A gondnok zsebébe dugta a levelet, leánya elé tolta az üres kávéscsészét
és így szólt:
– Innék még egy csészével.
Maga is csodálkozott nyugalmán. Meg sem remegett a keze, amikor a
csészét szájához emelte. Azután rágyújtott és az újság után nyúlt.
– Hála Istennek! – most végre a lap mögé rejtőzhetett a két nő elől.
Most már dühösen összeráncolhatta a homlokát és összeharaphatta az
ajkait. Legszívesebben megpofozná azt a hadnagyocskát. Vagy a térdére
fektetné, mint egy iskolásgyereket és megmagyarázná neki érthetően,
kiadósan, jó sok példán, hogy apa és fiú mennyire két különböző ember
ezen a világon.
Az lenne csak szép, ha azért, mert az apa semmirekellő volt, a fiúnak is
okvetetlenül csirkefogónak kellene lennie. Holott milyen gyakori az
ellenkezője. Hányszor tapasztalta, hogy tekintélyes, becsületes ember
fiából naplopó lett. Vagy megfordítva, hányszor látta, hogy
jelentéktelen vagy épen rosszhírű apák gyermekei tisztességes,
közbecsülésben álló életmódot folytattak.
Ilyen zöld fickó!… Ez merészelte egy öreg embernek a szeme közé mondani,
hogy István nem való katonatisztnek. Ez az ember, aki csak a pénze révén
lehetett tiszt és aki sehonnai volt István derekasságához,
rátermettségéhez képest. No jó… de majd megkapja a leckéjét. Majd
megmutatja neki. Belebujhat akár tíz hadnagyi zubbonyba. Éretlen tacskó,
semmi más.
Csak azon búsult, hogy mint öreg embernek, olyan elégtételt kellett
ettől a fiatal úrtól követelnie, amely tulajdonképen nem is volt
elégtétel. Mert hiszen Arnóti Istvánon ez nem segíthetett. Nem lehetett
annak mi előnye sem abból, ha Kohut hadnagy agyonlövi az öreg gondnokot,
de abból sem, ha netalán, a sors akaratából, a hadnagy maradna mint holt
ember a helyszínén.
Nem ért rá az asztal mellett tovább szőni gondolatait. Szolgálatba
kellett mennie és addig, amíg övéitől elköszönt, megint magára erőltette
a közömbös arcot. Sok év óta először volt ma hivatalában szórakozott. A
számsorok sehogy sem akartak egymással összhangba kerülni. Minden
összeadás más-más eredményre vezetett. Végre is odatolta az aktákat a
titkárának, kijelentette, hogy rosszul érzi magát és felkérte őt, hogy
helyettesítse ma. Kiérve az utcára, céltalanul együtt tartott a
járókelők tömegével. Kijutott a körútra, ahol az emberek tolongva
ellepték a járdát. A királyt várták, aki bejelentette látogatását
valamelyik hadikórházban. Erre kellett jönnie.
A gondnok is megállt és a tömeg izgatottsága az ő gondolataiba nyugalmat
vitt. Mikor az agg király arra hajtatott, lelkesen éltette és sírt
örömében, hogy ilyen életerősnek, ilyen ruganyosnak látta az uralkodót
még ezekben a súlyos napokban is.
Ezen aztán elgondolkozott. Egyszerre elröppentek borús gondolatai.
Gyöngének szidta magát, aki egy kis sorscsapástól kétségbeesik. És íme
itt ez a király! Milyen tragédiák sujtottak le rá megsemmisítő erővel és
egy sem volt képes sem testét, sem lelkét megtörni. Hajthatatlanul állt
Isten védelmében, mint egy páncélos őrszem, népeinek élén. Eltelve attól
a törhetetlen akarattól, hogy a rábízott milliókat az igaz úton
előreviszi.
A gondnok elmélyedve folytatta sétáját. Egyszerre csak kinn találta
magát a práterben, anélkül hogy tudta volna, mint került oda. Végtelenül
jól esett neki a gyönyörű park délelőtti csendje. Volt már egy éve, hogy
utoljára itt járt. Lassan végigsétált az utakon, nem is gondolva másra,
mint környezetére. Végül az idő fordította vissza lépteit hazafelé. Az
asszonyok otthon ne vegyék észre, hogy nem a hivatalából jön.
Délután pedig fel fogja keresni barátját, Hartdegen tanárt, aki
ugyancsak katonatiszt volt és akivel majd megbeszéli az ügyet. Amint
megint az emberek forgatagába ért és gyors léptekkel hazasietett, ismét
előtérbe lépett Kohut hadnaggyal való ügye. Kihívás nélkül nem megy a
dolog. Az öreg professzor, akit délután, uzsonnaidőben látogatott meg,
feszült figyelemmel hallgatta barátjának érdekes és különös közleményét.
Mikor a végére jutott, először is odanyújtotta neki a szivarosdobozt:
– Kedves Bechnerkém, mindenekelőtt gyújts rá egy ilyen jó külföldi
szivarra. Ezek az utolsók azokból, melyeket kubai utazásomról magammal
hoztam. Úgy hiszem, soká fog tartani, amíg az ember megint hozzájut
valami eféléhez.
Gyufát nyújtott neki, megvárta az első kék füstfelhők felszállását,
azután székében hátratámaszkodva, lábait keresztberakva, szólt:
– Hát ez bolond dolog, amibe te itt belekeveredtél. Tanácsot akarsz
tőlem, úgyebár. Ha nem lettél volna tiszt, a dolog elég egyszerű lenne.
No de így… de így… bizony, édesem, így segédek után kell nézned.
– Tudom, – szólt a gondnok röviden, – nem is ebben kérem a tanácsodat.
Azt akarom tőled hallani, jogomban vagyok-e, ha Istvánomat védelmembe
veszem.
– Hm! – A tanár elgondolkozva szippantott egynéhányat, mielőtt
válaszolt:
– Természetesen jogodban áll távollevő vődet megvédeni. De én nem tettem
volna.
A gondnok tanácstalanul nézett barátjára:
– Te… nem… tetted… volna?
– Nem. Mert Kohut hadnagy is jogában van.
– No de kérlek. – A gondnok idegesen dobolt az asztalon.
– Igen, igen… dobolj csak öregem. Úgy látszik, megfeledkeztél róla, hogy
tisztekkel van dolgod.
– De az hallatlan lenne!
– A becsületügyi kódex.
– Nevetséges! Elavult mondások. Ilyesmi ma nincs, nem lehet. István
makulátlan becsületességű, vitéz fiú, aki a király személyes
szolgálatában áll. Hogyan szabad ilyen tudatlan embernek, csak azért,
mert tiszti kabát van rajta, piszkos sértésével hozzádörgölődznie. Pofon
lenne itt a helyes elintézés.
– No, no! – A tanár csitító kézmozdulatot tett. – Igazságtalan vagy.
Kohut hadnagy mindenesetre meg van győződve róla, hogy viselkedése
kifogástalan. De…
A tanár félbeszakította szavát, hosszas szünetet tartott, mely alatt
szivarját rágva nézett öreg barátjára. Azután fölkelt, keményen a
gondnok vállára csapott és felkiáltott:
– Azt hiszem, kedves Bechnerem, neked is igazad van.
– Most egyszerre? Miért csereberéled oly gyorsan a nézeteidet?
– Igen! Az előbb említettél valamit, amire nem gondoltam.
– És az?
– Eddig ugyanis jövendőbeli vődet csak mint a tisztikar valamelyik
tetszőleges tagját vettem figyelembe. Ilyen minőségben, az apában rejlő
akadály mellett is, keresztülcsúszhat valaki és viselheti a tiszti
kardbojtot mindaddig, amíg az addig titkolt akadály nyilvánosságra
kerül. Akkor aztán persze jön az ezredparancsnok és tanácsolja a
rendelkezési állományba való helyezés kérelmezését. Ilyen esetet eleget
ismerek. Az egyikben az apa vagyonbukott lett, amikor a fiú már tiszt
volt. Ki kellett vetkőznie az uniformisból. A másik esetben kiderült,
hogy az apa ifjúkorában valami kis sikkasztásért büntetve volt, később
gazdag feltaláló lett; de amikor a mult emlékét felújították, a fiú
katonai pályafutása bizony kettétörött tőle. Tudnék még sok hasonlót
elmondani, de elég. Tisztikarunk mindenesetre szigorúan megköveteli,
hogy aki hozzátartozik, makulátlan hírnevű családból származzék. Ez
alól, apjának látszólag súlyos eltévelyedése mellett, Istvánod sem lehet
kivétel. És mégis… itt ennek a te Istvánodnak valami rendkívüli esemény
tehette lehetővé a tiszti rang elérhetését. Mert a király személyes
szolgálatában áll. A király pedig jól tudja, ki viselheti becsülettel az
egyenruhát. Jobban tudja, mint Kohut hadnagy úr és az ő bajtársai.
Valami titoknak kell a dolog mögött rejleni, amelyről mi ketten nem
tudunk, de amelyet a felséges úr feltétlenül ismer. Ha pedig a király a
te Istvánod mellett döntött, akkor mi mindannyian fogjuk be szépen a
szánkat és ismerjük el ezt a derék Istvánt feltétlenül becsületes és a
tiszti rangra lehető legjobban minősített embernek. Ez lenne nekem, a
római jog tanárának, logikus következtetésem.
– Köszönöm – szólt a gondnok és odanyújtotta barátjának jéghideg kezét.
– Ohó, barátom, mintha nem jól lennél. Hozatok neked egy kis forró teát,
egy jó korty rummal.
A tanár csöngetett, amire bejött a házvezetőnője. – Istenem, – szólt az
ajtóból, – hiszen az urak még sötétben ülnek.
Meggyújtotta a lámpát, aztán köténye zsebéből elővette az estilapot és
azt odanyújtotta a professzornak. Ez azalatt, amíg a teát megrendelte,
szétteregette az összehajtott lapot és átfutotta az első oldalt.
Fölkiáltott: – Szent Isten – szegény Bechnerem.
Ez ijedten felugrott és oda lépett a tanárhoz, aki már bánta, hogy ilyen
váratlanul figyelmeztette barátját egy szerencsétlen hírre. De most már
késő volt a hibát jóvátenni. Tűrnie kellett, hogy a gondnok kivegye
kezéből az újságot. Rámeresztette tekintetét a nagy címbetűkre és lassan
hátrálva, visszaesett székébe. Úgyszólván betűznie kellett, hogy
elolvassa:
»A király repülőfutárja, Arnóti István főhadnagy, az orosz front mögött
lezuhant.«
Azután következett egy hosszú leírás, hogyan jelent meg a főhadnagy az
osztrák-magyar csapatok fölött, látszólag elvesztvén uralmát gépe
fölött. A cikk vége azt mondta:
»Katonáink világosan látták, hogy a repülőgép az ellenség tüzétől
eltalálva, meredeken lezuhant és messze az orosz lövészárkok mögött
földet ért. Bizonyosra lehet venni, hogy Arnóti István főhadnagy vagy
elvesztette életét a zuhanásnál, vagy pedig súlyosan megsebesülve orosz
fogságba került.«
Az öreg úr melle zakatolt, a szíve pedig dobogott, mintha meg akarna
repedni. Kiejtette kezéből a lapot. Szemei lezárultak. A tanár látta,
hogy barátja mély ájulásba esett. A házvezetőnő jeget, konyakot, hideg
borogatást hozott. Ketten fogták a holttá vált embert és lefektették a
bőrpamlagra. A tanár hamar kigombolta az eszméletlen ember mellényét,
szétnyitotta ingét és boldog volt, hogy szívverését érezte. De azért
sokáig tartott, amíg a gondnok a gyöngéd, gondos ápolás hatása alatt
magához tért és tágra nyitott szemekkel, mit sem tudva a történtekről,
körülbámult a szobában. Végre teljesen visszatért öntudata. Nagynehezen
fölkelt és a tanárra támaszkodva visszament székéhez.
– Kedves, jó, öreg barátom, – szólt most a professzor, – súlyos csapást
mért rád a háború. De hát így kell lenni. A hazának szüksége van minden
fiára. Mindnyájunk létéről van szó. És mindenki, aki életével fizeti meg
elkövetkező győzelmünket, még évszázadok multán is élni fog a haza hálás
emlékezetében. Itt bizony elmerül az egyes ember az összességben és
egyik sem számít többet, mint a másik. Ez kell, hogy megvigasztaljon,
édes öregem. De azonfelül megvan még az a reményed, hogy Istvánod nem
esett el, hanem csak orosz fogságba került.
A gondnok fejét rázta.
– Méltányolom vigasztaló szavaidat, de nincs visszhangjuk lelkemben.
Talán később, ha kissé megnyugodtam. Most kérlek, légy szíves, hozass
nekem egy kocsit. Haza kell mennem. Mert ott vár rám, az ő menyasszonya
– az én lányom.
Kínnal beszélt, könnyek fojtogatták, amint folytatta – és az én szegény,
édes feleségem…
Aztán kiment a szobából, sírva. A tanár elkísérte. Nem akarta most
magára hagyni. Vele szállt be a kocsiba. Ott a gondnok hirtelen
megszorította barátjának karját:
– Uram Isten! És az ő szegény, szegény anyja. Hogyan fogja ezt
elviselni?
A tanár némán kinézett a kocsi ablakán. El kellett fordítania tekintetét
barátjának fájdalmasan feldúlt arcáról, hogy őt magát is el ne fogja a
gyengeség. Odakinn a nagyváros néptömege zajlott a fényesen
megvilágított kávéházak előtt, meg-megállt a sokaság a pompás üzletek
ragyogó kirakatainál, nevetgélve, trécselve járkáltak az emberek, mintha
béke lenne és mintha a halál kegyetlen keze nem ragadna ki magának
minden percben ezernyi áldozatot a legszebbek, a legifjabbak, a
legreményteljesebbek közül.
Itt, a rideg Bécsben ugyanaz a világ volt, mint máskor, azelőtt. Itt
nevettek, tréfálkoztak az emberek… Amott pedig elvéreztek azokért, akik
itt fecsegve szórakoztak… Akik pedig fekete gyászfátyoluk alatt siratták
elesetteiket, azok odahaza búsultak, keserűséggel eltelve e hangos világ
ellen. Nem tudták belátni, hogy ez a forrón lüktető élet az ország
egészséges életerejének megnyilatkozása.
A kocsi megállt és a házmester, aki kinyitotta ajtaját, tudta már, hogy
miről van szó:
– A mi szegény főhadnagy urunk.
– Hallgasson – szólt a tanár és föltámogatta barátját a lépcsőn.
Mikor beértek a lakásba, a professzor nagyon szerette volna, ha csendes
dolgozószobájában marad. Milyen siralom! István anyja félóra óta itt
volt látogatóban. Itt a két másik nővel együtt érte őt is a rettenetes
hír. Együtt olvasták az estilapot. A két idősebb asszony oda volt
fájdalmában. És Hedvig ott ült az asztal előtt, mintha megkövesült
volna. Sápadt arcát szótlanul fordította a belépő urak felé. Keze
folytonosan az asztal síma lapját surolta, mintha ott ráncokat
egyengetne. Ez volt rettenetes lelki megrázkódtatásának egyetlen
megnyilatkozása.
A gondnok tanácstalanul nézett feleségére és István anyjára, akik
egymást átkarolták, mintha egyik a másikat megtámogathatná,
megvédelmezhetné. Azután barátjával bement a szobájába, feltárta az
összes ablakokat, mert úgy érezte, hogy meg kell fulladnia és így szólt
a tanárhoz:
– Köszönöm, kedves öregem, és kérlek, menj most megint haza. Nem jó itt
ebben a gyászházban.