V.

Arnóti Istvánnak másnap délelőtt sem volt szolgálata. Egy királyi

ordonánctiszt meghozta neki a parancsot, hogy délután 4 órakor a gépe

legyen indulóra kész, ő pedig jelentkezzék ugyanakkor a királyi palota

hadsegédi hivatalában.

Mindjárt reggeli után eljött érte a menyasszonya és ketten együtt

felhasználták a szép időt egy kis kirándulásra. Amint elmentek hazulról,

az anyát rögtön elhagyta mesterkélt jókedve. Egész éjjel álmatlanul

feküdt, azon gondolkozva, hogyan segíthetné ki fiát a feje fölött

tornyosuló viharfelhők veszedelméből. Megvallotta önmagának, hogy

tartósan nem lesz lehetséges előtte bujócskát játszani. Mert hiszen

akkor egy napon keserves szemrehányással léphetne eléje fia:

– Miért tetted ezt? Miért hagytál katonatisztté lennem? Hiszen tudod,

hogy köztünk, tisztek közt, milyen szigorú, megdönthetlen fogalmak

irányadók becsület és származás tekintetében. Nem lett volna szabad

megengedned, hogy tiszt legyek. Tudnod kellett, hogy valamikor önhibámon

kívül mélyen megalázhatnak, anélkül hogy jogom lenne védekezni. A

hazaáruló fia épen olyan becstelen itt, mint akár az apja maga.

Fel szeretett volna sikítani kínjában és nem tudta, hogyan legyen urrá

rettenetes gondolatai fölött. Zokogva vetette magát párnáira és épen

olyan kétségbeesetten fojtotta beléjük meggyötört lelkének jajszavát,

mint akkor, amikor férje szétzúzta minden boldogságát. Mint egy őrült,

úgy meredt bele a sötétségbe. Majd az imában keresett vigasztalást.

Azután ismét széttépte a rózsafüzért, hogy a gyöngyök ezerfelé is

szétszaladtak, mintha tettétől megrémülve menekülnének. Elátkozta

önmagát, amiért a kinálkozó új jövő kedvéért, el nem dobta magától

életét. Most már minden hiába. Most kiderült, hogy csak halasztás volt

az egész. És most, huszonkilenc év után, két életnek kell, még sokkal

kegyetlenebbül, bűnhődnie egy helyet.

– Édes Istenem – segíts hát rajtam.

Felkelt, felöltözködött. Alig várta a reggelt. Hogy a templomba

menekülhessen önmaga elől. Hátha a misén talál vigasztalást. Félt

egyedül lenni. Aztán az ablak előtt ült, egészen csendesen. Kibámult a

sötét utcára. Számolgatta a szomszédos templom órájának kongó ütését. És

még annyi órán át kellett gyötrődnie, amíg emberek közé mehetett. És az,

akiért annyit szenvedett, akiért őrületes kétségbeesés szorongatta anyai

szívét – nyugodtan aludta az erőteljes ifjúság egészséges álmát.

A templomban kissé megnyugodott. Már a sok ember látása is elterelte egy

kicsit gondolataitól. Mikor pedig teljesen megvirradt és a cseléddel

együtt takarításhoz láthatott, majd amikor megterítette az asztalt a

reggelihez, megint földerítette arcát a rendes, jóságos mosoly, mely

eltörölte a gyötrelmek éjszakájának nyomát. De azért volt olyan óvatos,

hogy a lapokat, mielőtt fiának helyére tette, előbb végignézte, nincs-e

bennük valami újabb, nyugtalanító közlemény. Nem volt semmi. Csak rossz

hírek a harctérről. Az oroszok friss túlerővel igyekeztek a magyar és

osztrák arcvonalat áttörni, hogy Krakó elé kerüljenek.

István vidáman jött reggelizni. Megcsókolta anyját. Jó étvággyal evett,

azután rágyújtott és elolvasta az újságokat. A fogait csikorgatta, mikor

a megújult orosz előtörésről olvasott. Az ellenség így akarta

ellensúlyozni azokat a súlyos vereségeket, melyeket a németektől

Hindenburg alatt szenvedett.

– No megálljatok csak, – szólt Arnóti István és lecsapta az újságot, –

majd elbánunk veletek. Nem jöttök keresztül. Ha százszor annyi

szerencsétlen muzsikot fogtok is gépfegyvereitekkel és kozákjaitokkal

tüzünk alá kergetni.

Csakhamar megjött a menyasszonya. Karonfogta és boldogan elmentek.

Kimentek Schönbrunnba és amíg ott sétáltak a királyi kastély szép

kertjében, így szólt a leányhoz:

– Tudod, az éjjel még sokáig feküdtem ébren és apámra gondoltam, akiről

nem is tudok magamnak képet alkotni. Pedig de sokszor és milyen nagyon

sóvárogtam utána, hogy bárcsak lenne apám, akihez hazajöhetnék, aki

édesanyám mellett lenne, aki dícsérne vagy korholna. És ez a sóvárgás

még fokozódott az utóbbi időben, mióta kitört a háború. Most még inkább

szerettem volna, ha lett volna apám, akinek bebizonyíthatnám, hogy méltó

vagyok hozzá. És ma éjjel végre megtaláltam azt, aki mindenben, amire

sóvárgok, megfelel számomra az apának. És tudod-e, hogy ki az?

A lány fejét rázta. Hogy élhesse bele magát az ő férfigondolataiba? Ő

nagyon szerette apját, de mint lány, anyjában is megtalált mindent, ami

gyermeki szükségleteit kielégíthette. Nem tudta másképen elképzelni

Istvánnál sem. Sőt, ő az anyát az apa fölé helyezte. Úgy képzelte, hogy

ha már valamelyiket nélkülözni kell, még kevésbé keserves az apa hiánya,

mint az anyáé. A férfi pedig tovább mondta:

– Talán vakmerőnek fog hangzani, hisz magamnak is úgy hangzik. Mert mi

jogom van nekem arra, hogy ennyire megkülönböztessem magamat két ország

annyi millió embere felett. És mégis úgy éreztem ma éjjel, mintha

hirtelen megtaláltam volna a hiányzó apát. Még pedig a mi hőn szeretett

Ferenc József királyunk személyében.

A leány csodálkozva nézett rá.

– De, István, hiszen ő a mi uralkodónk.

A férfi intett:

– Igazad van, Hédi, nektek császárotok, királyotok, uralkodótok. Én

azonban olyan csodálatos adományban részesültem tőle, hogy csak azzal az

egy érzéssel tudok betelni. Velem szemben úgy alakult át ez a király –

emberré, mintha az apám állt volna előttem és beszélt volna hozzám. De,

Hédikém, ezt persze nehéz szavakban megértetni. Ez az én legsajátabb

érzelmi ügyem. Eddig a királyt csak úgy ismertem, mint a nép

szeretetének fényétől beragyogott uralkodót. Sokszor, mikor még nem

voltam az ezrednél, hanem még az iskolába jártam, kiszaladtam a

Mariahilfer-strassera, hogy lássam a királyt, mikor Schönbrunnból bejön.

»Éljen« kiáltottam és megelégedetten mentem tovább, ha láttam barátságos

mosolyát és találkoztam jóságos tekintetével. De azért akkor még csak a

király volt ő számomra is. Azon az éjjelen, amikor a palota

előszobájában vártam parancsait és amikor megjelenhettem előtte, azon az

éjjelen nyertem más képet róla. Istenem! Hálából legszívesebben

letérdepeltem volna előtte. Akkor egyszerre betelt szívemben az apának

üresen maradt helye és a király töltötte be. Nem az a király, akinek

mint katona engedelmességgel tartozom, nem az a király, akit mint

alattvalója szeretek, tisztelek, hanem az a király, aki mint ember az ő

kimondhatatlan jóságában megnyerte a lelkemet és azt az érzést töltötte

belém, hogy nála minden, de minden ellen oltalomra találok. Itt van a te

apai védelmeződ, aki rólad gondoskodik, akiért fentartás nélkül helyt

állhatsz életeddel.

– Igazad van, kedves István, – szólt a lány, – értem nagy tiszteletedet

a király iránt, annál is inkább, mert hiszen az ő személyes

szolgálatában állsz.

– Nem, nem úgy, kedves Hédikém, tévedsz érzelmem okaiban. Ezzel semmi

dolga nincs a személyes szolgálatnak. De mondtam már, ezt nem tudja

senki más megérteni, de nem is kell, hogy megértse más. Ma éjjel óta,

hogy ez a megismerés derengett bennem hiánytalanul boldog vagyok.

Ettől az utolsó mondástól megijedt a lány. Ilyesmit nem volna szabad

kimondani. Úgy hangzik, mintha az ember kihívná a sorsot. Legszívesebben

meg is mondta volna ezt a vőlegényének. De uralkodott magán, hogy el ne

rontsa kitünő hangulatát.

Ellenben hirtelen nagyon csöndes lett. A férfi azonban észre sem vette,

hanem mesélt neki utolsó útjának szépségeiről. Milyen gyönyörű látvány

az, amikor magasan lebeg a fellegek fölött, maga alatt a föld még az ég

leplébe burkolva, míg őt ott a magasban már simogatják a fölkelő nap

első sugarai. – Olyan ez, mint a rózsás szűzi ajkak csókja, – ömlengett,

– ha valaki megpillant odafenn, amint szép gépmadaram fehér szárnyai

visszaverik a rózsaszínű sugarakat, valami új, tarkán lebegő csillagnak

nézhet. Amelyik számára jött valahonnan és elmegy tőle valahová. És

aztán látnod kellett volna, amikor közeledtem Przemyslhez és épen a

Kárpátokon repültem keresztül, a Magas-Tátra hófödte bércei hogyan

ragyogtak fel époly színesen, mint magam, az első sugárkévék csókjai

alatt. És a felhőket, hogy díszítették a szivárványszerű tarka

színszalagok. Alattam pedig a fekete éjszaka lassanként hogy alakult át

zöldeskék légtengerré, mely egyre világosabb lett, amíg földanyó végre

teljes fehér fényében ragyogott felém.

– Ez igazán nagyon szép lehet.

– Bizony, nagyon szép. Szeretném, ha egyszer elkísérnél, hogy odafenn,

Isten véghetetlen, nagy székesegyházában ujjongó reggeli imádság töltse

el lelkedet. Azt mondom neked, Hédikém, ez tisztít, ez felszabadít

minden földi gond, minden vágyakozás alól.

Letelt az idő, vissza kellett menni a városi vasúthoz, hogy

hazainduljanak. A kocsihoz érve látták, amint előttük felszállt két

tiszt, mind a kettő sebesült, karjuk felkötve. Az egyik, egy csehországi

dzsidás, régi ismerőse volt. Ugyanabban a kerületben nőttek fel és nem

egyszer tettek meg közös kirándulásokat. Az apja nagybirtokos volt;

gazdag ember, akinek vagyoni viszonyai megengedték, hogy fia

versenylovakat tartson és tagja lehessen az előkelő osztrák

automobil-egyletnek.

Mikor István belépett a kocsiba, ez már annyira megtelt, hogy

menyasszonyával ott kellett helyet foglalnia közvetlenül az ajtó mellett

és így nem jutott két bajtársával közelebbi érintkezésbe. Ezek látták őt

felszállni és Arnóti István tisztelegve üdvözölte őket. Még a sapka

szélén volt a keze, amikor máris átfutotta a hideg, borsódzott a háta,

mert a dzsidás úgy tett, mintha nem venné észre köszöntését és a

mellette ülő tiszt figyelmét is elterelte, hirtelen figyelmeztetvén azt

valamire az ablak előtt. Ez félbeszakította már megkezdett tisztelgését

és a megjelölt irányba tekintett. Ez a tiszt gyalogos volt a

deutschmeister ezrednél. Arnóti merően ránézve a két tisztre, egész

lassan ült le és menyasszonya észrevette, hogy hirtelen nagyon nehéz

lett a lélegzete.

– Valami bajod van? – kérdezte aggódva.

– Nem, nem, – szólt idegesen, – már jobban vagyok, valószínűleg

tévedtem.

– Sápadt vagy, kedves Istvánom.

– Igen?… Sebaj, majd elmúlik.

– Ismered azt a két tisztet?

– A dzsidást igen jól ismerem. Kohut András… az apjának nagy

petroleumtisztítója van. Nagyon gazdag ember. A másikat csak látásból

ismerem.

A kocsi elindult és mind a ketten kinéztek az ablakon. Mikor odaértek,

ahol ki kellett szállniok, Arnóti István az ajtóból még egyszer

visszafordult, hogy bajtársait köszöntse. Ezek megint nem látták, mélyen

ráhajoltak egy könyvre, melyből a dzsidás magyarázott a másiknak

valamit. Arnóti István kiszállt és mikor ott állt az utca forgatagában,

cigarettára gyújtott. Majd így szólt:

– Azt hiszem, kísértetet láttam. Hisz ez nevetséges lenne.

A lány karon fogta és tovább vonta.

– Nem mondanád meg, István, hogy az utolsó félórában mi van veled?

Micsoda kísértetet láttál és mi az, ami nevetséges lenne?

Görcsösen szívta a cigarettát.

– Én Istenem, hát mért ne mondanám meg neked. Mikor beléptem a kocsiba

és köszöntem két tiszttársamnak, nem viszonozták tisztelgésemet, hanem

kinéztek az ablakon. Úgy éreztem, mintha készakarva tették volna és

súlyosan meg akartak volna sérteni. De hát ez csak nevetséges!

A lány szívdobogást kapott… egyszerre besötétült előtte, minden

boldogsága oda volt. De uralkodott magán, rámosolygott és úgy mondta:

– De, édes István, ugyan miért ne üdvözölnének téged a tiszttársaid.

Hiszen az képtelenség.

– Persze-persze. Megérdemlem, hogy összeszidjál. Valószínűleg nem

láttak.

De a lány jobban tudta. Ez annak a cikknek a következménye volt. A méreg

már hatott. Istenem, hogy fog ez végződni! Hazakísérte vőlegényét és

nála maradt addig, amíg el kellett mennie a palotába; azután fölkereste

édesapját és elmondta neki az esetet.

Az nyugodtan végighallgatta, majd felírta magának a dzsidástiszt nevét

és nem szólt semmit. De amikor a leány később megint benézett hozzá, már

nem találta odahaza. Azt hitte, hogy apja megszokott esti sétájára ment

és ezért távozása nem keltett benne semmiféle aggodalmat.

Az apa azonban a legközelebbi kávéházban kikereste a címtárból Kohut

hadnagy lakását és ez néhány perc mulva csodálkozva forgatta ujjai közt

azt a névjegyet, melyet legénye elébe tett és amelyen ez volt olvasható:

Bechner Mihály Alajos, a Szent István-székesegyház gondnoka. Az öreg úr

pedig belépett a szobába.

– Miben lehetek szolgálatára, gondnok úr?

Az pedig nem sokat kertelt, hanem elmondta, amit hallott és

felvilágosítást kért a hadnagytól. Meglehetősen kihívó volt a hangja és

a dzsidáshadnagyot csupán látogatójának ősz feje tartotta vissza a

hasonlóan éles választól. Így szólt:

– Tiszt vagyok és jól tudom, mi a tennivalóm. Arnóti István hadnagy úr

nem téved, ha felteszi, hogy én nem akartam köszöntését fogadni. Ha így

cselekedtem, bizonyára van erre okom. Ezt azonban nem tartozom önnel

közölni, hanem csak a becsületbíróságnak mondom meg.

Az öreg úrnak főtt a feje. Homlokát elöntötte a verejték. Ugy kellett

zsebkendőjével megtörülnie. Fölkelt.

– Kohut hadnagy úr.

– Parancsára, gondnok úr.

– Nekem is volt szerencsém tiszti rangban szolgálni és harcolni. Csak

súlyos sebesülésem kényszerített rá, hogy kilépjek a hadseregből. Ez

azonban nem gátol meg abban, hogy jövendőbeli vőm megsértéséért önnek

hasonlóval ne fizessek. Vegye tudomásul, hogy én, mint egykori tiszt,

ugyancsak kitünően tudom, hogy mi a tennivalóm. Amennyiben ön holnap

délelőtt 10 óráig ezért az engem is ért sértésért nem kér bocsánatot,

akkor, öreg voltom mellett is, meg fogja hallani a továbbiakat. Van

szerencsém.

A fiatal hadnagynak torkán akadt a búcsúszó, tanácstalanul nézett a

szobát elhagyó gondnok magas, szikár alakja után. Mikor az ajtó

bezárult, egy nótával próbálta e látogatás nyomán támadt rossz

hangulatát elfütyülni. De nem igen sikerült. Cigarettára gyújtott, de az

is csütörtököt mondott. Végre, mind kényelmetlenebbül érezvén magát,

felöltözködött és elment egy kávéházba.

Jóideig ült ott egyedül, elgondolkozva. Az ő nézete szerint teljesen

korrekt cselekedet volt Arnóti hadnagytól a köszöntést megtagadni. Mikor

az a cikk megjelent, több tiszttársával beszélgettek róla. Még aznap

átkutatták a szóbanforgó ezred harminc év előtti irattárát. Így jutottak

arra a megdönthetetlen meggyőződésre, hogy Arnóti István hadnagy

kétségtelenül a néhai Arnóthy gróf fia. Ez utóbbi pedig egy orosz kémmel

való, hitelesen megállapított összeköttetése folytán épen csak annyira

kerülhette el sorsát, hogy állami segítség nélkül végezhetett magával.

Ilyen körülmények közt tulajdonképen skandalum volt, hogy ennek az

embernek fia tiszti kardbojtot viselhessen. Itt minden követ meg kellett

mozdítani, hogy a tisztikar mielőbb megszabaduljon ettől az embertől.

Hiszen Kohut András mint ember határozottan rokonszenvezett Arnóti

Istvánnal. Ifjúkorában kedves játszótársa volt, nem egy csinytevésnél

tartotta érte a hátát és volt oka őt föltétlenül becsületes és

igazságszerető embernek tartani. Ha Arnóti civilruhában szállt volna fel

a kocsira és köszöntötte volna, a rajta lévő egyenruha mellett is,

hozzálépett volna, hogy megrázza kezét. Megtette volna, még ha tudja is

róla mindazt, ami mostani magatartására kényszeríti.

De… Arnóti István nem mint civilista köszöntötte, hanem mint tiszt. Itt

aztán nem lehetett neki többé akarata. Itt meg kellett mutatnia ennek a

tisztnek, hogy mint tiszttársát többé nem ismeri. Másra Kohut András

dzsidástiszt nem volt képes kilyukadni. Most azonban a jövendőbeli após

is beleavatkozott a dologba és mintegy megelőzte Arnóti Istvánt.

A dzsidáshadnagy megrendelt egy konyakot. Már a kávé sem tudta

hangulatát emelni.

Az após – még egyszer elővette a névjegyet és olvasta – a Szent

István-székesegyház gondnoka, szolgálaton kívüli katonatiszt…

közbecsülésben álló férfi… idegesen ide-oda forgatta a névjegyet. Nem

volt képes olyan utat kifürkészni, mely az öreg emberen keresztül

napirendre vezethetne. Ez okvetlenül pisztolya elé állítja, ha nem kér

bocsánatot.

Olyan keményen tette le az asztalra a konyakos poharat, hogy letörött a

lába. Az öreg úrral, az sehogy se megy. Ezt nem tudta magára venni. Még

ma fel kell keresnie egy barátját, hogy megbeszélhesse, mit tegyen.

Elkáromkodta magát, azután odadobta a pincérnek a neki járó összeget,

balkarjára huzatta köpenyét, még felkötött jobbkarjának oldalán a

kabátujja üresen csüngött alá.

Egyanekkor Arnóti István, új királyi parancsokkal ellátva, néhány percre

hazajött, hogy anyjának istenhozzádot mondjon és hogy összeválogassa az

útravalót a nagy főhadiszállásra, a főherceg-főparancsnokhoz vezető

repüléséhez. Épen, amikor a dzsidáshadnagy összeült barátaival az eset

megtárgyalására, Arnóti István nekilendíttette a légcsavarokat és

repülőgépével fölemelkedett a földről.