Három napot és három éjszakát vett igénybe az Arnóti István számára
végtelennek tetsző utazás a sebesültszállító vonaton. Sok állomáson
megálltak. Mindenütt várta a vonatokat a lakosság. Ételt, italt,
dohányt, ajándékokat hozott a sebesülteknek. Mindenki igyekezett
fájdalmukat enyhíteni. Arnóti István minden egyes állomáson megpróbálta,
nem juthat-e valami gyorsabb alkalmatossággal tovább. Az állomások
katonai parancsnokai szívesen lettek volna a király futárjának
segítségére, de nem volt rá lehetőség. A sínek alig bírták a
szállítmányokat a harctér felé és a harctér felől. Gépkocsi sem volt
kapható. A főhadnagy türelmetlensége mellett is kénytelen volt
beletörődni a változhatatlanba és azzal vigasztalódott, hogy hiszen
sebesült állapotban úgy sem tehetne még szolgálatot, a karja pedig épen
úgy gyógyul itt útközben, mint otthon valamelyik kórházban.
Igaz, hogy valami nagy kényelemről szó sem lehetett. Aki egypár órára ki
akart nyújtózkodni, annak meg kellett várnia, míg rákerült a sor. Akkor
lefekhetett a kocsi padlójára, az útitársak lábaihoz, minden kocsiban
kettő fért el, szalmára és takarókba ágyazva. A többi pedig vigyázott,
hogy az alvókat valahogyan fel ne rugdossa. Mindössze négy óráig tartott
ez a pihenés, de elég volt ez is, mert az emberek már hozzászoktak és
sem a zakatolás, sem a rossz levegő, sem a többiek beszélgetése meg nem
zavarta álmukat.
Még ezek boldogak voltak a súlyos sebesültekhez képest, akik a
kórházakká alakított teherkocsikban voltak elhelyezve, szalmaágyon két
sorban fekve egymás mellett. Mozdulni sem tudtak, ember ember hátán
feküdt, fájdalmukat panasz nélkül tűrték és ha valamelyik
egyszer-másszor mégis felsóhajtott, megsajnálta a többi, mert tudta,
hogy szenvedései tűrhetetlen fokra hágtak.
Végre mégis Bécsbe érkeztek.
Ott, ahol máskor a megérkező utasok árja szokott a pályaudvarról
kihömpölyögni, most hosszú sorban álltak a hordágyak, mellettük orvosok,
ápolónők, szanitéckatonák, lenn az északi pályaudvar alatt pedig a
szokásos autók, fiákerek és szállodai omnibuszok helyett a betegszállító
kocsik sorakoztak. A nézőközönség megilletődve, csendben nézte, hogy
mint szállítják el a hordágyra fektetett sebesülteket. Hányan vártak
ott, belebámulva minden fiatal arcba, melyet eltorzított a fájdalom és a
nélkülözés, remélve, hogy egy régóta hírt nem adott kedvesüket fedezik
fel az érkezők között.
Milyen gyötrelmeket szerzett ez a háború. És mégis mindezeknek a
szenvedőknek milyen könnyű volt most a szívük. Az édes haza fogadta őket
ismét gyengéd karjaiba, elfeledtette velük minden fájdalmukat és egy se
volt köztük, aki a megérkezés pillanatában hálaimát ne rebegett volna. A
kórház valóságos mennyország volt számukra. Ott levetették róluk
egyenruhájuk rongyait, gondosan, alaposan lefürösztötték róluk a
piszokréteget, mely egész testükre rárakódott, az összekuszált, elvadult
hajat, szakállt megnyírták, megmosták, megfésülték, éhségüket,
szomjúságukat csillapították. Csöndesen feküdtek most tiszta, puha
ágyaikban. Körülöttük az orvosok, akik minden tudományukkal igyekszenek
a háború ütötte sebeket meggyógyítani. Ágyaik mellett jószívű nők, akik
gyengéd kézzel enyhítik fájdalmaikat.
Arnóti Istvánnak a pályaudvaron jelentkeznie kellett az inspekciós
orvosnál, azután hazamehetett. Otthon már napok óta várták,
egynéhányszor a pályaudvarhoz is kimentek, hátha jön. Aztán feladták és
türelemmel odahaza várakoztak. És most végre itt volt. Belépett.
Soványabb lett. Arca sápadt. Karja felkötve. Anyja, menyasszonya ágyba
akarták fektetni. De ő nevetett:
– Hiszen már meggyógyult. Csak azt sajnálom, hogy olyan késő van.
Különben mennék a burgba, a királynál visszajelentkezni.
Másnap ez is megtörtént.
A főhadsegéd fogadta. Közölte, hogy a király beszélni akar vele és hogy
egy segédtiszt fogja meghívni az audenciára.
Menyasszonya örült és boldog volt, hogy könnyű sebével még jó ideig nála
kell maradnia.
– Oh, édes, milyen szép lenne, ha karácsonykor még idehaza lennél.
– Ne mondj ilyent, Hédikém. Minden nap, melyen el vagyunk vonva a haza
szolgálatától, elveszett. Minden emberre szükségünk van a fronton.
Vacsoránál a gondnok elmondta, hogy milyen izgalomba ejtette balesetének
híre az egész családot.
– Csak a Hedvig – szólt anyja – maradt bátor. Mi többiek már azt hittük,
hogy örökre elvesztettünk téged.
– No, nem sok hiányzott, kedves anyám – felelt – és bizony nem ülnék
most itt. A kozákok golyói hajszálnyira fütyültek el a fejem mellett. Ha
eltalálták volna készülékem kormányát, széjjelzúztam volna magamat.
Mindent el kellett mesélnie. Menekülését a hínáron keresztül, a galiciai
parasztviskó feltalálását és különösen azt az emlékezetes lovaglást a
német dzsidásokkal az orosz vonalakon keresztül.
A gondnok szemei ragyogtak, élénk szelleme elébe varázsolta a kalandos
helyzeteket.
– Kedves Istvánom, – szólt, – mikor hírül vettük, hogy megérkeztél a
főhadiszállásra, azt úgy megünnepeltük itt, anyádnál, mintha karácsony
lett volna.
*
Aznap este a bécsi amerikai nagykövetség levelet kapott a marseillei
amerikai konzultól…
»Az Egyesült-Államok nagykövetének
Bécs.
Igen tisztelt Nagykövet Úr!
Mai napon megjelent nálam William Robertson, az Egyesült-Államok
polgára, aki ezidőszerint az angol tengerészet szolgálatában áll és
átadta nekem az ide mellékelt két okiratot, mely le van zárva, le van
pecsételve, szürke lenborítékba van burkova és következőképen van
megcímezve: