyen, lányom. Az új korszak, mely téged
fölnevelt, talán csakugyan képes lesz a maga életéből kiseprűzni azt a
megcsontosodott, pedáns, szent Bürokráciust, aki bennünket annyira
megvénített. No, erre iszom egyet, éljen az új korszak, a szép jövő,
melyet most alakít ki a leghatalmasabb világháború vasmarka.
Ugyanebben az órában Kohut hadnagy egy vendéglőben együtt borozott
néhány tiszttársával és persze ott is Arnóti István főhadnagy körül
folyt a beszélgetés. A többi tiszt nagyrészt a deutschmeisterek
ezredéhez tartozott, ahhoz, amelyben Arnóti István is, az apja is
szolgált. Arnóti Istvánt innen helyezték át a repülőosztaghoz. A tisztek
sebesültek, lábadozók voltak és csak Kohut hadnagy elbeszéléséből
ismerték Arnóti élettörténetét.
– Uraim, – szólt egy hosszú, szikár százados, aki a bosnyákoknál
szolgált, – én sajnálom ezt a fiatalembert. Az ördögbe is, hát tehet ő
arról, hogy az apja valami… no, mondjuk… valami kellemetlen históriát
manazsált?
– Halló, – kiáltott az egész társaság, – ez két üveg pezsgő. Angolul
beszélt.
A hosszú százados nyugodtan rágyújtott és szólt:
– Tévedtek. Isten verje meg Angliát. Az én számon ugyan ki nem jön annak
az undok fajzatnak a nyakatekert nyelve. Manazsálni nem is angol szó,
hanem amerikai, még pedig amerikai német. Ma este tehát az én
költségemen nem pezsgőztök. Különben is a nyomorékgárda számára, melyhez
egyelőre mi is tartozunk, törzsorvosi tilalom van minden szeszes italon,
ha csak háromnegyedrésze a vízvezetékből nem való.
– Igaza van – szólt egy kis hadnagyocska, akinek ugyan alig pelyhedzett
még az álla, de azért már a mi vitézségi érmünk és a német vaskereszt
fityegett gyerekmellén. – A te véleményeden vagyok, kedves százados
uram. Ilyenkor, háborús időben nincs helye semmi finnyáskodásnak, el a
prüdériával.
– Francia, francia, – ujjongott a kórus, – de ő csak fizet!
A kis hadnagy nevetve beismerte, hogy prüdéria bizony francia szó és
megrendelte a két üveg pezsgőt.
– De öt üveg savanyúvízzel – pótolta a százados.
Kohut hadnagynak nem tetszett a beszélgetés fordulata.
– Tagadom, uraim, – szólt, – nekünk háború idején is épen olyan
finnyásán kell őriznünk karunk becsületét, mint akár békében.
– Lári-fári – mondta rá a kis hadnagy olyan hangosan, hogy a szomszéd
asztalokhoz is elhangzott.
– Csend, csend – intette a százados, mert látta, hogy Kohut
összeráncolja a homlokát és hogy a kis hadnagy is éles válaszra készül.
A pincér elhozta a pezsgőt és a százados minden ellentmondás mellett is
előbb félig megtöltette a poharakat vízzel, mielőtt egy csepp pezsgő
került volna beléjük.
– Kár a pezsgőért, – panaszkodott az egyik tiszt, aki eddig még nem vett
részt a beszélgetésben, – de mivelhogy a legidősebbnek engedelmeskedni
kell, hát igyekezzünk ezt a borzalmas kotyvalékot leöblíteni, anélkül
hogy békabrekegésre gondolnánk. Hiszen, ami azt illeti, még mindig
külömb az esővíznél, melyet a lövészárokban pezsgőztünk.
– Még pedig hernyókkal fűszerezve – nevetett a százados. – Különösen
Szerbiában. Szent Habakuk, mennyit korgott ott a gyomrom.
– No, de azért megéltetek.
A százados elkomolyodott:
– No, tréfán kívül – szólt elnyújtva. – Hallottam, hogy fenn, az orosz
határon, ha nagy volt a szükség és sokáig késett az utánpótlás, tisztek
és emberek napokon át nyers répával táplálkoztak.
– Bizony megettük – erősítette meg a kis hadnagy. – El is neveztük ezt a
nem ritka csemegét kirántott répának. No, mert a földből úgy rántottuk
ki. Mintha még ma is megfeküdné a gyomromat. Azóta, ha nálunk valaki
répát emleget, rögtön azt kérdezik tőle, hogy rókát akar-e kergetni.
– Kedves egészségére! – mormogta rá egy zászlós mély basszus hangon.
Egészen lent ült az asztal végén. A nagy gyereküknek mondták és
mindenüvé magukkal cipelték. A nagy gyerek, bár ő volt a legfiatalabb,
felkapta a pezsgőspoharat és mosolyogva megemelte. A többi követte a
példát. Majdnem mind egy hajtásra itta ki a poharát, mert a helyiségben
meleg volt és jól esett a hűsítő.
– Brrr! – mondott az italról véleményt a kis hadnagy és összerázkódott.
– Kérlek, – szólt a bosnyák százados, – ha netalán rókát óhajtanál
kergetni, hát csak fordulj bizalommal a főpincérhez, az majd megmutatja,
hogy merre szalad. Különben ez a keverék egészen jó. De amit mondani
akartam, – a hadnagy úr félbeszakított és a zászlós úr folytatta, – el
sem tudjátok képzelni, hogy abban a hármas kereszttel megvert
Rácországban miket szenvedtünk. Azt mondom nektek, hogy a ti mocsaras
ösvényeitek ott fenn északkeleten síma, tiszta országutak ahhoz a
térdigérő hinárhoz képest, amelyen mi keresztülgázoltunk. Kvártélyról
egyáltalán szó se lehetett. Örültünk, ha az a hely, amelyre összetört
csontjainkat pihenésre vetettük, legalább csak nedves volt. De
akárhányszor igazán megesett velünk, hogy este csonttáfagyott talajra
feküdtünk, éjjel pedig megváltozott az idő, esett és reggelre úgy
beleragadtunk az agyagos sárba, mint a légy a cukrosenyvbe, melyet a
légyfogóra kennek. És aztán folytonosan hegynek és völgynek. Le, fel. A
gazfickók mindig csak olyankor álltak helyt, ha alkalmuk nyilt egy
biztos magaslatról kiadós ólomlevest zúdítani az öntözőkannáikból
menetelő csapataink nyaka közé.
– Bocsánat, százados úr, – hangzott ismét a zászlós basszús hangja, –
-mi az az öntözőkanna?
– Ne hoznánk neki egy lexikónt, – szólt a kis vaskeresztes hadnagy, –
hát ez nem látott még öntözőkannát.
– No hát, mutathatunk neki egyet – szólt a százados. – A főpincér
vásárolhat valahol.
– A százados úr megbocsát. Ha a százados úr olyan öntözőkannát gondolt,
amilyennel a kertet locsolják, olyant ismerek.
– No látod, fiam. Hát most képzelj magadnak egy ilyen öntözőkannát,
amelyet nem bádogból, hanem acélból készítenek és amelynek a likacsaiból
nem víz ömlik: hanem szt-szt-szt, folytonosan golyók. Pici, csinos,
fényes golyócskák, amelyeknek azonban megvan az a kellemetlen
tulajdonságuk, hogy nem állnak meg az ember előtt, hanem, egy karom és
egy lábam bizonyság rá, szépen keresztülgurulnak rajta. És amellett
olyan szemtelenül nyikorog az ilyen öntözőkanna: pápápápárr-pápápápárr,
hogy az ember dühbe gurul miatta. Nos hát, kedves fiam és zászlósom, ezt
máskülönben, amúgy köznyelven gépfegyvernek hívják. Talán a
legveszedelmesebb fegyver, melyet ebben a háborúban alkalmaznak. Sok
ezer emberünk bánja. No és azt is elképzelhetitek, hogy mennél beljebb
kerültünk abba az átkozott Szerbországba, annál szorosabbra kellett
húznunk a nadrágszíjat, mert bizony alig akadt ott már harapni való. Még
csak füstölni való se volt. Nem volt ott más, csak levegő és még azt is
akárhányszor jó lett volna átszűrni, mert olyan büdös volt, mint nyár
közepén egy sintértanya környéke. Ezek a tisztelt ellenségek, a szerb
urak, úgy látszik egyáltalában nem óhajtották a halottakat eltemetni.
Így aztán sokszor csakúgy feketéllett a mező a varjaktól és a
keselyűktől, éjjel pedig rekedten üvöltöttek a farkasok. Legalább ezek
gondoskodtak egy kicsit az elesettek eltakarításáról. Minket azonban
megborzongatott az éjjeli danájuk. Az ilyen fenevaddal még halóporában
se legyen az embernek dolga. Áldottuk is mindannyian azt a napot,
amelyen viszontláttuk a piros-fehér-zöld határpóznákat. Én, sajnos csak
mint sebesült láttam őket viszont. A sebesülteknek különben Szerbiában
előjogaik vannak: minden idegen beavatkozás nélkül belefulladhatnak a
saját szemetjükbe. Borzalmas egy ország az!
– Borzalmas bizony, kedves egészségedre! – szólalt meg ismét a zászlós,
hogy egy új kortyra biztasson.
– Igen, igen, – vélte a kis hadnagy, – hallottunk szenvedéseitekről. De
mindazonáltal kár, hogy a bitangokat ki nem irtottátok az utolsó
emberig. Most aztán újra kezdődik a tánc. Hiszen sokat már nem
csinálhatnak, mert nem lesz már sok hasznavehető emberük. De nekünk még
épen elég vérünkbe fognak kerülni.
– Mondja csak, Kohut hadnagy úr, – fordult most a százados ehhez, –
magának mi baja van? Hiszen olyan arcot vág, mintha azzal, hogy közibénk
jött ma este, olyan vétket követett volna el, melyért nagynehezen várja
az abszolúciót.
– Ugyanazt kell megállapítanom, – tette hozzá a vaskeresztes
hadnagyocska, – úgy ül itt, mintha jég verte volna el a búzavetését.
– Hát akkor egyen hadikenyeret, – tanácsolta a százados szárazon, –
rozskenyértől még senki se pusztult éhen.
Kohut hadnagy idegesen eltolta magától a pezsgőspoharat, hogy majd
felborult.
– Nevethettek rajtam, – felelt kissé ingerülten. – Háborús históriákat
mesélgettek egymásnak és amellett egészen elkanyarodtatok attól a
tárgytól, mely nekem igazán fejfájást okoz.
– Igaz is, – hagyta helyben a százados, – Arnóti főhadnaggyal való forró
levesét gondolja.
– Hideg vagy forró, az nekem mindegy. Én tálaltam ki, helyt állok érte.
Ha holnap reggel megjelennek a gondnok úr segédei, nekem kell kiállnom.
Nem nektek. És én most igazán nem tudom, helyesen viselkedem-e vagy nem.
– Miért nem tudod, fiacskám, – gúnyolódott a százados, – hiszen nem vagy
már csecsemő.
Kohut hadnagy szertartásosan válaszolt.
– Engedje meg a százados úr azt felelnem, hogy ebben az ügyben
egyáltalában nem vagyok képes tréfálkozni.
– No, és miért nem?
– Mert az az úr tiszt volt.
– Egyelőre háború van, – felelt a százados, – és te sebesült vagy. Ő
ugyan kérhet tőled elégtételt, de egyelőre nem kaphatja meg. Most
számunkra nincsen kakasviadalok ideje. A becsületügyi tanács
mindannyiatokat kivet a szentélyből. Most minden ember és minden élet a
hazáé. Később, majd a békekötés után, veszekedhettek, lepuffanthatjátok
vagy felnyársalhatjátok egymást.
– Százados úr szíves engedelmével, ezt tudom. De bajtársaim azzal nem
hoztak tisztába, hogy vajjon Arnóti főhadnagy úrral szemben tanusított
magatartásom kifogástalan volt-e. Mert arra nem érzem magamat
feljogosítva, hogy a főhadnagy urat csak épen megsértsem. Én
feltételeztem, hogy ilyen urat ilyen formában kell kezelni. És most
jönnek, akik kijelentik előttem, hogy Arnóti István főhadnagy úr kitünő
ember és ezzel azt mondják, hogy ő a ti szemetekben teljesen alkalmas
arra, hogy vitéz hadseregünk tiszti kardbojtját viselhesse.
Néhány pillanatnyi hallgatás következett. Mindenki gondolkozott a
különös eseten és fontolóra vette, hogy mit is kellene Kohut hadnagynak
válaszolni. Az első, aki szólásra jelentkezett, a vaskeresztes kis
hadnagy volt.
– Uraim, ha én Arnóti főhadnagy helyzetébe képzelem magamat, hát ugyan
elvinne az ördög mindenkit, aki tiszti becsületembe gázolni
merészkednék. Mert én nemcsak katonája voltam hazámnak, hanem olyan
dolgokat vittem véghez, amelyekkel kiérdemeltem a haza köszönetét. Ez
pedig a katonatiszt számára: a becsület. Ha pedig engem a haza becsül,
akkor nevetséges, hogy egyesek megtagadhassák tőlem a becsületet.
Különben pedig, még ha nem is lenne katonatiszt, a becsület: becsület a
civilistánál is.
Kohut hadnagy erősen köszörülte a torkát, mintha a szónokot
félbeszakítani készülne. Ez azonban egy kézmozdulattal jelezte, hogy még
nem végzett és tovább beszélt:
– Csitt, van még valami mondanivalóm. Ha pedig most a mi kedves
bajtársunknak, Kohut hadnagy úrnak a helyébe gondolom magamat, akkor
viszont neki kell igazat adnom. Ő annak a hagyományos szigorú
felfogásnak alapján, melyet a katonatiszt családi becsületéről belénk
oltottak, feljogosítva érzi magát megtagadni a tiszteletet attól, akire
az apa ilyen családi multat örökített. Én azonban ezt a jogot csak béke
idején érvényesíteném. Azt hiszem, egy velem történt példa élesen
megvilágíthatja ezt az esetet.
– A századom egy napon utánpótlást kapott. Amint szemlélem az új
embereket, feltűnik nekem egy szélesvállú, bikanyakú fickó. Homlokán egy
vérpiros sebhely, melyről azonnal ráismertem. Hiszen tudjátok mind, hogy
mielőtt a háború ismét rámadta a tiszti kabátot, albíró voltam. Nos hát,
ebben a minőségemben volt dolgom azzal az emberrel. Szent Mihály,
gondoltam magamban, pont ennek az alaknak kellett az én századomba
kerülni. Micsoda féreg! A szabadságvesztések egész hosszú sora
tarkította a multját. Utoljára két esztendőt kapott. A súlyos
börtönbüntetés alól épen hogy kicsúszott.
– Nos hát, fekszünk az elülső lövészárkokban már másodnapja. Nem
kaphatunk felváltást, mert az ellenséges tűzben lehetetlen hozzánk
jönni, az összekötő árkok pedig még nem készültek el.
– Ellenben mi elkészültünk az ennivalónkkal és versenyt korgott a
gyomrunk. Ekkor odajön ez a fickó az én fedezékembe, felém nyújtja a
kezét és megszólít:
– Hát úgy-e szebb volt, hadnagy uram, mikor azt a két esztendőt
rámdiktálta. Ott nem kellett koplalni, be is fűtöttek minden nap,
szappannak és víznek sem voltam híján, no és attól sem kellett tartani,
hogy agyonlyukasztanak.
– Bámulva néztem erre az emberre, aki a többiek jelenlétében ilyen
nyiltan beszélt az elszenvedett büntetésről. Mert én mindeddig kíméltem
titkát és egy szót sem ejtettem el multjáról, mely őt a többi ember
megvetésének tehette volna ki.
– Így feleltem tehát neki: Hát akkor talán jobb lett volna, ha négy
esztendőt diktálok magára, akkor nem kellene most itt feküdni a
lövészárokban, nem kellene velünk fáznia, koplalnia. És annak se lenne
kitéve, hogy, amint maga mondja, agyonlyukasztják.
– Erre az ember felnevetett: Kezét a szívére, hadnagy uram, nem szívesen
cserélne-e akkor ön is velem?
– Elképzelhetik az urak, milyen röhögés rengette meg erre a fedezéket.
– Nem, barátom, – mondtam, – ezt az előnyt már csak teljesen magának
engedném át.
– No, elhiszem, hadnagy úr, – felelt, – hiszen csak egy kis tréfát
engedtem meg magamnak. Ha az ember már koplal, hát legalább hadd
röhögjön egy kicsit. Különben azért jöttem ide, mert a hadnagy urat meg
akarom kérni, hogy mire besötétedik, hadd mehessek ki a lövészárokból
hátra, élelemért.
– Az lehetetlen – feleltem. – Hiszen nem jut keresztül itt mögöttünk.
– Én mégis azt hiszem, hogy lehet. Kérem, hadd próbálom meg.
– Ekkor magamban elgondoltam, hogy végre is nem nagy kár századomnak
ezért a díszéért és ráhagytam: Nem bánom.
– Este, úgy tíz óra felé, hallom az embereimet éljenezni. A kiáltozás
egyre közelebb hangzik. Kidugom a fejemet földváramból és néhány embert
látok közeledni. Az egyik valami nagy terhet cipel a hátán.
– Az a fickó volt. Nagyot nevetett, mikor fedezékem előtt letette a
nehéz zsákot:
– Egy kicsit súlyos volt, hadnagy úr, megizzadtam alatta, úgy tapad
rajtam a ruha, mintha… uram bocsá!… megfürödtem volna.
– Elhittem neki sok vizsgálgatás nélkül. Az a zsák bizony megvolt vagy
két mázsa.
– Siettünk is kipakkolni. Volt benne kenyér, oldalas, kolbász, kávé,
tea, cukor, mindenféle konzerv… elég, hogy még egypár napig tarthassuk
magunkat.
– Az ellenség tüze pedig pokoli hangversenyt üvöltött és fütyült hozzá.
– Megsebesült? – kérdeztem emberemet.
– Nem, hadnagy uram, a hézagokon jöttem keresztül.
– Erre volt megint kacagás.
– Hát látta azokat a hézagokat?
– Nem láttam, hadnagy uram, de éreztem. És most jó étvágyat kívánok.
– No, az meg volt, neki is láttunk az elemózsiának. Mikor már jóllaktam
és már egy jó bögre feketekávén melengettem a kezeimet, az emberem
megint felbukkant mellettem és vigyorogva kérdezte:
– Evett a hadnagy úr?
– Ettem.
– Hát akkor hoztam a hadnagy úrnak még valamit.
– Azzal a zsebébe nyúlt és kivett egy ezredparancsot. Az állt benne,
hogy másnap délelőtt 10 órakor a század harckészen rohamra indul.
– Szigorúan rászóltam: Mért nem adta át a parancsot rögtön; hiszen az
fontosabb.
– Nem, hadnagy úr. Elolvastam. Láttam, hogy ráér. De a hadnagy úrnak meg
a pajtásoknak a gyomra, az nem ér rá. Aztán meg, a telt gyomor, jobban
bírja ám az ilyen »sturm«-ot, mint az üres.
– No jól van hát, barátom, – szóltam, – magának köszönhetjük, hogy most
már koplalnunk nem kell. Hanem holnap reggel, Péter barátom, csakugyan
agyonlyukaszthatják.
– Nem hiszem, – nevetett az emberem, – be vagyok gyakorolva a hézagokra.
Mesélhetnének erről egyetmást mindazok a hatóságok, amelyekkel eddig
dolgom volt. Még a vasrácsokon is, ha csak nem voltak nagyon sűrűek,
ráakadtam egy kis hézagocskára és akkor másnap a Péternek már csak hűlt
helye volt. Így van a golyókkal is, hadnagy úr. Megvan a tapasztalatom.
Ha a hadnagy úrnak is lett volna már dolga vasrácsocskák mögött, ön is
tudná a módját.
Az egész asztal kacagott az elbeszélésre és a zászlós, aki megint
szükségét érezte valami mondásnak, megint elsőnek emelte poharát:
– Uraim, kedves egészségükre, éljenek a hézagok.
– Nem is olyan rossz, – nevetett a bosnyák százados, – hiszen alapjában
véve ennél az asztalnál is ilyen hézagban tartózkodunk. Itt nem érhet
bennünket semmi baj. No, de folytasd, hadnagy úr. Az a fickó mesésen
érdekel.
A hadnagy cigarettára gyújtott és tovább beszélt:
– Másnap reggel csakugyan rohamra mentünk. Nem értem rá századom
büszkesége után nézni, embereim élén kiugrottam a fedezékből és
megkezdtük indiánus táncunkat járni. Fel, le, hoch, nieder, mint a
dróton rángatott paprikajancsi. Épen megint egy földhányástól fedezve
feküdtem és fürkésztem magam előtt a talajt. Még háromszáz méter. Hogyan
tesszük meg, talány volt előttem. Különösen itt jobbról egy ellenséges
gépfegyver állt, melytől oldaltüzet kaptunk. Még egy méter előre, és
kaszálni kezdi a sorainkat.
– Ekkor valaki megkopogtatja a csizmám talpát. Odanézek és felkiáltok:
Ember, megbolondult, feküdjön le. Mert térdenállva ott van mögöttem a
Péter és azt mondja: Hadnagy úr, kérem szíves engedelmét, hogy
elhozhassam azt a géppuskát.
– Nem-et ordítottam, de épen akkor közvetlenül előttünk lecsapott egy
gránát és a robbanás forgószele elnyelhette tagadó válaszomat, úgy hogy
az emberem nem hallotta.
– Még egypár percig ott feküdtem, jól körülnéztem, de be kellett látnom,
hogy alaposabb tüzérségi munka nélkül lehetetlen tovább nyomulni.
Kiadtam a parancsot és elkezdtünk lassan visszamászni. Persze,
fogcsikorgatva tettem. De kímélni akartam az embereimet.
– Így hátráltam vagy ötven métert, amikor jobbról, a vonalam előtt,
fegyverropogást hallok a pokoli zajon keresztül. Odanézek és látom, hogy
egy emberem körülbelül százötven méternyire előttünk fekszik és onnan
tüzel a gépfegyverre. Előveszem a látcsövemet, hogy megnézzem, ki volt
itt annyira okosabb nálamnál, hogy száz métert előrehatolt, ahelyett,
hogy ötvenet visszakúszott volna. Hiszen az a fickó valósággal rámpirít.
Uraim, felismertem az esetlen alakjáról: a Péter volt, a Szelnár Péter,
ahogyan a régi vallatásból ismertem a nevét. Az ördögbe is, hát
csakugyan nem fog ezen az emberen a golyó?
– Megállást vezényeltem, majd ismét visszamásztunk az ellenség felé.
Felkúsztunk nyolcvan méternyire, mialatt én szakadatlanul a Pétert
figyeltem. Egyre közelebb jutottunk hozzá. Ő lassan, egyre tüzelve, a
gépfegyverhez közeledett. Ott már régen felfedezték és kétségkívül
toporzékoltak miatta. Velünk már nem is törődtek. Egész golyózáporukat
őrá irányították. Körülötte csak úgy pattogtak a földszilánkok.
Egyszerre, a helyzet komolysága mellett is fel kellett kacagnom. A Péter
kissé felemelkedik és megrázza magát, mint a kutya, mikor kijön a
vízből. Aztán a kezével a szemét, száját törölgeti. Úgy látszik
közvetlenül előtte csapott le egy golyó és telehányta sárral. Már azt
hittem, eltalálták, de a következő pillanatban megint archoz rántotta a
fegyvert és folytatta párbaját a géppuskával. Lövés lövést követ. De ő
olyan gyorsan és olyan ügyesen mászik, hogy képtelenek a gépet utána
igazítani.
– Ezáltal most mi is gyorsabban jutottunk előre. Már csak száz
méternyire voltunk az ellenség előtt és levegőt csinálhattunk a
Péternek, tüzünkkel rögtön elsimítván minden egyes muszkafejet, mely
mutatkozott.
– Csak az a nyomorult gépfegyver, vagy amint a százados úr nevezi, az az
átkozott öntözőkanna, az keservessé tehette számunkra még ezt a
hátralévő száz métert. Uraim, hiszen tudják, küzdelem közben az ember
egykönnyen meg nem ijed, de ennél a rohamnál csakugyan megrémültem.
Egyszerre ugyanis felhangzott egy ordítás, egy valósággal állati hang,
amilyent ember csak az állati dühnek kegyetlen pillanataiban tud
kiüvölteni. Én és legénységem megszakítottuk a tüzelést. Mindnyájan
hallottuk azt a vadul üvöltött hurrát és mindnyájunkat megijesztett a
maga váratlan voltával. És most, uraim, valóságos csodát láttunk: a
Péter felugrott, megmarkolta a forró puskacsövet, magasra emelte a
puskatust és felfoghatatlan sebességgel nekiugrott a gépfegyver
állásának.
– Hallottuk a muszkák ordítozását, lövéseket, de nem láttunk az egészből
semmit, csak az a rettenetes üvöltő hurrázás hallatszott hozzánk. Azután
a gépfegyver elhallgatott. Egy pillanatra halotti csend nálunk is, az
ellenségnél is. Vajjon mi történhetett? Agyonütötték a Pétert, vagy
lelőtték?
– Nem, uraim, láttuk, hogy valaki magasra emeli a géppuskát és
fölfedeztük, hogy a mi Péterünk emelte a vállára. Igy jött most, a
kétmázsányi súllyal megterhelve, egészen lassan keresztül a mezőn, a mi
vonalunk felé. Pajzsnak használta a gépfegyvert, golyófogónak, mely
megvédte a hátát.
– Most kiadtam a parancsot, szabad volt az út, tehát fel, rohamra! Nem
volt időm Péterrel törődni. Az orosz árokhoz érkeztünk, ember ember
ellen harcolt, a felét leütöttük, a másik felét elfogtuk. A roham
sikerült. Pár óra mulva elém lépett a Péter, jelentkezett és
megkérdezett:
– Legyen szíves a hadnagy úr nekem megmondani, hogy mit csináljak a
gépfegyveremmel. Az a holmi igazán nehéz ahhoz, hogy az ember, mint a
bornyút, állandóan a hátán cipelje.
– Ekkor kezemet nyujtottam annak az embernek, egy katonatiszt kezét,
uraim, és így szóltam hozzá: Péter, maga derék ember. Maga mindazok
mellett, amit multja rejteget, meg fogja kapni a vitézségi érmet. Erről
én, mint feljebbvalója, kezeskedem. A jövőben pedig, kedves Péterem,
gondom lesz rá, hogy más életet kezdjen. Magában derék mag rejlik. Kár
lenne, ha végleg elzüllene.
– Az ember derekasan megrázta a kezemet és felelt: Nekem is mindig ez
volt a nézetem, hadnagy úr. Ime, uraim, ezt el kellett önöknek mondanom,
mert ez még élesebben megvilágítja a helyzetet, mint Arnóti főhadnagy
esete.
A zászlós maga fogta a pezsgősüveget és ezúttal víz nélkül töltött.
– Uraim, – szólt, – tiszta bor van a pohárban. Ezúttal, ma este először,
nincs benne víz. És én, mint ebben a körben a legifjabb, bátorkodom az
idősebb bajtárs uraknak javasolni, ürítsük ezt Mihályfy hadnagy úr
századának büszkeségére, a hézagpótló Szelnár Péterre.
Mindnyájan talpig ürítették poharukat, egy se volt ellenkező véleményen
és miután ittak, megszólalt a százados:
– Most pedig, kedves Kohut hadnagy, járjunk már egyszer végére a
dolognak.
A tisztek összedugták a fejüket, mindegyik kíváncsi volt, hogy mit lesz
mondandó a legidősebb közöttük. A százados belefogott:
– Ha becsületügyi tanácsban elém kerülne ez az ügy, akkor a hadnagy
úrnak – itt könnyedén meghajtotta magát Kohut hadnagy felé – azt kellene
mondanom, hogy a hadnagy úr hazánknak komoly, nehéz napjaiban nem
viselkedett bajtársiasan Arnóti főhadnagy úrral szemben. Mi mindannyian
fegyverrel kezünkben, életünkkel védelmezzük a hazát az ellenséges
túlerővel szemben. Egy sem tudja közülünk, vajjon a földanya nem holnap
fogadja-e már mindörökre ölébe. Minekünk össze kell tartanunk, mint
testvéreknek. És azt, aki velünk és érettünk helyt áll a haza
védelmében, semmiért, soha becsmérelnünk nem szabad. Becsmérlés csak azt
illetheti, aki gyáva, vagy aki megtagadja az engedelmességet. De
valakinek a magánélete, amilyen volt, vagy úgy mint ebben az esetben,
amilyen az apjáé volt: az addig, amíg a háború tart, teljesen közömbös
legyen miránk nézve. És most a zászlós úr, ha úgy tetszik, kitöltheti a
maradék pezsgőt, utána pedig indítványozok egy feketekávét. És ezzel a
mai nap után pontot teszünk.
Kohut hadnagy gúnyosan mosolygott:
– Tisztelet a százados úr felfogásának, de nem tudom magamévá tenni. Meg
kell tehát engednie, hogy számomra ilyen családból származó ember mint
tiszt ne létezzék.
– Ahogyan tetszik, – szólt a százados kurtán, – de tőlünk akkor ne
kérjen több tanácsot. Ez elég élesen hangzott és az együttlét
kedélyességének véget vetett. A másik három tiszt is egy véleményen volt
ezredtársával. Egy kicsit fölényben is érezték magukat a cseh Kohut
felett. Ez felkelt. Hirtelen sürgős dolga akadt, fontos megbeszélés,
melyről majdnem megfeledkezett. Nagyon udvariasan és nagyon fagyosan
elbúcsúztak egymástól és mikor eltávozott, a zászlós, akit a százados
kis borjúnak szokott volt becézni, így szólt:
– Egyáltalában különös, hogy ez a dolog miért izgatja épen olyan nagyon
ezt a csehet.
– Csönd, – vezényelt a százados, – erről az ügyről többé egy szót se, a
kávémat nyugodtan, kedélyesen akarom meginni. Csak sajnálom Arnótit,
hogy a háború közepén ilyen kellemetlen ügybe ráncigálták bele. Mert
Kohut hadnagy valószínűleg nem fog békén maradni. Lesz még ebből
izgalom. Ha lenne egy ismerősöm, aki jó barátja Arnóti főhadnagynak,
elküldeném hozzá és megüzenném neki, hogy ne sokat törődjön a dologgal
és hogy mi, a deutschmeister ezred tisztjei, akik közt szolgált, őt
mindamellett derék, tehetséges bajtársnak tiszteljük, aki minden
tekintetben méltó a tiszti kardbojtra, sőt aki a tisztikarnak díszére
válik.