X.

Arnóti István anyja nem ment haza azon az estén, melyen az újságból

megtudta a vélt gyászhírt. Hedvig ottmarasztalta és a saját szobájában

készített neki fekhelyet. Nem akarta az öreg asszonyt magára hagyni

mérhetetlen és vigasztalan fájdalmában. Alvásról persze nem sok szó volt

ezen az éjszakán. A gondnok házánál máskülönben reggel hat órakor még

nem szoktak felkelni. Ma azonban örült mindenki, hogy gondolatainak

sötét magányából kimenekülhetett.

A virrasztástól sápadt arccal ültek a reggelihez terített asztal mellé.

Fáztak. Megborzongatta őket a benső hideg. És a kályhák sem adtak

ilyenkor még elegendő meleget. Az éj folyamán fagy állt be. Reggel felé

pedig sűrűn havazott. A december téliesen, fehér köntösben köszöntött

be.

Máskor karácsonyelőtti örömmel töltötte volna el őket ez az idő. Mert hó

és karácsonyfa együttesen megadta volna a szent ünnep képét. Hedvig bele

is kezdett már az Istvánnak szánt karácsonyi kézimunkába. Repülőnek

valót készített. Vastag, kötött melegítő zubbonyt, hósapkával. Az

ablakon állt a kézimunkakosár. Amint most kitekintett a vajudó reggel

fakó szürkeségébe, ezen a munkán akadt meg a szeme. És ez volt az mely

új reménnyel táplálta nagy erőfeszítéssel fenntartott hangulatát.

Hirtelen egy belső hangra kellett figyelnie, mely így szólt hozzá:

Lehetetlenség! Ne engedd át magadat a sötét gondolatoknak. Azt a munkát

ott nem hiába kezdted. Meglásd, Istvánod fog még örülni ennek. Adok

neked egy jó tanácsot. Reggeli után, úgy mint minden nap, ülj szépen az

ablak mellé, vedd elő a karácsonyra szánt kézimunkát, gondolj Istvánra,

örülj a közeledő ünnepnapoknak és azután tekints ki olykor az utcára, a

vidám hófuvásba, vajjon az, akire gondolsz, szíved szerelme, nem jön-e

gyors léptekkel eléd. Hiszen ismered kemény, ruganyos lépteit. Figyelj

csak: nem kopognak-e már az utcán?

Ijedten nézett anyjára, aki kisírt szemekkel ült, a kávéját sem itta

meg, azután apjára, aki szintén alig ivott, semmit sem evett, hanem csak

erősen füstölt. És aztán István anyjára, aki csakúgy gépiesen, mint aki

nem is tudja, hogy mit csinál, egy-egy korty kávét ivott, egy-egy falat

kenyeret evett hozzá… Üres tekintettel meredt maga elé. Olyan sápadt

volt, hogy az erek kéken rajzolódtak homlokára, a száj szegletei

néha-néha eltorzultak, mintha tudtán kívül is rettenetes fájdalmat

kellene leküzdenie.

A kandallón ezüst csengéssel nyolcat ütött az óra. A gondnok felkelt és

elment az irodájába. Hedvig behívta a szolgálót és leszedette az

asztalt. Anyja hirtelen ránézett és rémülten felugrott, rászólva

lányára:

– Mondd csak, Hedvig, hogyan vehetsz fel tarka selyemblúzt. Rögtön menj

a szobádra és öltözködj át. Majd azután bemegyünk mindannyian a városba

és vásárolunk magunknak megfelelő ruhát.

Azt mégsem akarta kimondani, hogy: gyászruhát. De Hedvig megértette és

dacosan felelt:

– Azt hiszem, kísértetet láttok mindnyájan. Kezdve apán, akit

egyáltalában nem értek. Eszem ágában sincs, más blúzt felvenni. Addig,

amíg a hadügyminisztérium meg nem erősíti, hogy István nincs többé az

élők között, vétkeznék ellenünk és ellene, ha egy újsághír alapján mint

halottat elsíratnám. István nem halt meg. Hallatlan, hogy ti milyen

kishitűek vagytok. Ki fog benneteket nevetni, jogosan szidni fog

benneteket, hogy olyanok vagytok, mint a kis gyerekek. És most hagyjál

engem, édesanyám. Nem akarok összezavarodni és hogy lássátok, mily

kevéssé hiszem Istvánom halálát, íme az ablak mellé ülök és tovább

dolgozom az ő karácsonyi ajándékán.

És anélkül, hogy a két öreg asszonnyal tovább törődött volna, csakugyan

leült az ablakhoz és úgy dolgozott, mintha tényleg nem lenne semmi más

gondja.

A két asszonynak elállt a szava. Az anyja nem mert válaszolni, mert

ilyen izgatottan még nem látta a lányát soha. A gyermek most először

lépett mint felnőtt elébe. Megmutatta, hogy kinőtte a gyermekruhát és

öntudatosan, önállóan tud gondolkodni. István anyja pedig

megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy érezte magát, mint egy virág, melyet

lesujtott a felhőszakadás, amikor a jótékony napsugár ismét új életre

kelti.

Tulajdonképen szégyenkezett, hogy ez a fiatal lány erősebb és józanabb

tud lennie mint ő, az idősebb tapasztaltabb, higgadtabb asszony. Hogy a

fia iránt való szeretet ezt a lányt több hittel, erősebb bizalommal

töltötte el, mint őt, az anyát. Szinte tisztelettel nézett Hedvigre,

azután halkan felkelt, kezet nyújtott a gondnoknénak és így szólt:

– Hedvignek igaza van. Köszönet gyengédségtekért. Most hazamegyek.

Hiszen a jó vagy rossz hír ott ér utól leghamarább.

– Elkísérjelek? – kérdezte Hedvig az ablakból. Odament hozzá az asszony

és szeretettel simogatta a lány szőke fejét.

– Nem, gyermekem. Erős lettem újra. Köszönöm, amit az imént mondtál.

Visszaadtad vele a bátorságomat. Most már énbennem is újra ébred a

remény.

– Igen, igen, édes anyuskám, – felelt Hedvig, – a mi Istvánunk

okvetlenül visszajön. Fülembe cseng lelkem szava és bízom érzésemben,

mely azt súgja, hogy nincs neki semmi baja. Délfelé hozzád jövök, hátha

addig hírt kapunk.

A gondnok pedig elment a hivatalba. Az utcán földre szegezte tekintetét,

mintha röstellne az emberek szeme közé nézni. Elkeseredetten

monológizált:

– Így van ez… hát ilyen öreg lettem és eddig jól ment minden. Az ember

eléldegél és elüldögél a régi nemtörődömségben. A régi kaptafára szabja

napjait és épen csak az újságból tudja, hogy most háború van. Odakinn a

határon a muszka lángba borítja a galiciai parasztok viskóit, agyonveri

az asszonyokat, az embereket lelövi vagy felakasztja, a gyermekek

elzüllenek, elvesznek, ha csak a jó szerencse valahogy könyörületes

kezek közé nem tereli őket. A katonáink verekszenek az orosszal, ezrével

elhullnak, ezrével kórházba kerülnek, sok közülük örök életére nyomorék

marad, aki még megvan, az is azzá lehet. Mi pedig szépen nézzük mindezt,

itt-ott adakozunk, ha épen akarunk és észre sem vesszük, mily kevés

jogcímünk van rá, hogy jól menjen sorunk… No de akkor – elkeseredetten

fölkacagott, olyan hangosan, hogy az arramenők visszafordultak utána –

ott fölöttünk a mi úristenünk csak tudtunkra adja és tudtukra adja

másoknak is, hogy a testvéreink, hogy a népünk keserves háborúban

senyved. Tudtunkra adja nekünk, akik fényűzésben, tékozlásban éljük

mindennapos életünket és zsörtölődünk, ha kenyerünk nem olyan fehér, a

kalácsunk nem olyan friss, mint máskor volt. Ej! hát minek nekünk

kalács? Az meg nem térít. Az csak istentelenebbé tesz. Csapás kell.

Keserves csapás. – Megállt és összekulcsolta kezét. Nem törődött az utca

zajával. Az ég felé emelte tekintetét: – Köszönöm neked, jóságos nagy

Istenem, hogy leküldted rám ezt a gondot, hadd tanuljam meg belőle,

milyen fájdalom és nyomorúság él ma százezernyi ember lelkében és hadd

tudjam meg, hogy velük érezni kiválasztottál.

Aztán folytatta útját, megkönnyebbülten, hogy lelke megtalálta azt az

utat, melyen keresztjét elcipelheti.

Ime, vállára ütött a háború. Megtanította őt, mint mennyei sugallat,

hogy emlékezzék önmagára és szégyelje magát, amiért azt a sok jót, amit

eddig élvezett, mint magától értetődőt, fagyos közömbösséggel fogadta.

A hivatalban, mint mindig, most is ellátta napi munkáját, nyugodt arcán

senki fel nem kutatta volna keserves aggodalmának nyomait.

Mikor a hivatalos óra már végefelé járt és ő szokott pedáns módján már

gondosan elzárt mindent, ami íróasztalán hevert, telefonhoz szólították.

Már azt akarta mondani a titkárnak, válaszolja, hogy: Elment már. De

aztán mégis odament és megismerte barátjának, a professzornak hangját,

aki arra kérte, látogatná meg ebéd után, mert fontos közlendője van.

Legszívesebben rögtön odament volna, de ha nem jött volna pontosan

ebédre, ezzel családját nyugtalanította volna. Visszanyert erkölcsi

erejével most úgyis feleségét és lányát akarta megtámasztani,

fölegyenesíteni, arra intvén őket, hogy ugyanazzal a türelemmel viseljék

sorsukat, mint más százezrek ugyanakkor széles e hazában.

Hedvig közvetlenül előtte ért haza. Néhány percre beszólt a

századosnéhoz, megkérdezni, nincs-e hír Istvánról. De nem jött senki és

semmi.

Az apa csodálkozott, amikor feleségét és lányát, ellentétben reggeli

magatartásukkal, nyugodt megadásban találta és fölöslegesnek ismert fel

minden vigasztalást. Megmondta, hogy ebéd után azonnal barátjához kell

mennie.

Ez már idegesen, türelmetlenül várta és örömmel üdvözölte:

– Mindenekelőtt, kedves öregem, közölhetem veled, hogy nincs még okod a

te szeretett Istvánodért gyászt ölteni. Amennyire a

hadügyminisztériumban eddig megtudakolhattam, úgy látszik, hogy az

esetnek kedvező lefolyása volt. Egyébként minden pillanatban várok egy

barátomtól, aki a minisztériumban befolyásos állást tölt be, részletes

értesítést.

– Hiszen már nyugodtabb is lettem, – felelt a gondnok és a tanár

íróasztala mellett foglalt helyet, – mert beláttam, hogy ezidőszerint a

haza érdekét elébe kell helyeznünk személyes érzelmeinknek és

vágyainknak és szégyenkeznünk kellene, ha saját gondunkat különbnek

képzeljük, a haza, az összesség gondjánál.

A tanár odanyújtotta a szivarskatulyát és mindaketten rágyújtottak.

Aztán megszólalt:

– No most hallgasd meg, ami érdekes közlendőt ígértem.

– Igazán nagyon kíváncsi vagyok, kedves barátom.

– Lehetsz is. De amit mondok, egyelőre titok marad. Én is csak úgy

tudtam meg, hogy becsületszóval fogadtam hallgatást. Csak azt kötöttem

ki, hogy kizárólag veled, aki részére tudakozódom, közölhetem az

adatokat.

– Részemre megtudakoltál valamit?

A professzor kezeit dörzsölte, mint aki meg van elégedve önmagával.

– Igen, igen, öregem… a te ügyed nem hagyott nyugton. Világosságot

akartam neked szerezni. És aztán, amit nekem tegnap elmondtál, annyira

ellentmond a hadseregünk tisztikarában fennálló hagyományoknak, hogy az

én személyes érdeklődésemet is felkeltette. Hiszen ha az ember már

közjogot és államjogot tanít, úgyis sok mindenféléről kell tudnia,

amiről a tömeg nem is álmodik.

– Nos, és mit tettél?

-Még tegnap este levelet írtam egy iskolatársamnak, a nevét még veled

sem közölhetem. Hiszen elég neked annyi, hogy hát az embernek megvannak

az összeköttetései, még befolyásos férfiakkal is, és az én iskolatársam

azok közül való. Olyan hivatal élén áll, amelyik szoros összeköttetésben

van az udvarral. Ma reggel korán fölkerestem, beküldtem a levelet és

azonnal fogadott. Természetesen elmondtam neki az egész tényállást, a

veled és Istvánnal szemben feltornyosult drámai fergeteg egész

fejlődését. Azután elmondtam azt az én véleményemet is, hogy az egész

lehetetlen dolog, mert hiszen felséges urunk világosan tudtul adta

mindeneknek, hogy ő, a legfelsőbb hadúr miként ítéli meg a dolgot.

A házvezetőnő, aki kávét hozott, itt megszakította a beszéd folyását. A

tanár intett neki, mire rögtön ismét ment. Ő maga töltött vendégének.

– Nos, tovább, kedves barátom.

– Ismerem az ügyet – szólt öreg iskolatársam titokzatos mosollyal. –

Annál jobb, – feleltem én, – akkor legalább nem kell hosszas kutatásokat

végezned. – Ő behívott egy tisztviselőt, mondott neki egy számot, és

behozatott egy aktacsomót a titkos levéltárból. Mielőtt szétnyitotta,

megmutatta nekem a külső fedőlapot és azon egy előtte jól ismert nevet:

Arnóti századosné.

A professzor kis szünetet tartott, vendégének arcát fürkészte és látta,

hogy az feszült érdeklődéssel figyel. Azután folytatta:

– Az aktacsomó elég terjedelmes volt. Barátom felütötte az utolsó oldalt

és egy nyugtát mutatott nekem. Illetve közönséges postai feladóvevényt,

amilyennel a postahivatal a feladott pénzösszeget elismeri. – Olvasd a

címet – szólt hozzám. Én pedig legnagyobb meglepetésemre olvastam:

elküldetett 1914 szeptember 31. 600 korona.

– Arnóti századosné címére?

– Igenis, öregem. Istvánod anyjának a címére. Ez a barátom nemcsak az

utolsó nyugtát mutatta meg nekem, hanem egy egész halommal, sok, sok

esztendőről, azt hiszem, körülbelül harminc évről. Pontosan

évnegyedenként azzal a matematikai szabatossággal, mely az udvari

hivatalokat annyira jellemzi.

– Udvari hivatalt mondtál?

A professzor meghökkent:

– Elszóltam magamat, állami hivatalt akartam mondani.

– Hát rokona a századosnénak?

– Kicsoda? Az iskolatársam? Nem, öregem, távolról sem.

– Hát akkor hogy jön ahhoz, hogy pénzt küld neki?

– Másnak a megbízásából teszi.

– Kinek a megbízásából?

A professzor megint szünetet tartott, mint a színész a főhatás előtt.

Tudta, hogy most már közölheti a fődolgot, mely őreá nézve épen olyan

váratlan és hihetetlen volt, mint amilyennek most a gondnok találni

fogja.

– No, ne kínozz hát – kérlelte a gondnok.

A professzor nevetett.

– Hát kínozlak? Még mindig nem higgadtál meg? Nem vagyunk még elég

öregek? De most gyere egészen közel, hogy senki más meg ne hallhassa.

Nem tudom, háznépemből nem megy-e el valaki épen most az ajtó előtt és

nem akarom, hogy kívüled bárki más megtudja, hogy ki az adakozó.

A gondnok furcsán érezte magát. A vér fejébe szállt, reszketve közelebb

hajolt a tanárhoz, hogy megtudja, ki az a veszedelmes ember, akinek a

nevét ennyire titkolni kell.

– Még közelebb, barátom – szólt a tanár és száját odaillesztve a gondnok

füléhez, súgta:

– A király.

A gondnok most egyszerre fázott, a fogai vacogtak. Kezéből kiejtette a

szivart és a tanár hamar utána kapott, nehogy kiégesse a szőnyeget.

Azután látta, hogy vendége milyen sápadtan fordítja felé az arcát.

– Igyál egy korty kávét.

A gondnok engedelmeskedett.

– És most gyújtsál új szivarra.

A gondnok keze reszketett, mikor szájához emelte a szivart és egészen

lassan kérdezte:

– És… és… tudsz rá magyarázatot?

– Hogyne tudnék. Természetes. Ne bámulj úgy rám. Tiszta sor az egész. És

a mi királyunk, Isten tartsa még sokáig, te, több abban az emberi jóság

és irgalmasság, mint mindnyájunkban együttvéve.

A gondnok helyeslően bólintott.

– Halljad hát tovább. Magasállású barátommal, amint már említettem,

közöltem az egész tényállást. Köteles voltam így cselekedni és más módon

nem is nyerhettem volna meg támogatását. Igy történt, hogy ő tovább

lapozott az akták közt és rájöttünk annak a kegydíjnak a történetére,

melyet a századosné a király magánpénztárából húz. Kedves Bechner…

A tanár megint félbeszakította elbeszélését. Nagyokat húzott a szivarból

és belebámult a füstbe, míg a gondnok idegesen rágta szivarját és leste

a folytatást. Végre megengedett magának egy kis sürgetést:

– Rólam talán megfeledkeztél?

Ez kiragadta a professzort gondolataiból. Csakugyan megfeledkezett egy

pillanatra környezetéről, annyira elmélyedt abba, amit látogatójával

közölnie kellett.

– Igaz, igaz, édes Bechnerem. Bocsásd meg szórakozottságomat. De te vagy

az oka. Mert az, amit megtudtam, néhány óra óta annyira lefoglalt, hogy

minden mást ki kell kapcsolnom. Nos hát, öregem, ha én rendelkeznék a

vitézségi érmek fölött, Arnóti századosnénak bizonyára kijutna egy. Vagy

ha én lennék a király, bizony ezzel jutalmaznám azt, amit ez az asszony

a hazáért tett.

– Talányokban beszélsz, kedves barátom. Milyen tettet gondolsz?

– No, ne türelmetlenkedjél. Hiszen látod, beavatlak már mindenbe.

Egyszerre talán el sem bírnád. Nos hát, képzeld magadat a következő

helyzetbe. Volt egy asszony, szegény, de nagyon tisztességes családból.

Az apja magasabb rendőrtisztviselő. Az asszony maga boldog, egy év óta

egy köztiszteletben álló csinos tisztnek a felesége, aki született gróf.

Boldogságuk jó ideig zavartalan. Addig, amíg a férj hitelezői megkezdik

a hajszát. Ezek pénzt adtak neki a nevére. Tudták ugyan, hogy a vagyont

bátyja örökli, de azt várták, hogy fényes nevével, ragyogó

megjelenésével, tiszti rangjával, gazdag házasság vár reá. Most a

szegény lánnyal kötött szerelmi házasság véget vetett a hitelezők

reményeinek. A tisztnek ott kell hagynia előkelő ezredét és át kell

helyeztetnie magát egy cseh fészekbe.

– A hitelezők itt is felkutatják. Följelentéssel fenyegetődznek. Tudod,

hogy ez tisztnél milyen következményekkel jár. Kétségbeesik. És épen

ebben a hangulatban megismerkedik egy orosz ügynökkel: egy kémmel, aki

ajánlkozik, hogy egy csapásra leveszi minden gondját. Szövetkeznek és

Bécsbe jönnek, hogy itt keresztülvigyenek valamit, ami kiszámíthatatlan

kárt okozhat a hazának. És akkor az asszony beleavatkozik. Kilesett

mindent és hazaszeretetből, becsületérzésből lemond mindenről,

boldogságáról, szerelméről, jövőjéről. Ő is Bécsbe siet, segítségül

veszi apját és leleplezi az orosz kémet. Gondold meg, hogy ez mit

jelent. Fontold meg: egy asszony, aki feláldozza hőn szeretett férjét.

Meghasadt szívéből kiirtani a szerelmet és… gyermekét várva…

reménytelenül menni az egyetlen fénysugár nélkül sötétlő jövendő elé.

Kedves Bechner, ez olyan tett, hogy ennél hősiesebbet még a mai háború

sem termett.

A professzor elhallgatott és fujta a füstöt. A gondnok homlokán verejték

gyöngyözött. Felkelt és többször, nyughatatlanul végignézte a szobát.

Aztán megállt a tanár előtt:

– És mindazt, amit elmondtál, Arnóti századosné csinálta?

– Igen, igen. Róla beszélek. Hősnő az barátom. Nem kell csodálkozni, ha

ilyen asszony fiának ereiben ugyancsak hősi vér csergedez.

– Igen.

A tanár csodálkozva nézett a gondnokra:

– Ez minden mondani valód? Azt hittem volna, terád is úgy fog hatni,

mint énrám. Én valósággal ujjongok miatta.

– Túlságosan meg vagyok indulva, öregem, semmint, hogy mondhatnék

valamit. Van-e még valami közölni valód?

– Még egypár részlet. A századosné apja meghalt nemsokára azután, hogy

unokája megszületett. A százados, a férj, elmenekült. Valahol elzüllött.

Talán már meg is halt régen. A századosné küzködött az élet nehéz

gondjával, mely apja halála után reá szakadt. Nem sikerült. Gyermeket

várt. Nem akarta, hogy az koplaljon. Akkor elment a királyhoz. A mi

derék, jó királyunkhoz, kedves Bechner. És a király megköszönte neki,

amit cselekedett. Hálás volt azért, amit ez az asszony saját boldogsága

árán a hazáért tett. Azóta a király magánpénztárából évi járadékot

húzott, mely távol tartotta a szükséget. És amikor a fiú nagyobb lett és

nevelést kellett neki adni, ugyancsak a király gondoskodott róla, hogy

katonának képezték ki és hogy tiszt lett.

Egészen halkan, mint távoli visszhang, visszacsengett a gondnok

ajkairól:

– És hogy tiszt lett.

A professzor felkelt, mind a két kezét barátja vállára tette és

felkiáltott:

– Igenis, barátom. A te Istvánod kardbojtja szent és sérthetetlen. Azzá

tette királya és hős anyja minden időkre. Most érd be azzal, amiben

szolgálatodra lehettem. Ha adhatok neked még egy jó tanácsot, hát Kohut

hadnaggyal való ügyedet add át nekem további elintézés végett. Hiszen

tisztára hülyeség lenne, ha te, mint öreg ember, ilyen előzmények után

párbajt vívnál ezzel a tacskóval.

– Ha még ebben is szolgálatomra akarsz lenni… beleegyezem.