– Szent Isten! – Eleresztette, mintha lángba kapott volna. Rábámult,
mint valami kísértetre. Azután alvó férjére nézett, mintha tőle várná a
rejtély megoldását. Honnan jutott a pénzhez?
Percek multak, amíg föl merte szedni, meg merte olvasni. Elállt a
lélegzete, mikor a végére ért:
– Tízezer forint.
Csöndesen ült most, kezében a pénz, fejét törve, miként juthatott a
férje ehhez? Holott épen aznap reggel, mikor konyhapénzt kért tőle,
nevetve mondta:
– Édesem, minthogy becsületszóra megfogadtam neked, hogy többé adósságot
nem csinálok, tehát, sajnos, csak üres századosi zsebekkel szolgálhatok.
Isten tudja, hogyan jövünk ki elsejéig. Magadnak kell rá módot találnod.
Erre aztán délelőtt levelet írt apjának egy kis pénzért. Ha nem is volt
neki sok, számukra szerény fizetéséből is mindig le tudott csípni
valamicskét.
És most… Honnan került ez a pénz?
A bádogtartóban utolsót lobogott a gyertyaláng.
A sötétség, a fekete éjszaka, mely szemeire borult, megsugta a választ.
A százados nem tudta, hogy a felesége ezen az éjszakán csak reggeli
szürkületkor feküdt le, akkor is csak azért, hogy a cselédlánynak ne
legyen a szokatlan virrasztásáról semmi pletykázni valója.
Pont hétkor jött a legény gazdáját fölébreszteni. Fölkelt. Mielőtt még
jóreggelt mondott volna a feleségének, tekintete az éjjeli szekrényre
esett, melynek horgolt takaróján ott feküdt a bankjegycsomó. Egypár
pillanatig rábámult, aztán felkapta a pénzt és lapozgatta, forgatta
ujjai közt. Majd ránézett a feleségére, találkozott ennek kérdő
tekintetével. Ránevetett:
– Csodálkozol, úgy-e? No de, ne aggódj, szerelmem, nem kölcsön. Mit is
akartam mondani, ne nagyon törd a fejecskédet rajta, holnap Bécsbe
utazom és kifizetem kínzóim falkáját. De persze nem teljes összegben. Jó
kereskedő leszek. Igyekszem egyezkedni. Hadd maradjon belőle valami.
Kár, hogy nem maradhat meg az egész áldás. De ez persze magunk közt
marad. Hallod? Szigorúan magunk közt.
Gépiesen ismételte az asszony: – Teljesen magunk közt. – De aztán
bátorságot vett magának:
– Miért kaptad ezt a pénzt?
– Hiszen mondtam már, se nem kölcsön, se nem ajándék. Dolgoznom kell
érte. Úgyszólván előleg. Katonai tudományos munka.
– Attól az idegentől, aki tegnap vendéged volt?
A férfi elfordította fejét, mintha nem bírná az asszony nézését
elviselni. Azután felelt:
– Természetesen. Az az ember katonai szakkönyveket ad ki. Valószínűleg
jó üzletet csinál velük. Krakóban székel. No hát, – megint feléje
fordult, – most már mindent tudsz. Remélem ád az öreg három nap
szabadságot, hogy Bécsbe utazzak. Erre föltétlen szükségem van. Nehéz
lesz elválnunk egymástól, úgy-e? Először történik. De nem kell azért
sírni. Hiszen nem megyek háborúba. Épen egészségesen kerülök vissza. És
az a három nap nem a világ.
Délfelé visszajött az ura a szolgálatból. Közölte vele, hogy a
szabadságot megkapta. Ebédre meghívta barátját, Micislaw urat, akivel
délután még sok megbeszélni valója van. Az asszony egész délelőtt
megmagyarázhatatlan izgalomban volt. És annyira idegessé lett, hogy
végül olyan volt, mint a lázbeteg. Valami belső hang dübörgött benne.
Retteneteset mondott neki: Urad hazudik… Le akarta küzdeni ezt az
érzést. Nem akarta hallani ezt a hangot. Menekült előle. De mindig utána
hangzott:
…Hazudik…
Körmeit belevéste tenyerébe, föllázadt a rettenetes szó ellen. Végre
azonban kénytelen volt megnyugodni annak túlerejében és kutatni kezdte,
hogyan jusson a hazugság nyomára. Mikor most férje bejelentette, hogy az
idegen ismét vendége lesz, ráakadt a módra. Közel lesz megint hozzá.
Ahhoz, aki nézete szerint férjét az első hazugságba kergette. Mennyire
gyűlölte azt az embert! Milyen szívesen megölte volna ezért a borzasztó
gonosztettért, amely szétzúzta minden időkre legszentebb bizalmát! Nem
ismert önmagára. Minden női művészettel azon volt, hogy az ebédhez
lehetőleg kicsinosítsa magát. Megnyerő szeretetreméltósággal mulattatta
az idegent az asztal mellett. Szinte túlzott szeretetreméltósággal. Úgy
hogy a százados többször élesen fürkészte tekintetével, a vendég pedig
nem volt tisztában vele, vajjon az a sok kedvesség, csak a személyének
szól-e, vagy talán a férj szegte-e meg adott becsületszavát és mégis
eljárt a szája annak a kis gazdagságnak a forrása felől, mely a nőt
annyira megörvendeztette.
Mikor feltálalták a kávét, az asszony fölkelt, kezet nyújtott a
vendégnek és így szólt:
– Most magukra hagyom az urakat és pihenni megyek. Talán lesznek oly
kedvesek, hogy engem nem hanyagolnak el megint annyira, mint tegnap.
Az idegen kézcsókkal udvariaskodott.
– Boldog leszek, ha mielőtt ismét szerencsém lesz a nagyságos asszony
társaságához.
Még megcsókolta a férjét és ment. Besurrant a hálószobába, levetette a
cipőjét, papucsot vett fel és zajtalan léptekkel a konyhába ment.
Mindent átgondolt előre, A cselédlányt elküldte a szénkereskedőhöz, aki
messze kinn lakott a város előtt, a legényt pedig a kaszárnyába
menesztette, hogy hozza rendbe a százados úr lovát, ha netalán ki akarna
lovagolni. Megkönnyebbülten föllélegzett. Biztos volt benne, hogy senki
meg nem lepheti. Egyedül volt a konyhában. Még egy pillanatig várt, amíg
a kapu becsukódott a távozók mögött. Azután zajtalanul, mint az árnyék,
végig lopódzott a folyosón, férje dolgozószobájának ajtajáig.
Odabenn ugyan halkan beszéltek, de ő világosan hallott és megértett
minden szót. Forróság öntötte el, azután a hideg rázta. Tántorogva,
nagynehezen visszavánszorgott hálószobájába. De megtört az ereje. Még be
tudott menekülni az ágyba. Arcára vonta a dunnát, beletemetkezett a
párnákba, hogy senki meg ne hallja görcsös, elcsukló zokogását. Úgy
feküdt ott, mint egy halálra sebzett vad. Eddig derűs égboltjára örök
éjszaka borult. Egy nagy, szép világ elveszett számára. Azt hitte, hogy
belehal. Kívánta a halált. De megsemmisítő fájdalmából felkorbácsolta az
a tudat, hogy nem áll jogában önkezével véget vetni életének. Szíve
alatt új élet sarjadzott. Az hatalmasabb volt, elnémította az ő óhajait,
nyugalomra kényszerítette. Így sikerült annyira magához térnie, hogy
amikor férje kijött és behívta, mit sem fedezett fel arcán abból a rémes
viharból, mely lelkében tombolt.
Ekkor hallotta, hogy az idegen még ma éjjel utazik férjével együtt
Bécsbe. Elsápadt. Ura azt hitte, hogy az elválás gondolata miatt.
Megölelte, hogy csókjaival megnyugtassa. Ő pedig legszívesebben
eltaszította volna magától. Azt a férfit, akit röviddel azelőtt még mint
legkedvesebbet, legjobbat szeretett minden emberek felett. De uralkodott
magán és mosolyogva hallgatta az idegent:
– Nagyságos asszonyom, becsületszavamra, épen, egészségesen hozom haza
az urát. Szerencsés véletlen folytán nekem is Bécsben van üzleti dolgom.
Úgy tűnik fel neki ez az ember, mint a testet öltött sátán. Csöppet sem
terhelte volna a lelkiismeretét, ha ezt, aki mindent szétrombolt benne,
mint egy veszett kutyát, lepuffanthatja.
Szeretetreméltó mosolyának álarcában kikísérte az urakat az éjjeli
vonathoz és aztán megállt a védetlen, széles pályatesten, utána nézett a
vonatnak, melyet mint valami gonosz kísértetet, mely szárnyaira emeli a
gaztettet, elnyelt az éjszaka.
Üresen csillogtak előtte a vassínek. Az állomásfőnökhöz ment:
– Mikor indul a következő vonat Bécsbe?
– Reggel 4 óra 30-kor, nagyságos asszonyom.
Most 11 óra volt. Hazament. Egy kézitáskába becsomagolta a
legszükségesebbeket. Aztán éjjel 3 órakor kigyalogolt a pályaudvarra.
Csúnya idő. Méltó a gondolataihoz. Vihar és eső.
Egyedül ő szállt fel a vonatra. Fagyos, mozdulatlan arccal ült a második
osztályú szakaszban. Mereven kibámult az ablak előtt elvonuló sötét
képekre, amíg a hajnal derengett. Mikor más utasok jöttek a szakaszába,
lehunyta szemeit és ki se nyitotta őket Bécsig. Ott meg volt ijedve,
hogy amire rászánta magát, azt most meg is kell cselekednie. Becstelenné
lett férjéből talán még az utolsó pillanatban becsületes embert
csinálni, legalább a világ előtt.
A világ előtt igen… Ő előtte soha.
Mert abból, amit hallott, jól tudta most már, hogy mit akart a férje
Bécsben. Hogy az idegen, pénzének csábító hatalmával, mit parancsolt rá.
És hogy a magyar és osztrák hadsereg tisztje, házasságáig folytatott
könnyelmű életmódjának rabja, hitelezőinek áldozata, mit akart
elkövetni.
Hazaárulás!
Töprengett férje könnyelműségén. Az indító okon, azon a kövön, mely a
borzalmas lavinát meggörgette.
Nem volt ő könnyelmű abban az értelemben, hogy túlsokat áldozott volna
szépségnek, játéknak, italnak. Nem… másokon segített… A mások adósságát
fizette ki olyan adósságokkal, melyeket ő csinált. Remélte persze, hogy
bátyja, a hitbizomány örököse, vagy valamelyik dúsgazdag rokona az
utolsó pillanatban segítségére lesz. Az a pár ezres, mely számára egy
vagyon volt, nekik csak egy kis kocsipénz- vagy szivarpénzszámba ment.
De azok úgy gondolkoztak: minek született valaki Arnóthy grófnak, ha
ezzel se tudja megcsinálni a szerencséjét? Azután jött a szerelmi
házassága, melyet az egész család hadüzenetnek tekintett.
Mikor az asszony ott ült a Bécs felé robogó vonatban, szemrehányásokkal
illette önmagát, hogy mindjárt kezdetben mért is nem utasította vissza a
fiatal tiszt udvarlását. Megtört szíveiket túlélték volna mind a ketten
és a férfinak legalább meg lett volna mentve a pályafutása.
Megérkezett, kocsiba ült és behajtatott a városba. A pályaudvarról
kijövet ott állt előtte a Tegetthoff-szobor. Itt ismerkedtek meg. Alig
egy éve. Ma is, mint akkor, ragyogó napfény. De számára már nincsen
ragyogása.
Hazaérkezett az apjához, aki tisztviselő volt a rendőrség bünügyi
osztályán és elmondta neki, hogy mi kergette őt Bécsbe. Az öreg azt
hitte, hogy lázas és félrebeszél. Nem akart hinni a leleplezés
horderejében. De mikor lassanként megértette gyermekének rettentő
helyzetét, fölébredt benne a hivatása. Fagyos önuralommal fogta a
kalapját, botját és röviden így szólt:
– Gyere!
Végighajszolták valamennyi szállodát… Órák hosszat. Valahol csak
megszállt az a két ember. Apjának tisztviselői segítségükre voltak.
Mindhiába. Délután már-már bátortalanul feladták a további kutatást. Nem
maradt más hátra, mint elmenni a hadügyminisztériumba és férjének ott
alkalmazott barátjánál, Wartensberg századosnál, talán az utolsó percben
meggátolni a legrosszabbat.
Ezt kellett Arnóthynak fölkeresnie és az idegennel összehoznia. Ezért
kapta a 10,000 forintot. Warstenberg százados nagy bizalom letéteményese
volt. Ő volt a titkos mozgósítási tervek és térképek őre. Ott kellett
volna az idegen akarata szerint valaminek történnie.
A hadügyminisztériumba megérkezve, hallották, hogy Arnóthy százados egy
idegen úrral már több óra óta benn van Wartensberg százados szobájában
és a szolga nem tudja, szabad-e a megérkezetteket bejelentenie.
Az asszony azonban nem sokat teketóriázott. Lenyomta a kilincset és
belépett a nagy szobába, melyet betöltött a sűrű dohányfüst és amelynek
falait nehéz vasszekrények, a titkok letéteményesei borították. Érdekes
beszélgetés közepén toppant be. Wartensberg százados örült barátja
látogatásának és nem gyanított semmit. Hiszen bajtársával, tiszttársával
állt szemben, aki még személyes jóbarátja is volt.
Ezért teljesen közömbösnek tartotta, hogy a különböző osztályfőnökök
titkárai ilyenkor hozták vissza a napközben kivett aktákat és megőrzés
végett visszatették őket a százados asztalára. Ennek minden egyes
darabnál meg kellett győződnie róla, hogy visszajött minden, amit
kiadott és hogy az illető csomóból nem hiányzik egy irat sem.
Az a titkár, aki visszahozott egy aktacsomót, egészen bizonyos
lehetett benne, hogy Wartensberg százados, mielőtt elismeri a
visszaszolgáltatást, előbb minden egyes darabot átnéz. És ez csak
természetes volt, mert hiszen sokszor a legkisebb lapnak is
megbecsülhetetlen értéke lehetett az ellenség részére.
Most hát itt állt az asszony a százados előtt, akit váratlan belépése
ugyancsak megijesztett. A zöld ernyővel borított asztali lámpa fénye még
sápadtabbnak mutatta arcát és természetfölötti módon megnagyobbítani
látszott úgyis tágra nyilt szemeit.
Wartensberg százados fölugrott ültőhelyéből. Csak akkor ismert az
asszonyra, mikor már közvetlenül előtte állt:
– Nagyságos asszonyom…
És a férje, reszketve, mintha valami rémképet látna, székében
megfogódzott:
– Hogyan kerülsz te ide?
És végül az idegen, aki egyszerre megfeledkezett rendes brutális
nevetéséről és idegesen harapdálta ajkát.
– Bocsásson meg, százados úr, – szólt az asszony, – de az urammal kell
egypár nagyon fontos szót váltanom.
Arnóthy százados kurtán fölnevetett:
– És ezért utánam utaztál?
– Igen, ezért és azért az úrért ott.
– Sajnálom, nagyságos asszonyom, – szólt Wartensberg százados, – hogy a
férjével való megbeszélés céljára még önnek sem engedhetem át szobámat.
Más helyiség pedig nem áll rendelkezésemre.
– Tudom, százados úr – felelt, azután, keményen szeme közé nézve az
idegennek, éles hangsúlyozással hozzátette:
– Ez a szoba, mely az ön gondjára és óvatosságára van bízva,
ellenségeink számára nagyon értékes titkokat foglal magában. Épen ezért
kérem az urakat, szíveskedjenek engem apám lakására követni.
– Megengedik, uraim, hogy most szállodámba menjek – szólt most az idegen
– és hogy holnap folytassam a megbeszéléseket arról a katonai műről,
melyet önök ketten közösen fognak megalkotni.
Erre az asszony metsző gúnnyal fölkacagott.
– Nem, nem uram. Épen az ön jelenlétét kívánom akkor, amikor urammal
beszélgetni fogok. Ön igen fontos, becses tanu.
Tekintetük összetalálkozott, mintha két éles penge keresztezte volna
egymást.
Wartensberg százados kezdte észrevenni, hogy itt valami veszedelmes
dolog akar lejátszódni. Még nem volt biztos benne, van-e abban neki is
szerepe. Könnyed meghajlással mondta:
– Nagyságos asszonyom izgatott. Nem óhajt helyet parancsolni?
– Köszönöm, százados úr, talán szabad kérnem az elintézendők tartamára
szíves védelmét.
– Megbolondultál? – tört ki a férj.
– Csak féltem, hogy meg fogok bolondulni – válaszolt hidegen.
– De hát mi az, nagyságos asszonyom? – kérdezte most Wartensberg
idegesen. – Én természetesen, óhaja szerint, szívesen állok
rendelkezésére.
Az idegen azonban majdnem a szavába vágott. Dühösen kiáltotta:
– Nevetséges! Igazán nem tudom, mit keresnék én Arnóthy úr és neje intim
megbeszélésénél. Megengedik uraim, hogy távozzam… Viszontlátásra holnap
öt órakor.
– Ön nem fog távozni, – szólt az asszony, – különben is láthatja, hogy
az ajtó meg van szállva. Az az úr, aki ott áll, rendőrtisztviselő és
azonkívül az apám.
Néhány pillanatra mindenki mintha megbénult volna. Szünet állt be.
Arnóthy százados hallhatóan csikorgatta a fogait és a széktámla
recsegett görcsösen belekapaszkodó ujjai között. Az idegen tehetetlenül
ráncigálta kezére a keztyűjét. Wartensberg százados pedig, akinek kínos
kezdett lenni a jelenet, becsöngette ordonáncját és behívatta azt a
tiszttársát, akivel közösen szokta lezárni a titkos fiókokat.
Miután a százados eleget tett szolgálati kötelességének, szótlanul
hagyták el a hadügyminisztériumot, hogy a kapu előtt várakozó bérkocsin
elhajtassanak az apa lakására.
Az idegen, mielőtt a kocsiba szállt volna, egy gyanus mozdulatot tett,
mintha el akarna ódalogni. De azonnal útját állta a rendőrtisztviselő,
aki most már nem a családtag, az apa, hanem csakis a tisztviselő
szerepében érezte magát. Anélkül hogy a két férfi csak egy szót is
váltott volna, az idegen beszállt a kocsiba.
Wartensberg százados már útközben remélt egy felvilágosító szót
barátjának feleségétől. De csak amikor hazaértek, tudta meg azt, ami
rosszabb volt mindennél, amit elgondolhatott. Az idegen dühös
felkiáltással fogadta a századosnénak róla és férjéről tett
leleplezését. Rövid birokra került a sor. Nem akarta engedni, hogy belső
zsebét átkutassák.
Azt hitte, hogy elbír Wartensberg századossal. Lebecsülte ennek erejét.
Úgy lefogta ez, mintha csavarok közé szorította volna. Addig pedig a
rendőrtisztviselő kiürítette az idegen zsebét. Wartensberg szemei
természetellenesen kitágultak: – már mai látogatását is arra használta
ez az ember, hogy az orosz akták mappájából két fontos iratot magához
vett.
Birkozás közben senki se vette észre, hogy Arnóthy százados elhagyta a
szobát. Csak most… odalenn elindult egy kocsi és szédületes iramban
robogott a városon keresztül…
Arnóthy százados eltünt.
És elő sem került többé soha. Egyetlenegy levél jött tőle külföldről.
Azt írta benne, hogy öngyilkos lett és ne kutassanak utána.
Ezzel azonban nem javította meg feleségének helyzetét. Neki most el
kellett viselnie mindent.
Végtelen tanukihallgatásokat a letartóztatott, veszedelmes orosz ügynök
bűnperében. Nevét meghurcolták a nyilvánosság előtt.
Ez volt az az időpont, amikor Istvánt a világra hozta. Eleinte úgy
tekintette a fiú születését, mint valami borzasztó csapást. Egy év
mulva, mikor a nyilvánosság már napirendre tért az eset felett, elment a
királyhoz, gyermekének nevet és jövőt könyörögni. Apja, egyetlen
támasza, a nagy izgalmakba belebetegedett. Megölte egy szívszélhüdés.
Minden segédeszköz nélkül maradt, a gyermekről is gondoskodnia kellett
és nem tanult volt semmit, amiből a házat kenyérrel elláthatná.
Elment hát a királyhoz.
Az ismerte történetét. És az asszony nem tudta, hogy ő uralkodójának
szemében hősnő. Mert hiszen az ő közbelépése óvta meg a hazát egy
veszedelmes árulástól.
A király fölemelte az előtte térdre bocsátkozó, keservesen zokogó
asszonyt és meleg, jóságos szavakkal vigasztalta. A szegény asszony
szinte meg is feledkezett róla, hogy ez a kedves, jóságos ember: az
uralkodója.
Kapott a király magánpénztárából egy szerény nyugdíjat és mikor István
fölserdült, a király költségén nevelkedett katonatisztnek.
És most, ezen az éjszakán, szorosan egymás mellé került ez a három
ember: a király, az anya és Arnóti István hadnagy. És csak épen ez az
utóbbi, aki körül és akiért minden történt, nem tudott semmiről semmit.