Bechner gondnok a reggelinél ült feleségével és lányával. Kijelentette,
hogy ma tovább marad itthon, ráér később bemenni hivatalába. Várta Kohut
hadnagy válaszát.
Megjött a postás és levelet hozott. Felbontotta és mivel nem ismerte a
kézírást, szokása szerint mindenekelőtt az aláírást nézte meg. Áhá,
szólt magában, Kohut hadnagy úr írásra szánta magát. Elolvasta. Tudta,
hogy felesége és lánya ilyenkor figyelik az arcát, hogy abból
állapíthassák meg, kellemes vagy kellemetlen volt-e a levél tartalma.
Közönyt erőltetett tehát arcvonásaira. De nehezére esett ezt a közönyt
tanusítani, mert a hadnagy levelének hangja és modora felforralta vérét.
Röviden, velősen így szólt a levél:
»Igen tisztelt Székesegyházi Gondnok Úr!
Sajnálom, de annak az óhajának, hogy Önnél megjelenjek, nem tehetek
eleget. Megmaradok azon az álláspontomon, hogy Arnóti István jelenlegi
főhadnagy úr nem való hadseregünk tisztikarába.