Tulajdonképen felesleges volt elolvasnia, hogy mit jelentettek Arnóti
István hadnagyról a fellebbvalói. Magától értetődik, hogy az a tiszt,
akit a király személyes szolgálatára kirendelnek, csakis rendkívüli
tehetség és kifogástalan jellem lehet.
A királynak azonban volt oka mégis érdeklődni az iránt, amit Arnóti
István hadnagyról a feljebbvalói szürke, katonás rövidséggel jelentenek,
mert épen neki, a királynak, mint embernek, különös joga volt
megerősítését keresni annak a dícséretnek, mellyel ezek a jelentések a
hadnagyot elhalmozták.
Öröm töltötte el, hogy az, amit sok évvel azelőtt uralkodói kegyből és
emberi jószívűségből Arnóti Istvánért cselekedett, ilyen szép
gyümölcsöket érlelt. Jóságos mosoly surrant át az örökké ifjú agg
királynak friss kinézésű arcán, amikor az ezredparancsnok utolsó
jelentéseiben a következőket olvasta:
»Arnóti István hadnagy mai napon áthelyeztetik a repülőosztaghoz. A
hadnagy az utóbbi időben repülősportbeli gyakorlatai kedvéért fel volt
mentve a szolgálattól, minek folytán századparancsnokának nem volt
alkalma róla szolgálati és magánszempontból ítéletet alkotni.«
A király összecsukta az aktát és félig lehúnyt szemei előtt elvonult egy
régi kép… 25 év előtt:
Egy bájos, fiatal asszony… ifjú házas… Arnóthy Ferenc gyalogos százados
felesége.
Ugyanebben a szobában volt… ugyanezek a bútorok és ugyanez a király. Ott
pedig, ahol most a komornyik áll, reszketve tántorgott be a szobába a
fiatal századosné, akit rendkívüli magánkihallgatáson fogadott. Az
asszony térdre akarta vetni magát előtte, de az ő lovagiassága ezt nem
engedte. Igyekezett a kétségbeesetten síró nőt megnyugtatni.
Milyen jelenet! Micsoda dráma! Milyen vitéz egy nő!
És most ott ült kinn, tőle csak egy ajtó által elválasztva, az
előszobában, személyes szolgálatára kirendelve, az, aki csak akkor jött
a világra és akit elsősorban illetett a királyi kegy, mely bámulatos,
határtalan jóságában mindent megbocsátott, amit Arnóthy Ferenc százados
menthetetlen eltévelyedésében elkövetett.
Akinek az élete fölött egykor itt mondatott ki az ítélet, annak a vére a
király tiszteletreméltó egyenruhájában kinn ült, a sorsdöntő szoba
ajtaja előtt. A régi magyar nemesi család sarjából egyszerű polgárgyerek
lett. Így akarta a király, az új sarj érdemelje ki újra azt a
nemességet, melyre apja méltatlannak bizonyult.
Ő nem tudta, hogy polgári nevét a vér kötelékei fűzik egybe a hasonló
hangzású magyar nemesi családnévvel. Arnóthy Ferenc százados családja
számára meghalt. Feleségéről nem tudták, hová lett. A gazdag
mágnáscsaládban senkinek fogalma sem volt róla, hogy Bécsben él egy
egyszerű, igénytelen polgárasszony, Arnóti századosné, akinek szerény
nyugdíjat juttatott a királyi kegy és aki fiának az uralkodó jósága
lehetővé tette, hogy katonai pályára léphessen.
Az asszony maga pedig egy teremtett lélek előtt egyetlen szót sem ejtett
arról a szerencsétlen titokról, mely most már 29 esztendő óta rejtve
maradt, mintha mély sírba földelték volna el. A férje halott volt…
Számára… fia számára… mindenki számára, aki tudni akarta, vagy akinek
tudnia kellett.
Akkoriban, az első években, amikor még rajta látszottak a bánat sujtó
kezének nyomai, elég sokszor faggatták a fiatal századosnét hirtelen
eltűnt urának holléte felől. Mindenkinek ugyanazt felelte: Az uram
kilépett a szolgálatból, de kalandos természete belekergette egy-balkáni
fölkelésbe és ott elesett.
Jóformán maga is elhitte már. Annál is inkább, mert hiszen ő sem tudta,
hogy egykor hőn szeretett férjének maradványait a világ melyik sarkában
lelhetné fel. Ez az asszony sohase hitte volna, hogy a mult valaha még
kézzelfoghatóan közel, visszatérhessen hozzá.
De ma, mikor ott a lépcsőn fia szájából hallotta, hogy ez a király
személyes szolgálatára rendeltetett, a kebléből majd kiugrott a szíve.
Egymást kergették, ütötték, egymást elnyelték azok a képek, azok a rémes
jelenetek, melyekről azt hitte, hogy régen túltette rajtuk magát. Látta
önmagát azon a nehéz, nehéz úton, mely odavezette a nagy palotába, a
király elé, hogy az emberi jóságtól új alapot nyerjen egy új élet
számára…
A király intett. A komornyik a szoba félhomályából az asztal mellé
lépett, urához, aki így szólt:
– Kérem, hívja be a kinn várakozó Arnóti István hadnagyot.
A komornyik meghajtotta magát és hangtalanul kiment a szobából.