A marseillei kikötőben veszteglő bolgár torpedózúzó legénysége ugyancsak
rossz kedvében volt, mert a délutánra kért kimenőt megtagadták tőle.
Többnyire macedónokból állt az olasz hajó személyzete. Tüzes fiúk, akik
még a tisztjeikkel szemben sem nagyon fékezték vérmérsékletüket. Ebben
az esetben azonban dühük kivételesen nem a feljebbvalók ellen szórt
szitkokban tört utat magának, hanem az ellen az átkozott ánglius ellen
irányult, aki ma délelőtt olyan nagyképűen gőzölgött be a kikötőbe,
mintha azt akarta volna mondani, hogy: No ti ugyan meg nem éritek a
zászlótisztelgést.
Az angol hajó a bolgár hadinaszádtól nem messze vetett horgonyt, úgy
hogy a bolgár legénység szemmeltarthatta az angol fedélzet
sürgését-forgását. Ott is álltak mind a jobbfedélzet párkányán,
cigarettáztak, bagóztak és tengerészmódra hegyeseket köpködtek a víz
tükrére. A szemeik pedig szikrákat szórtak a dühtől az ángliusra, mely
megfosztotta őket a kimenő szórakozásától.
A kapitány ismerte embereit. Jól tudta, hogy ott a szárazföldön,
összekerülve a fennhéjázó angol matrózokkal, nagyon könnyen
belekeverednek egy kis parázs veszekedésbe. És ebben a bolond háborús
időben jónak látta elkerülni minden olyan incidenst, melyet esetleg
súlyos politikai ügynek sem lenne nehéz felfujni. Mert azzal tisztában
volt, hogy az ő macedón tengerészei ki nem állhatják az angolokat.
»Bulwark« volt az angol páncélos cirkáló neve. Hatalmas alkotmány volt,
vasból és acélból készült. Szürkésfekete színben meredt ki az opálkék
habok közül. Összes lőrései föltárták a torkukat, páncéltornyának hosszú
ágyúcsövei pedig úgy álltak ki az elülső páncéltetőzet fölött, mint egy
özönvízelőtti szörnyeteg agyarai.
Az angol hajó kimenősei csakhamar megtöltötték a nagy legénységi
bárkákat, melyeket egy kis gőzkomp kivontatott a kikötő mólójára. A
páncélos két motoros naszádja pedig ugyanekkor a szabadságolt tiszteket
vitte ki a szárazföldre. Többnyire fiatal emberek, csak egynéhány
idősebb tiszt volt köztük. Az utóbbiak közt a páncélos első tisztje, sir
William Robertson, akit »öreg tengeri véreb«-nek neveztek – titokban.
Ott állt a naszád fedélzetén, széles tengerészvállait nekitámasztotta a
kis hajócska kormányosi kajütjének, tengerészmódra szétterpesztette
lábait és erősen pöfékelt a tipikus angol shagpipából. Ősz körszakálla a
mellét verte, arcára éles, mély barázdákat vont a sósvíz és az idő.
Bajtársai közt csöppet sem volt népszerű. Szófukar, magábazárkózott,
nőtlen és látszólag család nélküli ember létére úgy látszott, hogy csak
a szolgálat kedvéért él. A fiatal kadétek, a middik, akik először
kerültek szolgálatközben a keze alá, jobban féltek tőle, mint a
kapitánytól. Megegzecíroztatta őket, amíg rajtuk tapadt az ing és testük
felmondta a szolgálatot. Senkit sem kezelt keztyűs kézzel. Önmagát
legkevésbé. Szabad óráit látszólag nem kedvezménynek nézte, hanem
büntetésnek. Ilyenkor legszívesebben mások helyettesítésére vállalkozott
és ez volt az egyetlen pont, melyet bajtársai kedvük szerint valónak
találtak. Ma azonban, mikor a harmadik tiszt, aki fedélzeti őrségre volt
beosztva, helyettesítésre kérte, megtagadta a kérelem teljesítését és
kiment a szárazföldre.
Őtőle ez tulajdonképen furcsaság volt, mely feltünést kelthetett volna.
Mert Robertson ugyancsak ritkán hagyta el a páncélost. Rajta élt, mióta
azt vízrebocsátották. Ismerte minden zugát. És nemcsak első tisztje
volt, de úgyszólván össze volt nőve vele. Róla, magánkörülményeiről nem
sokat tudtak az emberek. Még a kapitány őlordsága is csak vajmi keveset
tudott volna róla mondani. Születése szerint állitólag amerikai volt és
huszonnégy év előtt az amerikai kereskedelmi tengerészettől lépett át az
angol haditengerészet szolgálatába. Afrikában, Egyiptomban, Indiában és
Kínában tanusított vitézségét számos kitüntetés és érdemrend
bizonyította. Ezeket azonban a különös ember ott hevertette kajütje
asztalának nyitott fiókjában, mint valami értéktelen cicomát és ha a
szolgálatára rendelt matróz olykor meg nem tisztogatta volna őket, a
gazdája felől rozsda marhatta volna valamennyit.
A naszád orra beleütközött a kikötő falába és a tisztek beszélgetve,
nevetve, tréfálkozva partra szálltak. Kettős, hármas csoportokba
verődtek össze mind, csak Robertson ment, zsebretett kezekkel, az
óceánon felnövekedett tengerész himbáló lépteivel, egymaga be a
kikötővárosba. Tiszttársai, ha mellette elmentek, hirtelen abbahagyták a
beszélgetést, némán köszöntötték és örültek, ha elkerültek mellőle. Mert
az öreg, nézetük szerint, ma megint nagyon veszedelmes kedvében volt.
Ilyenkor a rangban alatta álló, fiatalabb tisztekkel szemben hamar
kéznél volt nála egy-egy vaskos gorombaság.
Francia tengerésztisztek bemutatkoztak a szövetséges bajtársaknak és
rendelkezésükre bocsátották magukat, hogy megmutassák nekik Marseillet.
Valamennyi köszönettel vette a szíves ajánlkozást, csak sir Robertson, a
»tengeri véreb« utasította vissza. Mikor a franciák barátságos
üdvözléssel hozzá közeledtek, dünnyögött valamit a bemutatkozásra,
értelmetlenül rájuk nézett, aztán zsebben tartott kezekkel, jó szélesen,
hegyesen széttárta könyökeit és szó nélkül ment tovább. Azok
elcsodálkozva néztek utána és nem tudták, mire magyarázzák viselkedését.
De a páncélosnak egy utána jövő fiatal tisztcsoporja, megfigyelvén a
jelenetet, nevetve megmagyarázta a francia bajtársaknak:
– Jó lesz elmenni a mi nagy toronyágyúnk lőtávolából. Ez a vén tengeri
véreb nekimegy mindenkinek, aki útját állja.
Sir Robertson nyilván ismerte Marseillet. A kikötőtől, anélkül hogy
valakit megkérdezett volna, egyenesen bement a város közepébe. Amikor
jobbfedélzet irányában egy nagyobb kávéházra akadt, betért oda. Egy
kancsó bort és cigarettát rendelt a pincérnél. Ujságokat is kért. A
legújabb angol és francia lapokat. Beléjük temetkezett és olvasott.
Megkezdte a szövetséges seregek yperni és reimsi győzelmeiről szóló
híreken. Hogy ott már megint elfogtak tízezer németet. Aztán az
oroszokról olvasott. Azok már nincsenek messze Budapesttől és Bécstől.
Egész Sziléziát is megszállták már. A kozák járőrök Berlint
nyugtalanítják. Személyi hírek is akadtak. Vilmos császárról és a német
tábornokokról. Hajmeresztő dolgok. Végül pedig, a »Legújabb«-ban, az az
örömhír, hogy Berlinben kitört a forradalom.
Különösen a »Daily Mail« tudott erről a forradalomról csodákat mesélni,
míg a »Times«, hogy ő se legyen külön szenzáció nélkül, a bécsiek
rettenetes rémületéről újságolt és arról, hogy a magyar és az osztrák
fővárosokat hogyan erősítik meg lázas igyekezettel egy utolsó
kétségbeesett ellentállás kísérletére.
Hoztak ezek a lapok tengerészeti ujdonságokat is. Így a Falkland
szigetek mellett vívott ütközetről, ahol megsemmisült egy egész német
hajóraj. És egy másik tengeri csatáról, mely Helgoland mellett folyt le.
Miután Robertson arcának mindig haragos, dühös volt a kifejezése, senki
sem csodálkozhatott rajta, hogy ezeknek a híreknek olvasása közben sem
vágott barátságos ábrázatot.
Ekkor a bolgár hajónak néhány szabadságolt tisztje is bevetődött
ugyanebbe a kávéházba. Ők is lapokat kértek a boruk mellé. Belenéztek a
»Times«, a »Daily Mail«, a »Figaro« és a »Matin« hasábjaiba. Egyikük
fenhangon felolvasta a cikkeket, a többi pedig, különösen a
legrettenetesebb esetek leírásánál, hangosan felkacagott. Kezdett a
dolog feltűnő lenni. Annyira, hogy az egyik tiszt, tekintettel a
szomszédos asztalnál ülő magasabb rangú angol tengerészre, mérsékletre
intette társait.
A bolgárok nyilván azt hitték, hogy sir Robertson nem érti meg őket. Ez
azonban a tengeri szolgálat sok évének során sok nyelvet elsajátított és
épen úgy tudott bolgárul, mint olaszul, franciául vagy angolul. Sőt, ha
épen kellett, egynéhány néger nyelven, esetleg még japánul és kínaiul és
meg tudta értetni magát, ő tehát megértette, mikor az egyik tiszt így
szólt a többiekhez:
– No, pajtások, majd ha végeztetek az angol és francia hazugságok egész
szemétdombjával, akkor felolvasom nektek az igazságot, úgy ahogy azokban
a német lapokban áll, melyeket épen most vettem át a postán.
– Halljuk, halljuk, – kiáltott a többi – kezdd el mindjárt. De ne nagyon
hangosan olvasd.
Az angol és francia lapok azonnal eltűntek, a bolgár tiszt felbontotta a
mellette lévő székre helyezett vaskos csomagját és kivett belőle egy
német újságot. Félhangon olvasta a háborús híreket. Háttal ült sir
Robertson felé, aki olyan sűrűn fujta a pipájából a füstöt, hogy egész
ködfelhőbe burkoltan ült helyén. Úgy látszott, mintha egy szót sem
értene a felolvasásból, tényleg azonban megfeszített figyelemmel leste a
szavakat. Végighallgatta, hogy mit jelent a német legfelsőbb
hadvezetőség és az osztrák-magyar vezérkar a harcterekről.
Az ördögbe is… hiszen ez pont az ellenkezője volt mindannak, amit épen
most a francia és az angol lapokban olvasott. Hiszen itt világosan
hallotta, amint a német hadvezetőség közzéteszi, hogy Németország immár
500.000 orosz foglyot őriz és hogy a muszkákat épen a napokban érte
Lodznál igen súlyos vereség. Mennyire elcsodálkoztak volna a bolgárok,
ha történetesen megértik azt a magyar szót, melyet az angol tiszt az
orosz vereség hallatára a fogai közt szétmorzsolt: Rajta!
Azután elővette a bolgár tiszt a hazai lapjait, melyeknek tudósítói
ugyancsak megerősítették a német újságok jelentéseit.
– Pincér, – szólalt meg az angol, – hozzon nekem még bort.
Szolgálatkészen sietett a francia pincér eleget tenni az angol tengerész
óhajának.
– Pajtások, – szólt a bolgár, – most még egy külön csemege. Egy bécsi
bulevárdlap belekeveredett a csomagomba. Hallgassátok meg, van valami
szenzációja.
– Halljuk, halljuk – hangzott karban.
– Terringettét, ha az ember ebben résztvehetne.
– Ez az átkozott semlegesség.
Az angol egyszerre nem fért meg a székén, vagy talán az ablak mellé
akart kerülni, szóval olyan helyre ült, mely közelebb esett a bolgárok
asztalához. Előtte állt a bor, a teletöltött poharat egy hajtásra
kiürítette. Azután cigarettára gyújtott. Ez olyan fényűzés volt, melyet
csak szárazföldön engedett meg magának. A fedélzeten mindig csak a
közönséges, kurtaszárú shagpipát szorongatta a fogai közt, akár odalenn
a gépházban az utolsó szénlapátoló.
A bolgár tiszt belekezdett az olvasásba.
»Arnóti István hadnagynak, a király repülőfutárjának, hőstette.«
És következett a részletes leírás, a 2000 méternyi magasságban
lefolytatott küzdelem, a szerencsés megérkezés Przemyslbe. A tudósítás
erősen hathatott a tengerésztisztre, mert csak úgy csurgott homlokáról a
verejték.
– Hogy hívják azt a derék legényt? – kérdi valamelyik.
– Bizony hogy hívják, ezt a nevet meg kell jegyezni.
– Arnóti… Arnóti István!
– Mennyi idős?
– Itt van a képe is. Huszonkilenc éves. Nagyszerű ember. Gyerekek,
fizetek egy üveg pezsgőt. Megisszuk ennek az Arnóti Istvánnak az
egészségére.
Az angol tiszt vadul szívta cigarettáját. Majd eldobta és a borlap után
nyúlt. A szomszéd asztalnál tényleg pezsgőt rendeltek. Mikor töltve
voltak a poharak, a legidősebb újra megintette társait.
– Bajtársak, francia kikötőben vagyunk. Ne nagyon eresszük ki a
hangunkat.
– De bizony, – kiáltott egy másik, – bolgár tisztek vagyunk. Talán
jogunkban áll a véleményünket fennhangon nyilvánítani.
Magasra emelték a poharaikat és ugyanekkor, de mégis úgy, hogy a másik
asztalon nem látták, ugyanezt cselekedte a vén tengeri véreb is… Az
idősebb bajtárs figyelmeztetése mellett is hangosan, lelkesen hangzott a
felköszöntő!
– Bajtársak… a hős magyar tiszttárs… Arnóti István repülőhadnagy… éljen!
– Éljen! – hangzott vissza és »ex« kiürültek a poharak.
A szomszéd asztalnál az angol is ivott; azután letette a poharat és
kezével végigtörülte a szemeit. Titokzatos nedvességtől ragyogtak. Talán
a szokatlan francia cigaretta füstje marta őket.
A bolgárok most képeslapokat, tintát, tollat kértek. Írni akartak Arnóti
Istvánnak, hadd tudja meg, hogy még ellenséges földön is megemlékeztek
róla.
– De itt nem dobjuk be a levelezőlapot – szólt az egyik.
– Nem, – felelt a másik, – itt lefoglalják. Hazavisszük Dedeagacsba.
Onnan egyenesen eljut hozzá.
Még javában írtak, amikor egyszerre csak, mint egy sötét árnyék,
asztaluk mellett állt az angol tiszt, udvariasan köszönt és
valamennyinek, csodálkozására anyanyelvükön szólt hozzájuk:
– Uraim, bocsássák meg, ha zavarom önöket. Kérni akarom önöket, hogy egy
bécsi lapot legyenek szivesek átengedni. Nagyon érdekeltek azok a hírek,
melyeket önök most felolvastak.
Egy pillanatig ugyancsak elbámulva néztek reá és egyik sem tudta, mit
feleljen neki. Végre megszólalt a legidősebb:
– Tisztelt bajtárs úr, ha önnek ez az újság örömére szolgál, én nem
kevésbbé örülök, hogy szolgálhatok vele.
Ez tulajdonképen ugratás volt. Mert ugyan mért szolgálnának
német-osztrák-magyar győzelmi hírek egy ángliusnak örömére. Talán inkább
ellenkezőleg. De az angol így szólt:
– Engem különösen annak a repülőhadnagynak a hőstette érdekel. Azt a
lapot kérném tehát.
– Tessék.
– Köszönöm szépen.
És most sir Robertson ott ült megint asztalánál, előtte a bécsi lap.
Olvasta a cikket és azután nézegette a repülőhadnagy képét, mely fénykép
után volt klisírozva. Hogy átalakította ez a kép az öreg »véreb«-et.
Lágyak, kedvesek lettek az arcvonásai, szemeiből csupa mélységes jóság
ragyogott, durva keze pedig becézve simogatta a képet. Bozontos, ősz
szakálla alatt gügyögve, édesgetve ejtett különös szavakat.
– Én kis kölyköm… édes, édes fiacskám… Istenem… ha ezt _egyszer_
mondhatnám neked!… Te, mindenem, és te… nem is tudsz felőlem. Bátor
lettél vitéz. Hős vagy. Az Arnóthyak büszke vére. És én Istenem, a
nemességtől megfosztottak… drága, nemes fiam. Oh, nagy Isten, ha
segíteni tudnék rajtad… És a király szolgálatában állsz. Így jó, fiam. A
király… a király…
Nem jutott tovább. Szeme elhomályosult, mintha sóködből fátyolt font
volna eléje az oceán. Mennyire égette valami. Hogyan rágódott a szivén.
Megragadta a vihar, egy forgószél és elfulladt tőle a lélegzete.
Hirtelen megelevenedett előtte életének szfinxje és feléje nyújtotta
oroszlánkarmait, hogy megragadja és szétzúzza kőszivén.
A bolgár tisztek fizettek és menni készültek. Odanéztek az angolhoz, aki
szorosan a szeme elé tartotta a lapot. Ne lássa senki mélységes
lesujtottságot. Mint tehetetlen hajóroncs kavargott az örvényben.
Körülötte sziklák, hullámok alatta, fölötte. A bolgárok ott hagyták az
ujságot. Számukra értéktelen volt. Fogalmuk sem volt róla, hogy ő azon
gondolkozik, miképen tarthatná meg azt a lapot. Azt a drága lapot,
melyet Isten maga küldött neki. Azt a lapot, mely hírt hozott neki szíve
véréről, aki az övé volt és akit még sem ismert és akit nem is fog
ismerni sohasem.
Mikor odakint álltak a kávéház tükörablaka előtt, még egyszer kiváncsian
visszatekintettek az öreg angol tengerésztisztre, aki háttal feléjük,
mozdulatlanul ült az újság mögött.
– Hallod-e, – szólt az egyik tiszt, – ez az ánglius úgy megijedt az
igazságtól, hogy úgy járt, mint Lót felesége.
Azután nevetve mentek tovább, hogy élvezzék a szép napot.
Sir Robertson még majdnem egy óra hosszat ült a kávéházban. Miután a
bolgárok elmentek, összehajtogatta az újságot és mint valami kincset,
úgy tette el legbelsőbb mellzsebébe. Azután tovább ment a városba. Mint
egy kormányát vesztett hajó, ingadozott a tömegen keresztül. Mindenki
óvakodott a szélesvállú, mogorvaképű emberrel érintkezésbe jutni.
Ittasnak nézték, aki veszekedő kedvében van. Végigcsatangolt a kikötőn
és egy külső móló felé vette irányát. Ott, szemmel a tenger felé, leült
egy kőfalra. A tenger ma halk danával mosta a kikötő dacos falait és mit
sem árult el a habjaiban szunnyadozó rettenetes erőből. Ez az olajsíma
víztükör sehogyan sem illett a benne dúló hangulathoz. Mert őbenne
megsemmisítő fenyegetéseket kavargatott az életnek vadul kitört viharja.
Hirtelen arra fordult ültőhelyében, amerre az angol páncélhajó
horgonyzott. Szélesen, dacosan állt az ott a kikötő előtt. Az angol
hatalomnak, az angol tengeri uralomnak büszke képe. Hencegően, öntelten,
mint aki senki másnak át nem adná helyét.
»Fft!« hegyeset köpött a hajóóriás felé. Neki ugyan nem imponált Anglia
hatalma, ereje. Hiszen ő is egy része volt annak. Védve jó vastag
páncéllemezek és jó öblös toronyágyúk által.
Goddam! Felkacagott. Ha ezek odaát tudnák, hogy az ő hajójuk fedélzetén
ki tölti be az első tiszt hatáskörét. Feldiszítenék vele az árbocot. De,
inkább tartották volna őlordságát németnek, inkább őt fosztották volna
meg parancsnoki rangjától, minthogy valaki sir Robertson vérbeli
angolságában kételkedett volna.
Behúnyta szemeit és végigtekintett régmult esztendőkön. Egy régi
jelenet: Bécsben. Vágtató fiákeren egy menekülő katonatiszt… Egy
kitaszított, aki mint őrült rohan világgá. Sokszor készül életének végét
vetni. De egy megmagyarázhatatlan hatalom mindig visszatarja.
Olasz hajón, mint fedélközi utas érkezett Amerikába. Mint fedélközi
utas, bár közel 9000 korona volt a zsebében. 9000 korona ördög pénze!
Nem mert ehhez a pénzhez hozzányúlni. New-Yorkban első dolga volt ezt az
összeget egy bankba vinní. Ott keresztelte el önmagát William
Robertsonnak. Csak úgy találomra. Talán valahol olvasta ezt a nevet.
Azután ott állt az óriási városban néhány centtel a zsebében,
lerongyolódott ruhában, munkát keresve. Semmi sem emlékeztetett rajta
többé arra az előkelő megjelenésre, mely nemrég még annyira lénye volt.
Keserű harag fogta el minden fényűzés, minden hiúság, az életnek minden
kényelme ellen. Rongyos külseje szinte jól esett neki. Uj, más embernek
érezte magát így. Nem akart többé semmit sem tudni Arnóthy Ferenc gróf
századosról, akit ő maga temetett el mindörökre. Az az ember meghalt és
annak a másiknak, aki a helyét elfoglalta, semmi köze sem volt hozzá.
Egy büdös, piszkos osztrigahalász fedélzetén talált foglalkozást.
Komiszabb élet, mint a nagyváros utcáján kóborló gazdátlan, rühes
kutyáé. Az ilyen hajó a világ minden sarkából, a leggazabb,
legzüllöttebb egyénekből szedi össze személyzetét. Néhány hónap keserves
munkája után, az első megkeresett dollárokkal zsebében, egy cethalász
fogadta fel. Az élet itt sem sokat különbözött attól, melyet az
osztrigáshajón folytatott. Csak a szag volt más: most halzsírtól és
fókavértől bűzlött. Egy teljes esztendeig viaskodott a hideggel, az
éhséggel és a jégzajlással. Azután halzsírral, fókahájjal megrakodva
visszatért a hajó és ő újabb amerikai dollárokhoz jutott. Túlságos
sokhoz a rongyéletre, melyet folytatni akart. Több mint száz dollárt
megint a bankba vitt és növelte vele Robertson kontóját.
A hajóügynökök, akik a legénységet szerzik, most már kemény, kipróbált
embernek ismerték, Így most már egy Buenos-Ayresbe menő kereskedelmi
gőzös fedélzetére került. Volt ott szép lány, tüzes ital és sárgaláz.
Számára nem termett egyik sem. Ép bőrrel került vissza. És most
tengerészélete más-más gőzösökön elsodorta Japánba, Kínába. Majd
Amerikába visszatérve egy amerikai ágyúnaszád fedélzetére jutott. Ott
hasznát vehették az ilyen gyakorlatilag alaposan kiképzett tengerésznek,
nem kutatták családját, papírjait, hanem tudása szerint értékelték az
embert.
Öt év mulva főkormányosi rangban hagyta el a szolgálatot. Megkapta
bizonyítványát az amerikai tengernagyi hivataltól. Ezzel igazolhatta,
hogy az ohiói születésű Robertson Vilmos, főkormányos az amerikai
ágyúnaszád fedélzetén, szolgálatát legteljesebb megelégedésre ellátván,
az amerikai haditengerészetnél bármikor ismét fölvételre találhat.
Akkor, évek óta először, kivett egypár száz dollárt megtartott pénzéből,
tisztességes polgári ruhát vásárolt és a második kajütben utazva
áthajózott Angliába, Southamptonba. Találomra, mint akinek az élet úgy
se más egy kis sétánál. Southamptonban a változatosság kedvéért belépett
az angol tengerészethez és bizonyítványa alapján mindjárt tiszt lett egy
csatahajón.
Harcok Afrikában, vad napok Indiában és Kínában… És ő, aki nem ismert
veszélyt és önmagát nem kímélte soha, olyan nagy becsben állott
vitézsége miatt, hogy előléptették és mikor a »Bulwark«
vízrebocsáttatott, kinevezték a nagy hadihajó másodtisztjének. Pár év
mulva első tiszt lett és ha kora véget nem vet a számadásnak, nemsokára
parancsnoka lehetett egy angol hadihajónak.
Mindezek a képek mint egy kalandos, fantasztikus regény fejezetei
vonultak végig lelki szemei előtt. Kereste a halált és ez gúnyos
kacagással kímélte életét. Néha, mikor másoktól észrevétlenül,
megragadta a honvágy és felmerült előtte szép, fiatal feleségének a
képe… azé az asszonyé, akit olyan boldogtalanná tett, akkor
legszívesebben sajátkezűleg megfojtotta volna magát. Olyankor semmit sem
akart látni, semmiről sem akart hallani. De még mindig megszólalt benne
az a belső hang, amelynek különös hatalma volt fölötte… és
visszatartotta. És most… megtapogatta a kabátját, ott van-e még az az
újság, ez a legbecsesebb kincs, mely számára teremhetett. Újra elővette.
Itt kinn, az elhagyatott mólón letehette az álarcot. Mereven nézte fia
képét. Azután hangosan felordított, úgy hogy a sirályok ijedten
felrebbentek a vízről. Olyan volt a kiáltása, mint akit halálra
sebeztek. És addig verte ökleivel a gránitfalakat, amíg tagadhatatlanul
omlani kezdtek könyei.
Órákon át marcangolta a fájdalom. Gondolkozott, mi jót tehetne fiáért,
akinek apja nem lehet soha. Akit még csak nem is láthat. Hiszen haza nem
mehet soha, de… szemei rászegeződtek a szürke angol páncélhajóra és
fürkésző tekintettel nyugodtak rajta.
Hirtelen megragadta egy gondolat. Egy gigászi tett gondolata. Felugrott,
a lapot visszatette zsebébe és ment a város felé.
Mikor estebédre megjelent a »Bulwark« tiszti étkezőjében, a régi,
változatlan volt és semmi el nem árulta rajta az átélt rettenetes
órákat.
Csak a middik, a kadétok, akik máskor úgy féltek tőle, mint az ördögtől,
ma nagyon csodálkoztak első tisztükön. Ma egészen különös, szokatlan,
valósággal szelíd módon szórakozott azokkal a fiatal angolokkal, akik
itt a páncélos fedélzetén készültek tiszteknek. Nem tudták a dolgot mire
vélni. Bizalmasan megveregette a vállukat, megsimogatta a
legfiatalabbnak síma, szőke haját és elnézett minden, a fedélzeten
szigorúan tilos csínytevést. A fiúk tisztában voltak vele, hogy sir
Robertsonnal valami különös dolognak kellett történni.
Este bezárkózott kajütjébe és két hosszú levelet írt. Mielőtt lezárta
őket, mindenféle okiratokat mellékelt az íráshoz. Aztán mind a két
levelet betette egy nagy borítékba, melyet a bécsi amerikai
nagykövetséghez címezett.
Másnap délelőtt megint partrament és fölkereste az ottani amerikai
konzult. Ennek átadta a levelet és a konzul becsületszavára megfogadta,
hogy semleges országokon keresztül a legrövidebb úton eljuttatja azt
Bécsbe.
És ezzel sir Robertson elérte, amit akart.