Ugyanebben az órában, éjfél körül, ott ült a századosné öreg
bidermeier-íróasztala előtt, melyet még apjától örökölt. Kinyitotta a
titkos fiókokat és a simára csiszolt asztallapon maga elé teregette
képeit, leveleit.
Órák óta azzal foglalkozott, hogy újra átkutatta a kezdetben annyira
boldog, később annyira súlyossá vált multat. Azon kezdte, hogy előszedte
a fiókból István apjának arcképeit, föléjük hajolt és könybeborult
tekintettel belenézett az ott ábrázolt javakorbeli katonatiszt nevető
szemeibe.
Ezek a nevető szemek… ez a büszke, parancsoló száj!… hogyan szerette
mindezt valamikor és hogyan tartotta magát akkor a legboldogabb
asszonynak. Igaz, a férfi családja nem szívesen vette, hogy magyar
főnemes létére elvett egy polgárí származású szegény leányt, egyszerű
bécsi hivatalnok szép gyermekét. Jobbnak találta volna, ha a fiatal
Arnóthy gróf, akire az ifjabb mágnásfiúk cifra nyomorúsága várt, kissé
könnyelműbben és egyúttal kissé számítóbban gondolkozik.
Kedélybetegnek mondták, amikor közölte velük komoly szándékát, hogy
meglehetős sok adóssága és veleszületett előkelő kedvtelései mellett is
pénz nélkül házasodik. De nevető szemei veszedelmesen föllángoltak, ha
legkevésbé is kétségbe vonták ennek a szándékának komolyságát. Hamar
készen volt azt, akinek viselkedése sértette, a zöld gyepre hívni.
Hajnalban 4 és 5 óra közt, pisztolyra vagy kardra. Neki mindegy volt.
Így hát visszavonultak tőle. Kevéssel lakodalma után észrevette, hogy
nem tekintik többé szalonképesnek régi köreiben. Ekkor ki akarta dacolni
jogát magának és asszonyának. Hiába. Néhány nagyon kínos nyilvános
botrány következett. Ezek miatt áthelyezték egy vidéki ezredhez. És
fölszállt benne a keserű gyűlölet, mely épen a kis csehországi helység
magányában talált a legtáplálóbb talajra.
Ameddig még az előkelő bécsi ezrednél állt, hitelezői türelmesek
maradtak. De amikor Jungbunzlau hepehupás kövezetén kezdett csörtetni
kardja, egyszerre csak ott termettek ők is.
Hajszolták. Megfenyegették, hogy elszedik tőle az utolsót is, amije még
volt, a három tiszti csillagját.
Ekkor ő, aki addig ellenszenvvel viseltetett a szesz iránt, elkezdett
esténkint a piactéri vendéglőbe járni, hogy leöblögesse búbánatát. Ezt a
korcsmát, a kis város legelőkelőbb helyiségét, nemcsak tisztek, hanem
mindenféle átutazó egyének is látogatták.
Ott ismerkedett meg egy emberrel, aki ezután a százados életének,
halálának ura lett. Nem igen tudták, kicsoda. Csak többhónapos
időközökben jött Jungbunzlauba, azt mondta: üzleti dolga van ott.
Tarokkozott a századossal. Így ismerkedtek meg. Másnap már a lakására is
ellátogatott.
Ez az idegen, aki éles, oroszos kiejtéssel beszélt, a vidéki városban
meglehetős feltünést keltett. Választékos ruházata, jó modora, drága
bundája, gyémántjai miatt vagyonos embernek tarthatták. Megjelenése
szerint katonatiszt lehetett valamikor, mert bár ötven körül járt,
peckesen tartotta magát. Mozdulatai kimértebbek, keményebbek voltak,
mint polgári egyéneknél lenni szokott.
Arcának ellenben visszataszító brutális kifejezése volt, mely az angol
John Bull karrikaturájára emlékeztetett. Buldogszerű képén széles
nevetés ült, mely feltolta húsos ajkait és felfedte erős, sárgás
fogsorát.
Férjének képe mellett ennek az embernek a képe is fölmerült a századosné
előtt. Látta őt, amint először átlépte szerény lakásuk küszöbét és
kifogástalan meghajlással udvariasan kezet csókolva neki, keményen
fölnevetett, mondván:
– Nagyságos asszonyom, bocsássa meg nevetésemet, de komikus dolog ilyen
szép asszonyt ilyen gyönyörű férfi oldalán egy ilyen, bocsánat
őszinteségemért, orosz-lengyel szálláson találni.
Ezek a szavak juttatták az asszonynak legelőször eszébe otthonuk
szegényességét. Eddig ügyet sem vetett rá. Az ő világa nem fényűzésből,
nem elegáns bútorokból, szőnyegekből állt. Az ő világa – a férje volt.
Hiszen nem lett volna igazi asszony, ha nem kívánt volna magának egy
tiszta, rendes otthont. De hiszen ez az otthon is tiszta és rendes volt.
Szobáinak padlója olyan fehérre volt surolva, hogy enni lehetett volna
róla. Hogy nem álltak benne bársonyszékek, puha pamlagok, hogy a
bútorzat csak olcsó nyírfaszékekből állt, melyeknek egy kis
axminster-szőnyeg adott alapot, arra eddig semmi súlyt nem helyezett.
Beérte azzal, hogy apró ablakai előtt hófehér függönyök díszlettek és
hogy egypár tarka virág festette barátságosra a rideg tisztilak
levegőjét. Illatuk minden drága divatszagosítónál kellemesebben töltötte
be a kis szobát. Az idegen ebédre maradt. Férje kívánságára néhány drága
szezónételt kellett sovány konyhapénzének terhére feltálalnia.
Ezután, amikor már a szivarra, likőrre, kávéra került a sor, férje,
házasságuk óta legelőször, kérte, hogy a vendéggel, akivel fontos
megbeszélni valója van, hagyja egyedül.
Fontos…! Néhány hónappal később átkozta önmagát, amiért olyan ostoba
volt, hogy férje óhajának eleget tett. Halálra büntette volna magát
érte, ha nem hordta volna magában a súlyos felelősséget egy második
életért.
Ha legalább hallgatódzott volna, amint kíváncsiságában sok más asszony
szokta, ha valami érdekes dolgot lehet megtudni. De nem. Nyugodtan,
minden balsejtelem nélkül hagyta el a szobát és kinézett az ablakon
Bogislaw herceg öreg várának durcás falai felé.
Észre sem vette, hogy órákig ült ott. Csak akkor kelt fel, amikor
besötétedett. Kiment a konyhába, hogy világításról gondoskodjék.
Beküldte a cselédlányt a lámpával, megkérdeztette, van-e az uraknak a
vacsorára vonatkozólag valami különös óhajuk.
A cseléd visszajött a válasszal. Hogy menjen át a szállodába és hozzon
egypár üveg pezsgőt. Az Istenért! Alaposan megrémült az asszony. Az ő
kasszájából asztali borra is alig telt. Adósságból pedig elég volt. Ezt
megígérte az ura. A hitelezőkkel való izgalmaknak egyszer már véget kell
vetni.
Míg így tépelődött, a cseléd felkötötte a kendőjét és fogta a kosarát.
– Hát van pénze?
– Hogyne, nagyságos asszony. Adott a százados úr 50 forintot.
– Ötven forint! – Ennyi pénzt a fiatal asszony régóta látott egy
rakáson. Az ura pedig javíthatatlan könyelműségében pezsgőre költötte…
A lány visszajött. Bevitte a pezsgőt a szobába… jeget is kellett hoznia.
Várta, hogy most csak behívják őt is.
Nem hívták. Tanácstalanul ült szobájában. Nem gyújtott lámpát.
Sötétségbe burkolta magát és gondolatait. Végre elaludt. Csak éjfél után
ébredt fel. Kopogó lépteket hallott és gyertyafény lobogott a szemébe.
Előtte állt a férje. Szájában cigaretta, nevetve dadogta:
– Még fenn vagy, Rézikém? Vagy elaludtál? Ejnye, te vártál. Az ördögbe
is, add csak azt a széket… de nehéz a csizmám… mégis csak sok volt.
Hiszen… az em–bernek… már… egészen… szokatlan… a pezsgő.
Fölkelt, elvette tőle a gyertyát, széket tolt neki, gyorsan, mert
tántorgott. Ilyen állapotban még nem is látta az urát soha.
Részeg!… Lefektette.
A legényt nem akarta híni, sem a cselédleányt. Holtra szégyelte volna
magát.
A százados zajosan kacagva, értelmetlenül fecsegve, végre az ágyba
került és rögtön elaludt. Ő pedig összeszedte a földre szórt
egyenruhadarabokat. Amint máskor a százados maga szokta. Szép tisztán,
rendesen a ruhafogasra aggatva valamennyit.