Metsző hideg volt az éjszaka és Arnóti Istvánnak még a bundáját is
átjárta a folytonos éles légvonat. Lebocsátotta sapkájának bőrrostélyát,
mert a hideg vágta arcát. Reggel felé ködös lett az idő. Magasabbra
kellett szállania, hogy a körülötte örvénylő ködtenger fölé próbáljon
emelkedni. A földből nem látott semmit. Pedig ennél a repülésnél
szüksége lett volna arra, hogy az alatta elterülő vidékből merítsen
tájékoztatást. Hiszen más módon nem szerezhetett bizonyságot a magyar és
osztrák csapatok hadállásainak hollétéről.
Neki az volt a nézete, hogy már fölöttük lebegett. Mindamellett, hogy
olyan magasan volt, mégis felhallatszott hozzá a földről a köd
tompította ágyúdörej és kénytelen volt lejebb menni, még ha ezzel a
srapnelek fenyegető közelébe jutott is. A készülék lebocsátkozott. Mikor
3000 méternyi magasságba ért le, Arnóti István gyakorlott füle a csavar
mennydörgésszerű robaján keresztül is kivette, hogy a motor már nem
dolgozik egyenletesen.
Feszült érdeklődéssel fürkészte végig a kis csodagépet, mely a
repüléshez szükséges óriási erőt szolgáltatta és igyekezett tisztába
jönni a működési zavar oka felől. Mint az ember szívverését figyelő
orvos, úgy hajolt a gép fölé és világosan megállapíthatta, hogy a motor
elakadt.
Zúgva, ragyogva, mint egy szikrákat szóró acélnap, forgott ugyan még a
légcsavar és elvitte őt még egypár ezer méteren, ámde mit használt az?
Le kellett szállni. Tekintet nélkül arra, hol köt ki. A magassági
kormányt beállította a siklórepüléshez és a készülék pontosan
engedelmeskedett. Kisiklott a sűrű ködfelhőből és alaposan megerőltette
látását, nemcsak azért, hogy alkalmas kiszállási helyet találjon, hanem
azért is, hogy meglássa, merre van.
Balról, jobbról égő tanyák. A magaslatokat beburkolja az ágyúk
szürkésfehér gőze. Köztük egy völgysikátor húzódik, melyben világosan
látott gyalogsági oszlopokat, mint valami szürke folyamot,
keresztüláramlani. Azután ezernyi apró felhőcskét látott a rétekről
felszállni és tudta, hogy a vonalak, melyeket ezek rajzolnak, a
lövészárkok helyét jelölik meg.
Most felfedezték. Nem messze tőle felrobbant egy orosz srapnel. Olyan
közel, hogy a légrázkódás megtaszította gépét, mint egy szélroham. Most
komoly kezdett lenni a dolog. Nyilván túlhaladta már az osztrák-magyar
arcvonalat és a világ semmilyen hatalma nem lett volna képes holt
motorral a gépet megállítani és visszavinni. A magasságmérő 1500 métert
mutatott és kérlelhetetlenül mászott lejjebb.
Most már a lövészárkokból is rátüzeltek. Világosan látta, hogy az
árkokban lévő oroszok, hogy mutogatják a repülőgépet egymásnak és hogyan
veszik célba. Fffü, fffü, hangzott minden pillanatban és ő tudta, hogy
ez az orosz golyók hangja volt, amint készülékének hordfelületeit
átlyukasztották. Azután több éles, csattanó csörgés. Benzinszag vette
körül… egy golyó eltalálta a motor benzincsatornáját.
Teljes hidegvérrel mérlegelte a helyzetet és azon volt, hogy biztosan
kikössön a géppel. Fenyőerdőt látott maga alatt, mely láthatólag némi
távolságban egy tó partjáig ért. Ekkor szúró fájdalom járta át
balkarját.
– Eltaláltak – mormogta magában és érezte, amint meleg vére lecsurog
karján és a keztyűjébe folyik. Alatta hangos üvöltés. Látta, amint
kozákok vagy más orosz lovascsapatok üldözik gépét a mezőn keresztül. Ha
eléri az erdőt, ezek ellen is fedezetet talál. Már csak egypár méter
választotta el a gépet az első fák koronájától. Most már arról van szó,
vajjon a gonoszan ráleselkedő ágak a felnyársalás kegyetlen halálát
tartogatják-e számára, vagy pedig sikerül-e a gépnek maga alatt letörni
a gallyakat és baj nélkül leérni a földre.
Egy reccsenés!… szilánkokra hasadnak köröskörül a faágak. A nehéz motor
a ráerősített oszlopos csavarokkal erőszakosan utat tör magának. És most
egy utolsó kemény zökkenés, mely kiveti őt üléséből. Az arcába csapódó
gallyak után kapott és leereszkedett rajtuk a földre. A bőrkeztyű
rongyokra szakadt. Egy métert még ugrani kell… és megmenekült a
haláltól.
Most aztán gyorsan kellett cselekedni. Nem is törődött sebével, hanem
újra fölmászva a gépre, kinyitotta a nyereg alatti szekrényt és kikapta
belőle a király írásait tartalmazó mappát. Gyorsan vállára vetette a
táska bőrszíját, újra belenyúlt a szekrénybe és kivett belőle egy
robbantó patront a hozzátartozó gyújtózsinórral. Mielőtt megerősítette a
motor alatt, szerető tekintettel simogatta még egyszer végig gépét, mely
eddig oly hűséges volt hozzá. Azután fülelt, nem hallja-e az üldözőket
és tényleg a távolból már kivette az őt kereső muszkák halkított
hangját. Elhelyezte a patront, ráerősítette a zsinórt, elővette
tűzszerszámát és meggyújtotta.
Aztán, amint a lábai vitték, befutott a fenyvesbe, abba az irányba,
melyben a tópartot sejtette. Nem ért messzire, amikor maga mögött már
felhangzott annak a robbanásnak döreje, mely teljesen megsemmisítette
készülékét. Ennek ugyan nem sok hasznát veszi az orosz. De most, amint
ziháló mellel, fáradhatatlanul előrerohanva, keresztülvágta magát a sűrű
fenyőerdőn, ráért önmagáról egy kicsit gondolkodni.
Nem volt-e tulajdonképen őrültség, itt, az orosz front mögött azt hinni,
hogy megmenekülhet a fogságtól? Nem legjobb lett volna eleget tenni a
király parancsának és megsemmisíteni a bizonyára igen értékes királyi
közléseket tartalmazó táskát, mielőtt az oroszok kezébe esik?
Föllázadt a gondolat ellen. Még nem akarta magát megadni sorsának. Eddig
mindig sikerrel szembehelyezte a sorssal a maga vasakaratát és mindent
legyőző szellemét.
Kijutott az erdőből és maga előtt látta elterülni a tónak égerfákkal
szegélyezett és sűrűn nádas, mocsaras partvidékét. A legközelebbi lépés
már annak a veszedelemnek tette ki, hogy menthetetlenül besüpped a
feneketlen mocsárba. Jól ismerte ezeket a galiciai ingoványokat azokról
a kacsavadászatokról, melyekre egyszer-másszor egy barátja meghívta. Itt
minden ballépés még veszedelmesebb volt, mint a havasokban egy gleccser
jégfelületén. Ott még a mentőkötélen, a vezető segítségével ki lehetett
kúszni abból a jégszakadékból, melybe az ember belezuhant, itt azonban a
sülyedő fölött örökre összecsapódtak a fekete, iszapos hullámok és nem
volt földi hatalom, mely az ingovány rettenetes öleléséből
kiszabadíthatta volna.
– Vigyázz, István! – bátorította önmagát – ezúttal nem kacsára, hanem
emberre megy a vadászat. És te magad vagy a vad.
Az egyik eperfától a másikhoz ugrált, jól tudva, hogy ott, ahol a
karcsú, fehér fatörzsek ruganyos ágaikkal kiemelkednek a mocsárból, van
a talajnak egy kis szilárdsága. Zegzugos utat követett. De azért
örülhetett, hogy egyáltalában elérte az ingoványt, mely számára most
védelmet nyújtott. Mert a part felől, az erdő széléről hallatszott már a
kutyák ugatása, az üldöző kozákok hangos kiáltozása. Látni nem láthatta
őket, mert sűrű nádfal állt közöttük, elrejtve őket szemei elől.
De most szünetet tartott a menekülésben. Térdei annyira reszkettek, hogy
ugrása bizonytalanná vált. Leguggolt a szűk helyen és nekitámasztotta
hátát egy nyírfa ezüstösen csillogó törzsének.
Ahol most állt, a talaj máris bizonytalanná vált. Az apró, zöldelő
növények csalóka takarója alól a nehéztalpú csizma nyomása alatt nagy
vízhólyagok buggyantak ki. Úgy néztek fel reá, iszapfödte szemeikkel,
mint egy szörnyeteg, mely most készül felbukkanni a föld alól.
Most a fájdalom is megint belenyilalt a karjába, mert ugrálás közben,
amint két karjával lendületet vett, a véres sebére rátapadt ing ismét
levált és fölfakasztotta a sebet.
Azon gondolkozott, hogy mielőtt tovább menekül, a nála lévő kötszerrel
bekötözze sebét. De akkor ismét odahallatszott a kozákok kiáltozása,
akik kutyáiktól nyomra vezetve, benyomulni készültek a mocsaras bozótba.
Tehát tovább! Minden ugrás életkérdés. Ha egy negyedméterrel rövidebb,
búcsút mondhat ennek a szép világnak. Verejtékes testén tapadt minden
ruha.
Terhére volt a bunda és a súlyos aktatáska. De azért csak tovább! Ebben
összepontosult minden gondolata. Még azt sem vette észre, hogy minden,
amit itt csinált, régen meghaladta erejét.
És most egy akadály: Előtte egy négy méter széles árok, tele fekete
iszappal. A túlsó parton egy nádsziget. Tanácstalanul botorkált az árok
szélén, egy keskenyebb helyet keresve, ahol az ugrás sikerülhet. Hiszen,
ha nem mocsár lenne, átúszná. De itt a felszín alatt a feneketlen
ingovány leselkedett, feléje nyujtva, mint egy óriáspolyp, ezernyi
karját. Izgatottan fürkészte a talajt. Hirtelen megállt és bámult,
mintha csodát látna.
Vele szemben, a másik parton, le volt taposva a nád. Világosan látszott,
hogy ott egy ember, esetleg több, utat taposott magának az ismeretlen
felé. És most lábnyomokat látott ott is, ahol állt, egy eperfa tövében.
De hogyan keltek át ezek az emberek a mocsár árkán? Hiába törte a fejét
és kétségbeesetten föltekintett az égre, mintha onnan várná a mentő
gondolatot. Ejha! Elbámulva kiáltott fel. Mert íme, odafenn megtalálta
az utat.
A szomszédos nyírfa törzsén világosan látszott, hogy nemrég felkúszott
rajta valaki, le voltak töredezve itt-ott az ágai. Követte a nyomot.
Felmászott a fa tetejére, – ránehezedett a nádsziget felé és a karcsú
nyírfatörzs engedett a nyomásnak. Törzsének felsőrésze, mint a
megfeszített ijj, meghajolt, áthidalva a víz tükrét. Arnóti ott függött
néhány méterrel a sziget fölött és egy ugrással földet ért. A fa
visszapattant, mint a nyíl és zúgva, méltatlankodva rázta magát a rajta
elkövetett erőszak miatt.
Arnóti István elkábult az ugrástól. Mozdulatlanul állt néhány
pillanatig. Hallgatódzott, vajjon követik-e még az üldözők. Nem hallotta
őket. Elindult a keskeny hasadékon, mely a bozót belsejébe vezetett.
Szilárd talajt érzett a lába alatt. A biztonság érzése szállta meg.
Azután hirtelen kiszélesedett előtte az embermagasságú sásfalak
szegélyezte út. Előtte csillogott a tó tükre. Balról, a nád között, egy
deszkakunyhót látott rejtőzni. Előtte ki volt kötve egy bárka. A parton
halászeszközök.
Hála Istennek, fellélegzett és a kunyhó felé ment, hogy annak védelmében
lefeküdjék. Tele volt rakva ládákkal és hordókkal. Egy csomó takaró
feküdt ott. Világot gyújtott és annak fényénél látta, hogy a ládák
cukrot, dohányt és kávét tartalmaznak. Most tisztában volt a helyzettel.
Galiciai csempészek rejtekhelyére akadt, akik innen csempészték át
árújukat a tó vizén keresztül Oroszországba.
Letette az aktatáskát, levetette a bundát, a kabátot, a mellényt és
látta, hogy ingének ujját teljesen átitatta a vér. A zsebéből előkerült
az összecsukható olló, amellyel levágta az ing ujját. Kinyitotta a
kötszercsomagot és lement a pár lépésnyire lévő tópartra. Itt
megvizsgálta a sebet. Hússeb volt, mely átjárta a felsőkar izmait. Most
jött csak a fájdalomnak teljes tudatára, amikor a hideg vízzel megmosta
és hűtötte sérülését. Ereje annyira fogytán volt, hogy a fájdalom első
rohama majdnem elvette eszméletét. Alaposan össze kellett szednie magát,
hogy a sebet rendszeresen megtisztítsa és bekötözze.
Erre kissé engedett a fájdalom. Bemászott a kunyhóba, az ott lévő
takarókból fekhelyet készített magának és azon volt, hogy pihenjen, de
el ne aludjék. Ez azonban nem sikerült neki. A vérveszteség és az
izgalom túlságos nagy volt. Jótékony álomba merült.
Délutánig aludt és amikor felébredt, azt sem tudta, hol van. Lassan
felemelkedett. A karjába nyilaló fájdalom ébresztette a valóság
tudatára. És most újra elvonultak előtte a mai reggel borzalmas
élményei. Emlékeztették veszedelmes helyzetére. Már besötétedett.
Meggyújtott egy gyufát és megnézte, hány az óra. Fél négy volt. Tehát
közel nyolc órát aludt. Azután hirtelen felnevetett:
– Hát még sem csíptek meg.
Most már csakugyan biztos lehetett benne, hogy az üldözők nem fognak
ráakadni. Bizonyára azt hitték, hogy a mocsár ragadta ki a fogságból –
mindörökre.
Éhség és szomjúság gyötörte. Ivott a tó vizéből. A bunda zsebében pedig
akadt még egy kis kenyér, melyet anyja dugott oda és egy tábla
csokoládé. Milyen jól esett! De legalább kétszer annyi lett volna.
Átkutatta a bunda összes zsebeit és boldog volt, hogy a gondos anya egy
csomag cigarettáról sem feledkezett meg.
Hogyan gondoskodott mindenről. Ő maga nem is gondolt volna erre.
Rágyújtott és kiülve a kunyhó elé, szemét a tó felületére szegezve,
következőképen monológizált:
– Kedves Istvánkám, eddig szemtelen szerencséd volt. Teljesen
érdemetlenül. Mert kis híja és agyonlőttek volna, vagy felnyársalt volna
egy faág, vagy legalább is orosz fogságban ülnél. No, épen
belefulladhattál volna a mocsárba is. Mert hiszen az eféle ingovány
mirevaló? És aztán, Isten tudja, lehetett volna itt, ahova olyan
zseniális módon kieszelt függő hidam elvezetett, valami más is, mint
épen ez a csempészfészek.
– Ez a cigaretta azonban egy bécsi kávéházban sem esnék jobban, mint
itt. Kár, hogy Hédi nem lát. Ha most nem lenne háború és nem csücsülnék
egészen kétségtelenül az orosz front mögött, azt lehetne hinni, hogy
itt, ez előtt a minden emberi zajtól védett idillikus halászkunyhóm
előtt ülve, el vagyok telve a vadászat romantikájával. De most nézzük az
érem másik oldalát: Kötelességem a király parancsát teljesíteni. Azaz el
kell jutnom a nagy főhadiszállásra. Az pedig – és jobbkarjával kört írt
le a levegőben – valahol itt hátul van. Köztem és közte van mindenesetre
egy mocsár, amelyet nem szeretnék még egyszer kísérteni. Igazán nem. Az
ember ne akarja kétszer egymás után megütni a főnyereményt. Marad tehát
ez a csempészbárka, mely itt van kikötve, és a víz. Tehát, kedves
István, szíveskedjél felkelni, cigarettádat úgyis elszívtad már, légy
szíves hozzálátni annak a végrehajtásához, amit meg kell tenned és
amihez Isten idenyujtotta neked a segítő karját.
Arcát megint elöntötte az a napsugaras mosoly, melyet anyja úgy
szeretett rajta, de amelytől félt is, mert apjának emlékét keltette fel
benne.
Lement a bárkához és megvizsgálta. Egy kicsit rozoga, de őt még
valahogyan elbírja. Evezőt is talált. És aztán minden erejét meg kellett
feszítenie, hogy az otromba csónakot a vízre taszítsa. Végre úszott.
Most elhagyhatta robinsoni szigetét. De előbb előszedte térképét és
megpróbálta, hátha tisztába tud jönni azzal, hogy hol van. Ez azonban
nem sikerült. A ködben nem tudta megállapítani, kényszerű leszállása hol
ért véget. Már el akarta magát lökni a parttól, amikor még valami eszébe
jutott és újra kiszállt a csónakból. Visszament a kunyhóba és villamos
zseblámpájával alaposan átkutatta minden zegét-zugát. Meg is találta,
amit keresett. Egy ócska, piszkos nadrágot, hasonló kabátot, sőt még egy
pár otromba, halzsírral megkent, szalmával kitömött csizmára is akadt az
egyik sarokban.
– Nagyszerű, – nevetett maga elé, – most már világosan látom az utamat.
Erre még nem is gondoltam. – Levetkőzött, felvette a rongyos, piszkos
ruhát, felhúzta a hosszúszárú csizmát és egy pillanatig gondolkodott,
mit csináljon az aktákkal. Kinyitotta a táskát, kivette a király
leveleit és az inge alá rejtette őket.
Készen volt. Kár, – gondolta, – hogy itt nincs fényképész, jól
festhetek.
Halkan evezett közvetlenül a sásfalak mentén. Cél gyanánt kijelölt
magának egy kicsiny, vörös tűzpontot, mely ott szemközt a parton
fel-felcsillant mint egy törpe csillag. Vajjon mi lehetett? Tábortűz nem
volt. Bizonyára ház. De ki volt benne? Ha muszkák, akkor csónakján még
mindig visszamenekülhetett a víz sötétjébe, ha ugyan egy orosz golyó
bele nem talál. Egy darabon a nádas fedezete nélkül kellett
keresztüleveznie a tó tükrén, hogy odajusson.
Itt megszűnt a szélnek a nád közt folyton zümmögő zúgása. A csendben
világosan hallotta az ágyúk távoli, tompa dörgését. Arra nézett.
Tűzfényt tükrözött az ég. Ott volt a harcvonal. Ott folyt a küzdelem.
Meglehetősen messze volt. A csónak orra csikorogva felfutott a part
szemcsés homokjára. Egy kis galiciai parasztházikót látott maga előtt,
csendesen, békésen állt a tó partján, egy kis kert közepén. Óvatosan
odasompolygott és benézett az ablakon. A széles kemencénél, a kormos
kémény alatt, a fatűznél melegedve, szorosan összebujva ült és állt egy
paraszt család. Orosznak itt nyoma sem látszott.
Belépett. Ijedten rábámultak. A gyerekek felsikítottak. Az anya hangosan
imádkozott: Üdvözlégy Mária. Bizonyára azt hitték, hogy jönnek a
muszkák. A paraszt azonban nekiugrott, mint egy harapós kutya,
káromkodással üdvözölte és a fejsze után nyult.
– Nyugodtan ember, – kiáltott rá Arnóti István, – nem vagyok ellenség.
Magyar vagyok és megsebesültem.
A paraszt lebocsátotta a fejszét és morogva szólt:
– Ránk ijeszt, mintha nyomában járna az átkozott muszka. Mielőtt a
házamat felégetik, feleségemet, gyermekeimet legyilkolják, előbb
annyinak, amennyinek csak lehet, meglékelem a koponyáját. Akkor legalább
megszolgáltam a nekem szánt golyót.
– Hát erre vannak a muszkák?
– Még eddig nem. Különben maga jobban tudhatja, mint én. Kívülről jön és
azt mondja, sebesült!
– Igen, jó ember, az vagyok. Nagynehezen menekültem előlük.
Keresztüljöttem a mocsáron és csónakon áteveztem a tavon!
– No, akkor szerencséje volt. Ezen a parton még nem járt katona. Még a
mieink sem, akik pedig megvédhetnék azt a kis vagyonkánkat és rongy
életünket. Nézze csak, milyen vörös még ott a vizen túl. Már negyedik
éjjel ilyen. A muszkák ott mindenfelé fölperzselik a parasztok házait.
Az asszonyokat, gyermekeket agyonverik. Nem volt időnk elmenekülni
előlük. Nincs ám erre mindenkinek kocsija, lova. Szegény a vidék. No
üljön le hát.
Aztán feleségéhez fordult, hogy főzzön a vendégnek kávét és tegyen elébe
kenyeret, szalonnát, amennyi még van a háznál.
– Ez az utolsó, uram, amink még van. De ne mondhassa, hogy földit
szükségében elhagytam. Nem környékbeli paraszt úgy-e?
A kemence tűze lobogva bevilágította Arnóti István arcát, a paraszt jól
szemügyre vehette.
– Miért kérdi, jó ember?
– Mert a kabátja alatt olyan inget látok, amelyet csak a városi urak
viselnek. – Erre Arnóti nem is gondolt. A parasztnak igaza volt. Ez az
ing árulója lehetett.
– Hát nem akarok magával bujósdit játszani, – felelt a parasztnak, –
fölvilágosítom, kit fogadott házába vendégnek. Tiszt vagyok az
osztrák-magyar hadseregben, és pedig repülőtiszt. A készülékem
tönkrement és le kellett szállnom az oroszok közé. Sikerült
elmenekülnöm. Odaát a nádas szigetén ráakadtam egy kunyhóra. Ott
találtam ezt a holmit, ami rajtam van. Azonkívül, hogy megjutalmazzam a
vendéglátást, elárulom magának, hogy ott abban a kunyhóban sok láda
cukor, kávé, tea és liszt van felhalmozva. Ha elhozza, véget ér a
nélkülözés.
– Szentséges szűz Mária, – kiáltott fel az asszony, – milyen Istenáldás!
Az uram talán még ma éjjel átmehetne, ha ön megmutatná a rejtekhelyet.
Mert holnapra nincs már egy falatunk sem.
– Ha az ura evezni tud, szívesen, – szólt Arnóti István, – de az én erőm
elfogyott. Túlságos nagy volt a vérveszteség. Karom megdagadt. Már fel
se tudom emelni.
– Nyisd ki a ládafiát, anyjuk, – utasította a paraszt nagybuzgón a
feleségét, – tiszta vásznat szedjél elő, hadd kötözzük be a tiszt úr
sebét.
– Köszönöm, azt már magam elvégeztem. Ha indulni akar, kész vagyok.
Megitták még előbb a forró kávét, mely Arnóti Istvánnak nagyon jól
esett, aztán mentek a bárkába. Arnóti a kormány mellé ült, a paraszt
nekifeküdt az evezőknek. Előttük a láthatáron sárga és vörös lángnyelvek
cikáztak végig, mintha zivatar lenne. És a villámokra szakadatlanul
felelgetett a távoli ágyúk mennydörgése. A sásrengetegben nem volt épen
könnyű ráakadni arra a keskeny kikötőhelyre, ahonnan a szigetet meg
lehetett közelíteni.
Bámult a paraszt, mikor meglátta a felhalmozott kincseket. Jól megrakta
ládákkal a csónakot. Utolsónak Arnóti a hátrahagyott ruházatát dobta a
bárkába rakott ládák tetejébe. Azután visszaeveztek.
Órákig tartott az út és a gyermekek aludtak már, amikor visszaértek. Ott
feküdtek egy sorban, egymás mellett, a kemence oldalán, egy
szalmazsákon: – hét darab, fiú és leány. A legidősebb talán tízéves, a
legkisebb még nem volt egyesztendős. Arnóti István nézte az alvásban
nekipirult, egészséges, pufók gyermekarcokat és valami szent érzés
szállta meg. A paraszt és felesége mellette álltak és nem tudtak, mit
néz annyira a gyermekeken. Ő pedig szólt:
– Ezekért harcolunk. Ez a jövendő. Ezek lesznek hivatva az ezernyi
elesett fölött, mindazok fölött, akik életüket és vérüket feláldozták,
új erővel itt új világot teremteni. Isten óvja a gyermekeiteket!
Lassan, ünnepélyesen, szívrehatóan mondta. A paraszt levette hozzá a
prémes sapkáját, az asszony pedig halkan utánarebegte: – Isten óvja
őket, ámen.
Azután szalmaágyat vetett a vendég számára a kemence másik oldalán,
leterítette magafonta durva vászonnal és saját kezével készített tarka
pamuttakarót adott hozzá.
– Na, uram, most pihenjen le. Óvják meg a szentek, hogy semmi baj ne
érje.
Az ajtót lezárták nehéz vasretesszel. A kemencén pattogtak a kialvó tűz
utolsó szikrái. A sötét szoba kicsiny ablakán bevilágított a tűzpiros
éjtszakai menyboltozat. És Arnóti István azon törte a fejét, hogyan
juthatna vissza a hadsereghez.
Több órája feküdt már így ébren. Figyelte az alvók nyugodt szuszogását.
Hirtelen fölrezzent, hallgatódzott és ijedten felült fekvőhelyén.
Lódobogás, kardcsörtetés hallatszott. Rövid szünet. Azután
kardmarkolattal dörömböltek az ajtón és parancsoló hangon követeltek
bebocsáttatást.