Arnóti István az ablakhoz lépett és óvatosan kitekintett. Neki persze az
volt a nézete, hogy kozákok vannak ott az ajtó előtt. Azok dörömbölnek
karddal, csizmasarokkal, hogy a gyermekek felsikítanak tőle, az asszony
imádkozik, a paraszt pedig tanácstalanul néz a vendégére. Ez
mindenesetre készen tartotta a browningot. Arról volt szó, hogy
lehetőleg drágán adja az életét. Valamit súgott a parasztnak, aki erre
az ajtóhoz ment és kikiáltott:
– Ne csapjatok olyan lármát. Csak felöltözöm.
És erre – Arnóti István szíve feldobogott az örömtől – németül válaszolt
odakinn egy parancsoló hang:
– De csak sebesen. Semmi kedvem itt gyökeret verni. Csak felvilágosítást
kérünk. Nyisd ki szaporán.
Ekkor Arnóti István maga rántotta félre a reteszt. A holdfényben szürke
egyenruhás katonákat látott. Lándzsáikon fekete-fehér zászlócskákat
lengetett a szél. A háttérben lóháton volt látható még egy csapat, ez
őrizte azoknak a lovát is, akik leszálltak.
Egy tiszt állt Arnóti István előtt. Egymásra néztek és a tiszt nem
tudta, minek nézze a paraszt mellett álló különös alakot.
De Arnóti István felkiáltott:
– Isten hozta, német bajtárs. Önöket az ég küldte ide.
– No, nem épen, – nevetett a porosz tiszt, – talán inkább Hindenburg.
Összekötő őrjárat volnánk. Igyekszünk érintkezést találni a
szövetségesekkel. Vannak-e kozákok erre?
– Voltak… odaát, két mérföldnyire. Meg is kergettek ott, amikor baj érte
a repülőgépem motorját. Pont köztük kellett leszállnom. Engedje meg,
bajtárs uram, hogy bemutatkozzam: Arnóti István főhadnagy, a császári és
királyi osztrák-magyar közöshadsereg repülőosztagától, a király
Őfelségének személyes szolgálatában.
A német tisztelgett és ugyancsak bemutatkozott:
– Hohenfels Kurt kapitány, a kilences dzsidásoktól.
Azután odaszólt a parasztnak:
– Tud-e az embereimnek valami meleget főzni? Kávét vagy teát? Huszonnégy
óra óta vagyunk nyeregben és egy falatot sem ettünk.
A paraszt a feleségéhez sietett, hogy teljesítsék az óhajt. A kapitány
kiadta altisztjének a szükséges biztonsági rendelkezéseket. Ez
leszállást vezényelt és kiállította az őrszemeket.
– Teringettét, milyen rossz itt a levegő, – szólt a kapitány, mikor
Arnóti oldalán belépett a szobába, – inkább azt ajánlanám, hogy a
főhadnagy úr öltözködjék fel melegen és üljünk le odakinn a ház előtt.
– Amint parancsolja, kapitány úr.
A kapitány csak most vette észre, hogy Arnótinak, aki még nem ért rá
kabátot felvenni, megsebesült a balkarja. Sajnálkozását fejezte ki ezen
és mint jó bajtárs, segítségére volt az öltözködésnél. A szigetről
magával hozott egyenruháját vette fel. Azután kinn álltak együtt a
holdfényben. Arnóti István elbeszélte a szövetséges bajtársnak
balszerencséjét és azt, hogy neki minden áron vissza kell jutnia az
osztrák-magyar frontra.
– Ezt akarjuk mi is és pedig még ma éjjel – felelt a kapitány. – Nézetem
szerint az oroszok odaát egészen a tópartig állnak és frontjuk követi a
part ívét. A tó a hátuk mögött van és mi itt a tó mögött, mintha üres
térben állnánk, teljesen fedve vagyunk. Ez az oka annak is, hogy ez a
parasztviskó még mindig sértetlenül áll. Félreesik az orosz arcvonaltól.
Balfelé odaát és a tónak egész szemközti partján az oroszok tanyáznak.
Az ő frontjuk azonban mindjárt a tó mögött jobbfelé, amerre mi
igyekszünk, félkörben elkanyarodik északnak. Most csak azt remélem, hogy
teljes vágtatásban sikerül keresztültörnünk az orosz vonalakon. Akkor
elértük, amit akartunk. Az orosz urak pedig tudni fogják, hogy jó lesz
egykettőre megint egy csomó kilométert hátrálni, mert holnap reggel itt
már a hátukba kap egynéhány német zászlóalj. Ha ön jó lovas, főhadnagy
úr, hát odakinn áll két elesett emberem felnyergelt lova. Az egyik
rendelkezésére áll. Hanem tudnia kell lovagolni.
– Tudok, kapitány úr.
– No jó. Hiszen, ami azt illeti, ebben a pillanatban alkalmasabb lenne
az ön külön fegyverneme. És egy kicsit biztosabb. Amit mi tervezünk,
ahhoz jobb repülni tudni, mint lovagolni.
A kávé elkészült és a kapitány meghagyta az altisztnek, hogy a
legénységet lássa el. Mindegyik elővette a nyereg zsebéből az
ivósajkáját, aztán sorba elvonultak az üst mellett, melyből a
parasztasszony kávét töltött mindegyiknek.
– Igyatok, fiúk, – szólt a kapitány, – hogy átmelegedjetek. Hideg az
éjszaka. De csak lenne még hidegebb. Legjobb volna, ha csonttá fagyna a
föld, hogy ezek a muzsikok ne tudják magukat belapátolni a
földturásaikba. Akkor aztán majd ellátjuk őket. Utálatos harcmodor ez.
Az ember nem jut tovább. No, és még hozzá ebben az időben, ezek az utak.
Hogy néznek ki a szegény lovak. Isten legyen nekik irgalmas. Fülig
piszokba, sárba vannak burkolva.
– Igenis, kapitány úr – szólt az altiszt. – Ezeket a lovakat már meg sem
lehet tisztítani. Kapitány úrnak szemet kell húnynia miattuk. Hiszen az
emberek nem tehetnek róla. Alig van idejük az állatokat megetetni,
megitatni. Majd ha otthon leszünk, megint minden másként lesz és
megszűnik ez a disznó gazdálkodás.
A kapitány nevetett:
– Igaza van. Majd ha otthon leszünk. No még egy kis időbe beletelik.
Ezek a muszkák… ha az ember tizet agyonver, huszat elfog, rögtön
előtoppan másik hatvan. Olyan szaporák ezek, mint a nyulak. Hanem azért
majd csak elsózzuk a levesüket. Készen vagytok, fiúk?
– Parancsára igenis, kapitány úr.
– Hát akkor fel a tevékre! A főhadnagy úrnak adjátok oda azt a
pejkancát, a Walhallát. És alaposan szedjétek össze a csontjaitokat,
mert keresztül vágtatunk a muszkák lövészárkain. Üssetek és lőjjetek le
a bitangokból amennyit csak tudtok. De valahogy ott ne marasztaltassátok
magatokat, mert lefagy az orrotok Szibériában. No, rajta!
Arnóti István még pénzt adott a parasztnak, azután ő is nyeregbe
pattant.
A lovak egymás nyomában jártak. Lehetőleg közvetlenül a tó partján, mert
odébb az idelátszó országút nyüzsgött az orosz kocsioszlopoktól és
gyalogsági tömegektől, melyek lassacskán nyomultak előre.
A kapitány volt az élen. Utána Arnóti István lovagolt. A fenyveserdő
védelmében a kapitány elővette a látcsövét és figyelte az oroszok
összekötő útját. Zavarosan idehangzott onnan a kocsik és katonák zaja.
Túldübörögte a legfeljebb két mérföldnyire levő arcvonalon álló ágyúk
gigantikus dobpergése.
Mikor a fenyveserdőn áthaladtak, jobbfelől látták az orosz ágyúk vörös
felvillanását, míg mellettük lecsaptak az osztrák-magyar tüzérség
gránátjai és srapneljei, feltúrva a szántást.
Vakmerő vállalkozás volt az, amire ez az őrjárat készült. De Arnóti
István tudta, hogy a Hindenburg-hadseregnél nem volt semmi, amit ne
tudtak volna megcsinálni, hogyha akarták.
Néhány pillanatig megálltak, még a dzsidások az erdő szélén, az éjsötét
lombok védelméből látták maguk előtt a lángvörös mennyboltozatot.
Itt-ott rakéták szálltak fel, ragyogó, ezüstös csillagesőt hullattak a
földre, míg valamelyik osztrák-magyar fényszóró szélesen világító
kísértetkarja szét nem oszlatta az egész tüzijátékot.
Ez a maga fénykévéjével belemarkolt az orosz hadállásokba és az orosz
ütegek megkettőzött dühhel válaszoltak megjelenésére.
A kapitány látcsövével alaposan átkutatta az előtte fekvő területet és
azután még egyszer szólt az embereihez:
– Nem szabad egyhamar megijednetek. Egészen lassan odalovagolunk a
lövészárkokhoz és semmiféle kiáltásra nem válaszolunk. Hadd higyjék az
oroszok, hogy hozzájuk tartozunk. Gyors felfedezéstől nem kell
tartanunk. Nem sejtenek itt ellenséget. Ha pedig észreveszik, hogy
hányadán vannak, hát ott látjátok a fényszórót, abba az irányba tartunk.
Aki pedig élénkbe áll: csak a fejét! Most pedig Isten nevében, fiúk,
rajta!
Az emberek beszélgetése elnémult. A cigaretták, pipák eltűntek. Csak a
halk lódobogás, a kardhüvelyek csendülése és egy-egy lónak prüszkölése
hallatszott.
A kapitány nem csalódott. Mikor megkerültek egy dombot, melyről egy
orosz üteg szakadatlanul tüzet okádott az osztrák-magyar arcvonalra,
néhány kozákszotnyával találták szemben magukat. Ott táboroztak ezek és
egyáltalában nem törődtek az árnyakként előttük elsurranó dzsidásokkal.
Tábori tüzek nem égtek, hogy az ellenségnek el ne árulják az állásokat.
Őrszemek sem voltak kiállítva, mert itt, a lövészárkok kellő közepén
senki sem sejtett ellenséget.
Azután rombadőlt tanyák mellett vezetett el az útjuk. A szétroncsolt
falak mögött, csak úgy a szabadban, még sátrak által sem védve, hevert
az orosz gyalogság, nyilván rohamra készen. Ez volt a lövészárkokba
vezényelt csapatok tartaléka és akkor kellett a harcba beleavatkoznia,
ha vagy az övéi, vagy az ellenséges csapatok rohamra mennek. Arnóti
István látta, amint a kapitány hirtelen hátrafordult a nyeregben és így
szólt:
– A kakas csipje meg! Ott egy lovasőrjárat egyenesen nekünk tart.
Vigyázzatok emberek!
De elmult ez a veszedelem is. Kozákok voltak. Apró lovaikon közvetlenül
mellettük ügettek el és bizonyára azt hitték, hogy a kis csapat
valamelyik előttük ismeretlen orosz lovasezredhez tartozik.
Hiúzszemekkel fürkészve az éjszaka félhomályát, a vakmerő lovasok végre
elérték az első lövészárkot. Ott mindenki aludt. Az árok mentén
lovagoltak addig, amíg áthidalásra akadtak. Ötszáz méterrel odébb volt a
második lövészárok. Ott őrszemek álltak. Az egyik azt hitte buta
fejével, hogy valami nagy dolgot csinál, ha megszólítja őket. Miután nem
kapott választ, még tovább akarta magát kitüntetni és megállást
vezényelt. Egyúttal a kapitánynak orra alá dugta fegyverét, úgy hogy a
puska csöve lovának fejét fenyegette. A kapitány egy betanult muszka
káromkodással felelt és kardjával kiütötte a fegyvert az ember kezéből.
A puska leesett a kemény, köves talajra… Elsült… egy durranás – és
felszabadult a pokol. Sürgött, forgott valamennyi, mint a megzavart
hangyaboly lakói. Vaktában elsütögették puskáikat az éj sötétjébe.
Ordítoztak és egy se tudta, miről van szó. Nem láttak semmit. Csak
egynéhány lovas röpke árnyát látták elsuhanni.
Ezek az árnyak pedig most már nyúlt galoppban vágtattak az első
lövészárok felé. Az orosz katonák itt is összevissza szaladgáltak.
Hátrafelé bámultak. A lövöldözés miatt azt hitték, hogy ott támad az
ellenség és hogy ők el vannak vágva az öveiktől.
Mielőtt még magukhoz térhettek volna a nagy ijedségből, egy tömeg nekik
rohant az éjszakából. Karabélyok golyói fütyültek a füleik körül.
Bömbölő hurrákiáltás dörgött a fülükbe. Akik szemben látták magukat a
dzsidásokkal, azok eldobálták fegyvereiket, fejetlenül szétszaladtak és
ezzel megbontották azoknak a rendjét is, akik védekezésre készültek.
Mire összeszedelőztek, a hátborzongató, rettenetes kísértetjárás eltűnt
az éjszakában.
Most azonban már megelevenedtek a dzsidások áttörte orosz vonalak.
Jelzések hangzottak mindenfelől. A parancsnokok azt hitték, hogy rohamra
indultak a magyar honvédek. Viszont az osztrák-magyar lövészárkokban is
ijedten fegyvert ragadtak az elülső lövészárok legénységei. Ők
természetesen azt hitték a lövöldözés hallatára, hogy egy orosz
rohamtámadást kell fogadniok. Ekkor az őrszemek észrevették az idegen
lovasokat, akik a kapitány parancsára most egészen lassan közeledtek.
Mi volt ez? Miért lovagolnak olyan lassan? Állj! Ki vagy?
A kapitány érkezett elsőnek az osztrák-magyar lövészárokhoz. Leszállt a
lóról és kiáltott:
– Ne lőjetek, legények. Német bajtársak vagyunk. Keresztül jöttünk a
muszkákon.
Már akkor osztrák és magyar tisztek is odaérkeztek és eleinte szótlanul
megbámulták a lehetetlent, az összes orosz vonalakon keresztültört német
dzsidáscsapatot.
Hanem aztán kitört az ujjongás. Ezernyi kéz nyujtott feléjük szivart,
cigarettát, bort, ételt és a derék lovasok azt sem tudták, hová tegyék
szövetséges bajtársaik bőkezű adományait.
Az orosz front pedig most megdühödve szikrázott. Lövészárkai
szakadatlanul ontották a gyorstüzet. Ámbár a dombos terület jó fedezetet
nyújtott a dzsidások lovainak, mégis egy kicsit kedélytelen kezdett
lenni a tartózkodás az elülső lövészárkok előtt.
Félóráig maradtak. Megetették, megitatták a lovakat. Azután megint
nyeregbe.
Arnóti István olyan boldog volt, hogy legszívesebben nyakába borult
volna német tiszttársának. Hiszen ennek a huszárvágása nélkül még mindig
ott ülne a galiciai parasztkunyhóban, azzal a biztató kilátással, hogy
vagy agyonlövik, vagy elfogják az oroszok.
Reggelre megérkeztek a parancsnokság székhelyére és az a kis öreg
tábornok, aki itt vezényelt, meghívta a német kapitányt és Arnóti István
főhadnagyot reggelire. Orvost is hozott, aki megvizsgálta és újra
bekötözte István sebét.
– Egy hét mulva jó lesz – mondta ez biztatólag. – Hanem a karját fel
kell kötnie.
– Hála Istennek, – felelt Arnóti István, – féltem, hogy hosszabb ideig
leszek szolgálatképtelen.
Azután rendelkezésére bocsátottak egy gépkocsit, mert neki lehető
leggyorsabban kézbesíteni kellett a király írásait a főparancsnokságon.
Oda pedig ötven-hatvan mérföld volt még az út. Délután megérkezett a
főhadiszállásra és rögtön a főherceg elé vezették, akinek saját kezéhez
kellett a király leveleit átszolgáltatnia. Kétórai várakozás után a
főhercegi vacsoraasztalhoz rendelték. Ott jelentést kellett tennie
megmeneküléséről és el kellett mondania a német dzsidásőrjárat vakmerő
kalandját. Mikor végzett, a főherceg megtöltette a borospoharat,
fölemelkedett és szólt:
– Az én kedves bajtársaim, a Hindenburg-hadsereg vitéz kapitánya és
derék legénysége: éljenek!
És amíg odakinn a hatalmas ágyúk dübörögtek, rémes üvöltésük
visszhangját eljuttatván a főherceg főhadiszállására is, zenebonájukba
belekeveredett az ujjongó éljenzés, mely a főhadparancsnok asztaláról
vitt szíves testvéri üdvözletet Hindenburg tábornagyhoz és hős
dzsidásaihoz.